Dicsőségek és szégyenek

A július 13-én játszott vb-döntő volt életem 13. fináléja. 1966 óta egyetlen sorozatot sem hagytam ki. Voltak jobb és rosszabb foci világbajnokságok már életemben, az azonban bizonyos, hogy ez a mostani vaskos meglepetések sorozatát hozta.

A németek végső győzelme igazából nem volt váratlan, tudtuk, hogy milyen játékerőt képviselnek, és az egyetlen csapat volt, amelyik végig egyenletes, jó teljesítményt nyújtott, mert a saját játékát akarta és az esetek többségében tudta játszani, még a döntőn is. Győzelmük értékét növeli, hogy ezt Dél-Amerikában érték el, ahol európainak még nem termett babér.

Ugyanakkor az argentinok döntős létükre csalódást okoztak. Pedig kiváló a játékos-állományuk, mégis, a mindenáron való védekezés mellett annyira Messi-centrikusak voltak, hogy az is csoda, hogy idáig eljutottak. Aligha vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a hollandok jobban megérdemelték volna a finálét, de nem volt szerencséjük. Pedig a németek mellett ők játszották a legélvezetesebb, leginkább gólra törő futballt. Persze lehet, hogy ők sem tudták volna megállítani a Nationalelfet, és akkor lelkileg már jobban jártak így, mint a negyedik elvesztett vb-döntővel.

A braziloknál nem a 4. hely volt a legnagyobb szenzáció, hanem az az elképzelés nélküli játék, amit nyújtottak. És szögezzük le egyszer s mindenkorra: kudarcok nem Neymar kiesésén múlott, rajta kívül egyszerűen nincsenek komoly egyéniségek ebben a csapatban. Amikor májusban Scolari mester keretet hirdetett, sokan megütköztek azon, hogy sem Kaká, sem Ronaldinho nem került be. Nyilván ilyen jól állnak, hogy a két, már lefelé menő egykori Aranylabdás nem fér be. Mit tagadjuk, ők ketten a maguk játékintelligenciájával, fineszével, akkor is többet tudtak volna hozzátenni a verdeoro játékához, ha csak fél órákra cserélik be őket. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy nincs egy valamire való befejező csatáruk. Néhány éve már elhangzott az a vád, hogy egyre inkább „iskolákból” kerülnek ki a brazil futballisták, és éppen az a technika, az a vagányság, az a fantázia hiányzik belőlük, amit régen a tengerparti homokban és a nyomornegyedek utcáin szívtak magukba a legjobbak. Biztosan lesznek Brazíliában, akik elátkozzák játékosaik Európa való kiárusítását is, különösen azután, hogy sztárklubok sztárjai minősíthetetlen produkciót nyújtottak.

Mindenesetre Brazíliának alaposan fel kötnie a nemzeti viseletet, ha meg akar őrizni valamit futball-nimbuszából az amerikai kontinensen, mert trónkövetelők akadnak bőven. A hagyományos nagy riválisok, Argentína és az ezúttal szintén a várakozás alatt szereplő Uruguay mellett egyre komolyabban kell számolni Kolumbiával, de nem szabad lebecsülni Chilét, Mexikót, sőt Costa Ricát sem. Mindhárom csapat üde színfolt volt a vb-n, Kolumbia egyenesen azt játszotta, amit a házigazdáktól vártak volna el, de Costa Rica is emlékezetessé tette produkcióját azzal, hogy móresre tanította Uruguay-t és Olaszországot is.

És ha már az olaszoknál tartunk: néhány nagy európai focinagyhatalom ugyanúgy „megrekedt”, mint a „brazilok”. A spanyolok címvédőként kiestek a csoportkörben, nagyágyúik elfáradtak, ráadásul Vicente del Bosque annyira ragaszkodott kedvenceihez, hogy a kispadon hagyta Fabregast, Matát, Llorentét ki sem vitte, miközben erőltette a nem teljesen egészséges Diego Costát. Az olaszokról is sokat elárul, hogy legjobbjuk a 34 éves Pirlo volt, Balotelliről ismét bebizonyosodott, hogy kiszámíthatatlan hangulatember, és ahogy a braziloknál elfért volna Kaká és Ronaldinho, úgy az azzurrik sem jártak volna a támadószekcióban rosszabbul a harmadvirágzását élő Luca Tonival és az erőszakos, minden hájjal megkent Gilardinóval.

Az angolok pedig ismét csak megmaradtak ígéretnek és nem igazolták az előzetes várakozásokat a "titkos esélyesnek" kikiáltott belgák sem. A franciák ugyan eljutottak a legjobb nyolcig, de aztán szinte érthetetlenül kipukkadtak. Addig nem hiányzott Ribéry, a németek ellen azonban már Valbuena, Benzema és a többiek kevésnek bizonyultak. Portugáliának pedig ugyanaz a baja, mint Argentínának: ha C.Ronaldónak megy, minden rendben, ha nem, akkor nagy a baj. És talán ideje lenne már elzavarni Pepét, aki egyszerűen képtelen uralkodni pusztító ösztönein.

Oroszországnak is van mit fejlődnie a 2018-as vb-ig, ha méltó házigazda kíván lenni. És talán sikerül találniuk Jasin és Daszajev hazájában egy válogatottságra méltó kapust is. A horvátoknak az volt a pechje, hogy pont a brazilokkal kezdtek, miként a bosnyákoknak is balszerencséjük volt.

Afrika nagy előretörése ezúttal is elmaradt. Algériában volt a legtöbb remény, Valid Halilhodzic fiai a csoportmeccseken egészen szép dolgokat produkáltak, a németek dolgát is megnehezítették, de többre nem voltak képesek. Nigéria is csak fellángolás volt. Vajon mi lehet az oka annak, hogy a remek fizikai adottságú, fantáziával is rendelkező afrikai focisták, akik közül egyre többen erősödnek a világ legjobb klubjaiban, a világbajnokságokon minden szállítanak egy-egy szenzációt, de tartósan nem tudnak eredményesek lenni? Ázsia is maradt ott, ahol eddig tartott, de tőlük nem is vártunk semmi különöset.

Kolumbiai lett a gólkirály, James Rodriguez lőtte a vb egyik legszebb gólját, bár Robin Van Persie spanyolok elleni fejesgólja legalább annyira szemkápráztató volt. A 22 éves Rodriguez és az „ezüstcipős”, 24 esztendős Thomas Müller a leginkább hivatott a jelenlegi mezőnyből, hogy megdöntse a vb-gólrekordot, amelyet jelenleg Miroslav Klose tart 16 találattal. A kolumbiai jelenleg 6-nál, a német pedig 10-nél tart…

A vb legjobbja címét – eléggé felháborító, mások szerint magát a játékost megalázó módon – Lionel Messi kapta. Ha valaki igazán megérdemelte volna, az az Adidas által csak a harmadik helyre sorolt Arjen Robben lett volna. Évek óta csapata egyik legjobbja, bárhol is játszik a kopasz holland szélvész, most élete formájában volt, és mégsem találták érdemesnek még egy vb-aranylabdára sem. A legjobb kapus Manuel Neuer lett, talán elegánsabb gesztus lett volna Keylor Navast, Costa Rica kapusát kitüntetni, elvégre neki döntő érdemei voltak abban, hogy a közép-amerikaiak eljutottak a legjobb nyolc közé, míg Neuernek nem voltak még a döntőn sem hihetetlen bravúrjai. Az amúgy sem önbizalomhiányos német kapusnak ettől vélhetően még nagyobb arca lesz…Azzal viszont maximálisan egyet lehet érteni, hogy a Fair Play-díjat Kolumbia kapta meg. Ebben a mai, sokszor gladiátor-szerű fociban üde színfolt, ha egy csapat mindenekelőtt játéktudására, technikájára épít.

A játékvezetőkre nem érdemes több szót vesztegetni, bár nem követtek el a vb kimenetelét befolyásoló hibákat, sokszor össze-vissza fújtak. A 2010-es alacsony színvonalat is sikerült alulmúlni.

És végül magunkról, magyarokról. Ezúttal csupán kommentátoraink révén lehettünk jelen. (Nem számítva a miniszterelnököt és fiát, akik nélkül el sem kezdték volna a döntőt). Néhány napja a Facebookon megjelent a következő pikírt megjegyzés: „Remélhetőleg a 2018-as vb-re már kommentátoraink sem jutnak ki.” Hogy a kérdést pozitív oldalról közelítsem meg: egyfelől bízom abban, hogy 32 évvel utolsó vb-szereplésünk után sikerül összerakni egy csapatot, amely bekerül a világ 32 legjobb csapata közé, másfelől abban is, hogy a következő négy évben sikerül olyan sportriportereket találnia a köztévének (mert abban aligha lehet kétségünk, hogy még akkor is ők adják a meccseket), akik értenek a focihoz, képesek visszafogni saját szimpátiáikat, nem traktálják statisztikákkal és mindenféle sztorikkal a nézőt, miközben zajlanak a meccsen az események, nem akarnak mindenkinél okosabbak lenni és nem csillogtatják szellemüket harmatgyenge, sokszor alpári poénokkal.

Reménykedjünk…