A Kulka János játszotta Salieri nem csinál titkot abból, hogy velejéig gonosz. Rögtön az Amedeus című produkció elején, velünk szemben ülve, gyötrődve, látványosan önmarcangoló módon elmeséli, hogy megmérgezte Mozartot, mert maga is zeneszerző, és pokolian féltékeny volt az isteni tehetségre.
Az is igencsak hamar kiderül, hogy középszerűnek tartja magát, Mozartot pedig olyan zseninek, aki mindenkit lemos a palettáról. Bulvárdarabok sajátja, hogy mindent egyértelműen kimondanak bennük, azt is, ami rejtélyesen többértelmű, amin kínzóan gondolkodni kellene, de ezt megspórolják a nézőnek, és szájába rágják, ki az aljas, ki a jó, ki a hatalmaskodó, ki az áldozat, ki a középszer és ki a tehetség.
Peter Schaffer is ezt teszi, de nem úgy, mint mondjuk Neil Simon, aki könnyedén szórakoztat, de azért elhint magánéleti, és leheletnyi társadalmi problémákat, hanem éppen fordítva. Schaffer azt akarja beadni nekünk, hogy a legmélyebb régiókban jár, föltárja a lélek és a társadalom lényegét, tükröt tart a valóságnak.
De a felszínt karistolja, lelkesen alkalmaz közhely- gyűjteményeket, bántóan leegyszerűsíti a világot, és tulajdonképpen lazán, gyomorgörcs nélkül szórakoztat, azt az illúziót nyújtva, hogy a publikumnak elképesztő módon el kell töprengenie a látottakon.Évtizedek óta sikeres vele.
Sőt, ez a darabtípus vált korunkban a legdivatosabbá, sok nézőréteg megcélozható vele egyszerre. És az az igazság, hogy bele is látható temérdek minden, meg nagyszerű színészi alakításokra is lehetőséget nyújt, de ettől még bizonyos mértékű hazugságon is alapul.
Az Amadeus a Belvárosi Színházban kiugró siker, az előadás után állva is vastapsolt, tombolt a nagyérdemű, amelynek tagjai, minden bizonnyal, hosszú-hosszú időre megtöltik majd a nézőteret, a produkció válhat olyan legendává, mint a szintén Schaffer által írt Equus valaha a Pesti Színházban, Darvas Iván és Gálffi László főszereplésével. Sokan látták Milos Forman a szó szoros értelmében pompázatos, ugyanis látványos díszletekben és jelmezekben tobzódó Amadeus filmjét, és Magyarországon is voltak emlékezetes színházi produkciók.
Tán a filmes verzióhoz a legközelebb a vígszínházi változat állt Tordy Gézával és Gálffival a főszerepekben. Ennél nagyságrendekkel intenzívebb produkció volt Szolnokon Darvassal és Alföldi Róberttel, akik ideális partnerek voltak, és ezen kívül nagyon megemelte az előadást, hogy a nemzetközi rangú Liszt Ferenc Kamarazenekar élőben játszott a színpadon, bizonyos mértékig szereplővé is vált.
A hozzám legközelebb álló variációt Komáromban rendezte Czajlik József, lehántott a darabról minden modorosságot, negédességet, és már-már szikár, kemény, de egyáltalán nem játékosság-mentessé tette, Ollé Erick felkavaró Mozart alakításával.
Szikszai Rémusz, aki eddig fontos alternatív előadásokat rendezett, szintén hajlik a szikár, ütős fogalmazásra. Nyilván kényszerből is csökkentette a szereplők számát, a tájoló produkcióban nincs mód nagy létszámú jelenetekre, villanásnyi szerepeket álarcosan játszanak a mást is alakító művészek. Ez csaknem teljesen elűzi a dagályosságot, miközben persze azért törvényszerűen megmarad a romantikus vonulat, ahogy jócskán marad a bosszantó közhelyekből is.
Bár Zöldi Gergely új fordítása feltétlen előnyére vált a szövegnek. És persze az is, hogy Kulka és Keresztes Tamás adja a két főszerepet. Az utóbbi, ahogy Alföldi tette, tényleg zongorázik, és ehhez fűződik az egyik, nyíltszíni tapsos bravúrjelenet.
Salieri eljátssza új művének részletét, az éppen betoppanó Mozart kapásból megjegyzi, hallomásból pöntyögni kezdi, de nem találja elég jónak, itt is ott is nagy lendülettel belejavít, kétértelmű szavakat mond, amiket a megkövült Salieri próbál dicséretnek venni, de azért abszolút érzi, hogy abban a minutumban valami jobb született, improvizációval, görcsök nélkül.
Keresztes remekül adja a szeleburdi, hebrencs, sőt egyenesen kajla, de zseni Mozartot, és a tönkretettet, megfáradtat, halálosan beteget, akiben azonban még mindig lobog a tűz. Fontos, hogy Kulka nem ostoba, tehetségtelen fickót játszik, hanem olyat, aki maga is talentumos, de hát persze Mozart mellett középszer, és a pusztító irigység előhozza a legrosszabb, képmutató énjét, színleg segít, különben pedig ott tesz be, ahol csak lehet.
Korunk jelentősen felerősíti azt a vonulatot, hogy a középszer a hatalommal paktál, Kaszás Gergő császárként pedig azt is megmutatja, hogy a hatalom mennyire azt kedveli, aki dörgölődzve beáll a sorba, zavarja, idegesíti, aki bármiben kilóg a sorból, szabálytalan. Murányi Márta kiválóan old meg minden olyan feladatot, amikor énekelni kell, Fodor Tamás Mozart olykor hideglelősen vaskalapos apja, Lovas Rozi a naivan lelkes, majd elszürkülő szerelme.
Udvaroncként Tamási Zoltánnak hideglelős a nézése, Egri Márta szelíd tekintetű asszonyai szeretnék, ha jóra fordulnának a dolgok. Ahogy az előadás is meglehetősen jó. Nem lepődnék meg, ha öt év múlva is zsúfolt házakkal menne.