Messziről jött emberek a testvérharcról

Testvérháború dúl Kelet-Ukrajnában, olyanok állnak a barikád két oldalán, akik nemrég még barátok, rokonok, jó szomszédok voltak. Esetleg vegyes házasságból származó fiúk, egyik itt, mások ott. Egy Magyarországon élő ukrán-orosz házaspárral találkoztam véletlenül. Tőlük tudom, még nehezebb számunkra, mint hisszük.

Kinek a gáz, kinek az olaj

De az is eléggé ijesztően hangzik az oroszoknak, hogy Szlovjanszknál, ebben a szép üdülőövezetben, az orosz határ közvetlen közelében elkezdik a palagáz kitermelést, tönkrevágva mindent... A kitermelést pedig természetesen az amerikaiak végzik. Erre fáj a foguk, ezért van minden - a gázért, s azért, hogy a NATO-t teljesen rátolják Oroszországra. Ezért lövik azt a sok szerencsétlen embert, kergetik el otthonaikból. Ezért próbálnak mumust csinálni Oroszországból.

Hiszek Verának is, mármint annak, hogy tényleg így gondolja az oroszok többsége. Gáz kérdésben szinte tökéletes az összhang a házaspár tagjai között. Nyikolaj is a gázt tartja ludasnak. Merthogy az oroszoknak nem tetszik, hogy ez a gáz nem az ő gázuk, nem ők fogják kitermelni. És sokkal olcsóbb is, mint az övéké… Kuvaitban, Irakban az olajért háborúztak. Állítólag. (Jugoszláviában valami rejtett altalaji kincsért, talán?) Most a palagáz-gáz háború folyna?

Köszönet Putyinnak

A szénhidrogén tartalékok körüli kérdésekben nem vagyok nagy szakértő, de a többség-kisebbség viszonyrendszer működése, többségi-kisebbségi nacionalizmus kérdéskörben viszont elég komoly empirikus ismeretekkel rendelkezem. Interetnikus környezetben szocializálódtam, tudom, hogy működik az, amikor egy nemzeti közösség hirtelen összezár egy másik, akár kisebb, akár nagyobb nemzeti közösséggel szemben.

Általában sosem valami racionális dolog mentén - egy-egy zászló, egy-egy történelemkönyv, egyetem vagy utca elnevezése, egy szobor vagy más szimbolikus jelentőséggel bíró dolog tereli hirtelen egy akolba az amúgy másképpen, csak ugyanazon nyelven gondolkodókat. Legalábbis eddig ezt mondtam volna, de a kelet-ukrajnai háborúból most azt is megtanultam, hogy elég ugyanazon "nyelven érezni", nem muszáj feltétlenül beszélni is azt.

Nyikolaj azt mondja, ő személyesen, és minden ukrán "köszöni Putyinnak" ezt a nemzeti egységet, ezt az együvé tartozás érzését, ami most minden ukránt elural. Régebben nem volt az jellemező, hogy mindenhol ukrán zászló lobogjon, hogy az autókra is kitegyék a zászlócskákat, hogy hazafias dalokat hallgassanak egy emberként öregek-fiatalok, nők-férfiak. Most ha Nyikolaj donyecki testvérével beszél, bizony megkérdezi, hogy megvan-e még az ukrán zászló?

De az oroszok többsége is köszöni. Azok is, akik eddig nem rajongtak Putyinért. Köszönik, hogy megvédte az orosz érdeket, hogy nem enged Amerikának, hogy gátat vet az ukrán fasizmus terjeszkedésének, hogy birtokon kívül tartja a NATO-t - és így tovább. S ha jól érzékelem, azt is köszönik, hogy most megint jó érzés nekik orosznak lenni, újra érezni, hogy egy nagyhatalom gyermekei. (Bár az Euroviziós dalfesztiválon induló iker kislányok lehet, hogy másképpen vélekednének.) Ehhez hozzászólni nem tudok, Nagy Lajos király óta nekünk nincsenek ilyen tapasztalataink.

Kinek a háborúja?

Biztos, hogy minden, mindkét oldalon említett tényező benne van ebben a tragédiában. Biztos, hogy gigászok harcolnak Ukrajna feje fölött, mögött és ürügyén, mert megszokták, hogy nekik harcolniuk kell egymással. A ki az erősebb és befolyásosabb? Hovatovább több mint fél évszázada zajló nagyhatalmi egymásnak feszülés újra virágkorát éli. Szemünk előtt rendeződik vissza a kétpólusú világ, épp akkor, amikor már Amerika kezdte megszokni a versenytárs nélküliséget.

De kisebbségként vagyok beprogramozva, s egyszerűen nem tudom nem látni, hogy erre a hideg, a frontzónában élőknek és harcolóknak viszont nagyon is meleg háborúra ismét a jól bejáratott kisebbségi kártyát húzták elő. Azt, amit mi a szomszédos országok esetében csak magyar kártyaként emlegetünk.

Azt látom, hogy valamiért senki sem firtatja a szélsőjobbot is keblére ölelő hatalom felelősségét, amely azonnal az ország több mint egyharmadát kitevő más nemzetiségű, más anyanyelvű ukrán állampolgárok nyelvhasználati jogának eltörlésével kezdte országlását. Pedig addig, míg ehhez a törvényhez nem nyúltak hozzá, addig csönd volt Dél-Kelet-Ukrajnában, miközben már dörögtek a Majdanon az isten tudja honnan, máig nem feszegetett módon előkerült forradalmi fegyverek.

Nyikolajt kérdem, rendjén van ez? Nem gondolja, hogy hiba volt? Netalán bűn? De igen, hiba volt, mondja. De ez sem az, aminek látszik. A donyecki medencében úgyis mindenki oroszul beszél, nem arról van szó, hogy ezután egymás között is ukránul kell beszélniük, hanem arról, hogy Ukrajnának egyetlen egy hivatalos nyelve kell, hogy legyen, az ukrán. Úgy látszik, tényleg nincsen új a nap alatt, más nyelveken ugyan, de ugyanezt az érvet hallgatják a kárpát-medencei magyarok és szervezeteik is nap mint nap.

Ez a kijevi intézkedés, nem a néhány tíz és százezres kisebbségek, hanem a sokmilliós orosz közösség ellen született. De a keleti fronton bizony azoknak is harcolniuk kell, akiktől ugyanúgy megvonták az anyanyelvhasználat jogát, mint az oroszoktól. Több száz kárpátaljai teljesít szolgálatot az ukrán hadseregben. Közöttük meglehetősen sok a magyar, a kárpátaljai magyar sajtó szerint több mint a közösség aránya.

Nem önszántukból mentek, s mintegy a sors iróniájaként, az első kárpátaljai áldozat egy beregszászi 22 éves magyar fiú volt. Azt kérdi az ottani magyar sajtó - "Kötelességeink vannak? De jogaink?" Egyre erősebb a kárpátaljai tiltakozás, egyre többen teszik fel a kérdést, kinek a háborúja ez, kiért is harcolnak, miért kellene meghalniuk ebben az eszetlen testvérháborúban?

Európaiként is ugyanezt kérdezem, miközben kívánom, hogy Nyikolaj és Vera, s természetesen minden az ő helyzetükben lévő pár, újra felhőtlenül, békében élhesse családi életét.