A Ticosnak a spanyolban nincs jelentése. Valójában kicsinyítő képzőként használatos. Spanyolul a "chiqui-tito" aprót, nagyon kicsit jelent, s a Costa Rica-iak ezt a már önmagában is hangzatos szócskát formálták át még kedvesebbé, s az aprókat "chiqui-tico"-nak becézgetik. A Costa Rica-iak tényleg kicsikék, ha a közép-amerikai ország Dunántúl méretű nagyságát nézzük, de a válogatott csapat most kinőtte ezt a nevet.
Nem hogy aprónak nem nevezhető a gárda, de odahaza egyenesen óriásoknak titulálják őket! Nem csoda, hiszen a csöppnyi ország labdarúgásának történetében most először fordul elő, hogy a válogatott bekerül egy világbajnoki torna negyeddöntőjébe. Már a vasárnapi, görögök elleni győztes meccset megelőzően is dicshimnuszokat zengett a világsajtó a közép-amerikai ország válogatottjáról. A tekintélyes brazil Folha de Sao Paolo például címlapján hozta a csapat világraszóló sikerének, Olaszország legyőzésének hírét.
A tudósítás a Costa Grande (a Nagyszerű Costa Rica) címet kapta, s a győzelmet ünneplő játékos, Yeltsin Tejeda képével illusztrálta cikkét. Azt sajnos a Sao Paolo-i lap sem tudta megmagyarázni, miért hívnak egy közép-amerikai fiatalembert Yeltsinnek, azaz Jelcinnek. Talán majd a játékosok otthoni szoboravatóján kiderül a rejtély...
Külön fejezetet érdemel a csapat kolumbiai illetőségű szövetségi kapitánya, Jorge Luis Pinto. S nem csupán azért, mert egy ránézésre betonvédekezésre berendezkedő hadrendet, az 5-4-1-es felállást úgy adaptált játékosaira - elsősorban a két támadó középpályásra, Bryan Ruizra és Christian Bolanosra, valamint a szélvész gyors csatárra, Joel Campbellre -, hogy abból lendületes támadó játék kerekedett ki. S még csak nem is utánozhatatlan gólöröme tette a kapitányt a világbajnokság egyik legszínesebb egyéniségévé. Hanem az elszántsága, a lelkesedése.
Már megszokhattuk, hogy ha egy válogatottnak külföldi szövetségi kapitánya van, ő nem énekli a csapat nemzeti himnuszát. Jorge Pinto az egyetlen kivétel. A kolumbiai mester olyan átéléssel szavalja a Costa Ricát dicsőítő szöveget, mintha ősidők óta San Joséban élne, mintha nem is egy másik ország fia lenne.
Ez az odaadás kétségkívül nehezen érthető egy más, mondjuk európai kultúrából származó ember számára. Alighanem a FIFA is a tiltott szerek használatának tudta be a Costa Rica-i futballisták emberfeletti küzdeni tudását, mert az olaszok elleni győztes meccs után a szokásos két játékos helyett hetet szólítottak fel dopping ellenőrzésre. Majd amikor az eredmény negatív lett - s válaszul az ország futballszövetségének vezetője tiltakozására -, a FIFA azzal védekezett, hogy öt costa ricai játékos elmulasztotta a doppingellenőrzést a torna kezdete előtt, s ezt a mulasztást most pótolták.
Kétségtelen, senki nem gondolta a vb kezdete előtt, hogy az Angliát, Olaszországot és Uruguayt is magában foglaló "halálcsoportból" Costa Rica csoportelsőként kerül ki. Olyannyira nem, hogy amikor az olasz újságírók megkérdezték Mario Balotellit, mit gondol a közép-amerikaiak elleni mérkőzés esélyeiről, a csatár szokásos "nagy" arcát mutatva így válaszolt: "Tisztelem őket, csak fogalmam sincs, kicsodák. Még soha életemben nem hallottam a nevét egyiküknek sem." Erre válaszolva nyilatkozta a meccs után Jorge Pinto, hogy "remélem sikerült bemutatkoznunk az olaszoknak".
A Costa Rica-i sajtó természetesen napok óta a válogatott dicsőítésétől visszhangzik. A san joséi La nación induló oldalát betöltő szalagcím szerint "Costa Rica a világ legjobb nyolc csapata között". "Ez a legjobb válogatott Costa Rica történetében" - harsogja egy másik cím. Egy harmadik szerint pedig "Navas a világ összes kapujában brillírozik".
Kijutott a dícséretből a döntő 11-est berúgó Michael Umanának is, aki a La Gaceta, a hivatalos kormánylap véleménye szerint "Próféta a saját hazájában". A megjegyzés utalás lehet arra, hogy a 32 éves Umana otthon játszik a Deportivo Saprissában. Jelentkezzen, aki hallotta már ennek a csapatnak a nevét. Umanáét azonban, ha eddig ismeretlen lett volna, most megtanulta a fél világ.
