Együvé tartozás halálig, csipetnyi ligetromantikával

Igencsak átérezni a Thália Színház Liliom előadásában, hogy a közismert hintáslegény és Julika egy életre összetartoznak. Béres Attila rendező nem akart engedni az olcsó, giccsbe hajló ligetromantikának, de azért valamennyi csak becsúszott belőle az előadásba.

Merészség kell ahhoz, hogy valaki a 18 éves Julikát a 40-en felüli Schell Judittal játszassa el. De a kiváló színésznő meghálálja. Nem annyira a gyereklányból a felnőtté érés fájdalmakkal teli, mégis szép folyamatát teszi közszemlére, hanem abszolút hitelessé teszi azt a kiválasztottjához minden körülmények között ragaszkodó nőt, aki bármi is történik, eltökélt a tekintetben, hogy Liliom tűzön-vízen keresztül, akár a halála után is hozzátartozik, és ebben nem tántoríthatja el senki.

Schell minden veszekedés, bánat, kiszolgáltatottság közepette is eljátssza az életre szóló szerelmet, és ennek aranyfedezete a kora. Miközben megőriz kislányos vonásokat, alakja nádszálvékony, igazán kívánatos nő, aki már soha senki másnak nem fogja odaadni magát, mint Liliomnak, mert ő földről való távoztában is örökkön örökké vele van.

Fodor Annamária, Csányi Sándor és Schell Judit hármasa

Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt Béres Attila már rendezte Molnár Ferenc máig frissen viruló darabját, és abban a két szerelmes harsogóan fiatal volt. Az Erdélyből nem sokkal hamarabb átjött Darabont Mikold maga volt a megtestesült naivsággal vegyes szűzies tisztaság, akit megtapos az élet, de ő mégis állja a sarat.

Köles Ferenc Liliomja pedig csaknem szertelen kamasz volt, így lényegében két serdülőnek kellett kegyetlenül megedződnie, és egyiküknek bele is halnia a tapasztalataiba. Ennek ugyanúgy van izgalma, mint most, amikor Schell mellett Csányi Sándor Liliom, akinek már szintén nincs ott a tojáshéj a fenekén. Így két felnőtt ember vállal egymásért felelősséget, akkor is, ha ezt nem tudják egymás előtt kimondani, és akkor is, ha Liliom látszólag linkóci alak.

De ennek a hintáslegénynek valamennyi cselekedetét a Julika iránti imádat vezényli, bár kétségtelen, hogy a saját öntörvényűségétől vezérelve tesz mindent. Érdekesség, hogy Csányi már vizsgaelőadásként is adta Liliomot, Lukáts Andor hagyományosabb, de igen elmélyült rendezésében, majd Schilling Árpád markánsan egyéni színrevitelében is játszotta.

Béres érezhetően tartózkodni akar a giccsbe hajló ligetromantikától, ezért is játszatja, ahogy már Pécsett is tette, Babarczy László híres kaposvári előadásának verzióját, mely szerint felcserél két kulcsjelenetet. Vagyis miután szorult helyzetében Liliom leszúrja magát, nem a halála következik, hanem a menyben játszódó jelenet.

Nem az a produkció sok tekintetben megható vége, hogy 16 évnyi tisztítótűz után visszatér a földre, és meglátja felcseperedett lányát, hanem az ő halála. Ami elviekben sokkal szikárabb, kegyetlenebb, riasztóbb vég, mint az eredeti. De azért az is érezhető, hogy a főleg búfelejtő bulvárt játszó Tháliában nem akartak maradandó sérüléseket okozó gyomrosokat behúzni a nézőknek, mint Babarczy Kaposváron, hogy aztán később a Vígben színre állítva a darabot, már ő is kevésbé akarjon kemény lenni.

Számomra ennél az utolsó jelenetnél, ami már a könnyzacskókra hat, kisiklik a Thália vállalkozása, tendál a giccs felé. Liliom a padon ülő Julika ölében hal meg, de nem érződik ennek a döbbenete, kínja, Julika sem rázkódik össze ettől, már-már az egész olyan, mint egy idilli szerelmi jelenet. És ebből valamennyi elfogadható, hiszen a halálban találnak már teljesen visszavonhatatlanul egymásra, meg az is világos, hogy van ebben felmagasztosulás is.

De mégis azt hirdeti ez a jelenet, hogy alapvetően minden rendben van, ez lényegében boldog vég, mehetünk nyugodtan haza, még akár kicsit a föld fölött is járhatunk, amúgy pedig meglehetősen jól szórakoztunk, kalap-kabát. És azért ennél a Liliom több, és az előadás is több, ott van például Udvaros Dorottya frenetikus Muskátné alakítása, aki megmutatja, hogy egy idősödő asszonyban is mennyire él a vágy.

Közben megmutatja a szeszélyességét, vonzó és taszító voltát egyaránt, néha mégis úgy érzem, hogy a zsigerekbe hatoló kínt nem érzékelteti teljes mélységében, időnként ott is hatásos poén van, ahol ez nem lenne indokolt. Vida Péter Ficsúrként pedig evidensen poénnal jön be és poénnal megy ki.

Molnár Piroska állandóan zsörtölődő fényképészként, és örökösen zsörtölődő mennyországi fogalmazóként, világossá teszi a mindennapok rutinjába való belefásulást, de azt is, hogy mindkettejüknek helyén van a szíve. Fodor Annamária Marikaként és Pindroch Csaba Húgóként eljátsszák a lentről valamennyire a társadalmi ranglétrán felkapaszkodók elégedettségét, háláját, megállapodottságát.

Tán akaratlanul is leginkább arról szól ez a produkció, hogy olyan világban élünk, melyben övék a jövő. Aki nem elégszik meg azzal, amit föntről nyújtanak neki, az valószínűleg elbukik.