Lakner Zoltán: „itt tényleg engem is sértegetnek”

Ennek a közösségnek a tagjai - én is, mi is, más is - élünk, úgy, ahogy eddig, nincs ebben semmi különös, semmiféle fenyegetést nem jelentünk a társadalomra. Sőt, épp azon kellene változtatni, hogy bármilyen társadalmi csoport tagjai fenyegetve kell érezzék magukat Magyarországon - mondja Lakner Zoltán, aki a múlt héten nyilvánosságra hozta, melegként él, családban, békében, szeretetben. A politikai elemző úgy véli, az embernek el kell jutnia oda, hogy fölszólal legalább magáért, az ellenzéknek pedig nem szabad tovább félni attól, hogy toleránsabb, szolidárisabb, egyenlőbb társadalmat követeljen.

- Ön most résnyire kinyitotta a magánélete ajtaját. Jelezte a családban előre, mit tervez?

- A barátommal és néhány barátunkkal beszéltem meg. Eredetileg volt egy listám is, hogy ki mindenkinek kellene előre szólnom, de aztán rájöttem, hogy egy ekkora rákészüléstől csak stresszelek. Ráadásul a Budapest Pride megnyitóján elhangzott beszédemben külön is jelezni akartam, mennyire fontos egy támogató családi környezet. Érzékeltetni akartam, nálunk ez az egész melegség ügy pont olyan szinten téma, hogy "jól van kisfiam, lájkoltam a Facebook-bejegyzésed, de egyébként meg itt van ez a szuper porszívó, amit megvehetnénk".

- De azért egy ilyen fellépésre készül az ember?

- Persze, az elhatározás korábbi volt. Igazából írtam egy bejelentőszöveget is még napokkal korábban, aztán úgy találtam, hogy ez borzasztóan tekervényes, körülményes, s amikor eldöntöttem, hogy mégsem fogom használni, igazi felszabadító pillanat volt számomra. Múlt szerdán, amikor hazamentem az egyetemről, leültem, s fél óra alatt leírtam, amit éreztem. Akkor és ott elengedtem a görcsölést, s hagytam, hogy megtörténjen a dolog.

- Mind a Facebook-bejegyzés, mind a pénteki, a Pride-hét megnyitóján elhangzott beszéd borzasztóan erős szöveg. Éveken keresztül érlelődnek ezek a gondolatok az emberben?

- Persze, régóta gondolkodtam ezen, aztán valamikor májusban észrevettem, hogy fejben elkezdtem írni a szöveget. Ez biztos jele volt annak, hogy a dolog megérett. Fura módon a saját döntésem után néhány nappal kerestek meg a Pride szervezői, hogy tartanék-e beszédet a megnyitón. Ekkor már egyértelmű volt, hogy igen. Azért pedig nagyon hálás vagyok nekik, hogy engedtek kérésemnek, így nem kellett egy ilyen bejelentési teherrel odamennem, hanem pár nappal korábban leírhattam. Írásban tudom ugyanis a legjobban, legpontosabban megfogalmazni, amit erről gondolok. És ugyanezért olvastam fel inkább a Pride megnyitóján is a beszédet, mert noha tudok rögtönözni, ezt a kérdést tartom olyan fontosnak, hogy nagyon felkészülten csináljam. Nemcsak az én magánügyem, amiről itt szó van.

- Sőt, világosan fogalmazott, hogy ezután sem szeretné a nyilvánosság előtt élni a magánéletét, s azt sem, hogy ha a melegségéről azonosítanák. De a magyar nem pont egy ilyen társadalom?

- Persze, nem tagadom, van ilyen kockázat. De az ember mérlegel. Ez is a döntés része volt, a döntést pedig meghoztam, a következményeit vállalom. És talán furcsa, ha az ember ilyet mond magáról, de úgy érzem, ennek a döntésnek van egy személyes hitelesítő ereje is. Részben épp ennek tudom be a pozitív reakciókat. Mert nálam tényleg úgy született meg a döntés, hogy miközben az elmúlt években eljutottam egy elég erőteljes rendszerellenzéki gondolkodásig, folyamatosan beleütköztem abba, hogy a kritikai helyzetértékeléseim és a személyes helyzetem nem mindig találkozik egymással. Eddig nem sokat kezdtem azzal a nyilvánosság előtt, hogy az én identitásomról is folyamatosan moralizáló ítéleteket, esetenként ostobaságokat hangoztat a politikai hatalom. Emiatt volt számomra fontos, hogy most már szóljak, hogy itt tényleg engem is sértegetnek.

- Önt idézem: "Nem áll melléd senki, ha nem állsz ki magadért."

- Igazából elsősorban magammal akartam ezt a dolgot rendbe tenni. Ha én ezt gondolom, s ezt élem meg, akkor mondanom kell valamit a magam és mások védelmében is. S itt jön be az, hogy ennek a közlésnek lehetett hitelesítő ereje azzal kapcsolatban is, amit a politikáról állítok, hiszen a két dolog tényleg szorosan összefügg, elég csak arra gondolni, föl meri-e vállalni az ember azt, hogy ő kicsoda, micsoda. Persze, vállaltam egy kockázatot azzal, hogy az eddig fölhalmozott szakmai megítélésemet ez most befolyásolhatja, de ez ezzel jár. Azért remélem, hogy nem ezzel tettem le a névjegyem, hanem már van múltam a szakmában.

- Tart attól, hogy lesz szakmai következménye a bejelentésnek?

- Igazából nem, sőt, olyan kollégától is kaptam nagyon pozitív és támogató üzenetet, akivel sosem beszéltünk ilyen témáról, meg olyantól is, akiről tudom, hogy sok mindenben nem egyezik a szakmai véleményünk.

- A megnyitón is elmondta, milyen sok pozitív visszajelzést kapott, köztük olyanoktól, akik kellemes meglepetést okoztak ezzel. Akkor mégsem olyan "kirekesztőleges demokrácia" ez, mint gondolta?

- Nem vagyok módszertanász, de azért annyit tanultam erről, hogy az egyéni tapasztalatok túláltalánosítása komoly hiba. Ennek az egésznek éppen az volt az értelme és célja, hogy az LMBTQ-közösséghez való társadalmi hozzáállást pozitívabb irányba lökje. Nem tudom, hogy így van-e, de remélem, van ilyen hatása, hiszen ennek a közösségnek a tagjai - én is, mi is, más is - élünk, úgy, ahogy eddig is, nincs ebben a dologban semmi különös, semmiféle fenyegetést nem jelentünk a társadalomra, vagy annak bármely tagjára. Sőt, éppenséggel azon kellene változtatni, hogy bármilyen társadalmi csoport tagjai fenyegetve kell érezzék magukat Magyarországon.

- Sőt, úgy fogalmazott, hogy "az országban, ami a hazám, minden olyan negatív változás, amitől tartottam, bekövetkezett". Önből okulva a nyilvánosság lehet az említett kisebbségek védelmi eszköze?

- Igen, az. De akkor rugaszkodjunk is el tőlem. Amikor tavaly a kormány hozzányúlt a takarékszövetkezetekhez, s Demján Sándor és Dávid Ferenc egy valódi és nagyon támogatható küzdelembe kezdett, akkor nekem az volt az első gondolatom, hogy vajon ők merre jártak, amikor ugyanez a kabinet kizsarolta és államosította a magán-nyugdíjpénztári vagyont. És számos más példát is lehetne hozni, amikor nemcsak kisebbségek, hanem akár nagyhatalmú szereplők is elbuktak a kormánnyal szemben, mert azt gondolták, ha hallgatnak, ha együttműködnek, akkor a lojalitásért cserébe védelmet nyerhetnek. De nem nyernek. És ez ugyanúgy igaz a nagy rendszerszereplők szintjén, ahogyan a magánegzisztenciákén is.