A magyarországi helyzet, a felerősödött homofóbia alámegy a melegbárban játszódó Az Örült Nők Ketrece előadásának. Óhatatlanul a homofóbia elleni tiltakozássá is válik, miközben közel sem csak a másságról szól. Hanem arról, hogy mindenkit hagyjunk élni, ahogy akar, ha ezzel egyáltalán nem veszélyeztet senkit. Ne állítsunk értelmetlen kordonokat!
Ne gyűlölködjünk, ne akarjuk a mi akaratunkat mindenáron mindenkire kiterjeszteni! Éljünk szabadon! Persze ez így eléggé plakátízűen szimplifikált. Jerry Herman és Harvey Fierstein musicalje a bulvár műfajának megfelelően leegyszerűsít. Csaknem tételmondatokkal dolgozik. A figurák is könnyen átláthatóak. A meleglokálban tulajdonképpen csupa helyes, jóravaló, bár felpörgetetten exhibicionista, szereplésvágytól viszketeg, sértődékeny hiúságtól hajtott ember dolgozik.
És tulajdonképpen senki mással nincs baj, csak egyetlen szélsőséges, maradi, vaskalaposan rosszindulatú pártvezérrel, aki hát azért persze, hogy megtestesít másokat. Ez így pofonegyszerű, az volt akkor is, amikor 1991-ben bemutatta Vámos László rendezésében az Operettszínház, és játszotta műsorról levehetetlenül. Már az a produkció is azt harsogta nagy erővel, hogy óriási nekirugaszkodással tépjük el a béklyóinkat, ne hagyjuk magunkat mások által zárt karámba terelni, merjünk az egyéniségünknek megfelelően élni.
Közvetlenül a rendszerváltás után, amikor erre elvileg megteremtődött a lehetőség, ezt fontos volt újra és újra elmondani, a tömegkultúra eszközeivel is, sokakhoz szólóan. Társadalmunk hátrafelé araszolásával válhatott ilyen alapvető igazságok újra hirdetése megint csak létszükségletté, és mohó igénnyé. Alföldi Róbert pedig nem lacafacázik, nem rejt a sorok közé semmit, egy az egyben, akár vaskos komédiázás keretében, egyáltalán nem finomkodva, kimondja, amit akar, legyen szó erotikáról, vagy politikai közlendőről.
És közben még érzelmes is, olykor már-már nyúlós. Időnként a giccshatáron mozog. Ha két heteroszexuális szerelmes annyit lelkizne, mint a mulató tulajdonos, és a lokál fő sztárja, és felfokozott érzelmi állapotban annyit omlana egymás karjaiba, ahogy ezt itt látjuk, azt mondanánk, hogy ez már csöpögősen geil. De persze van azért irónia, önirónia, maró gúny, célba találó humor. És kiváló alakítások. A tánckar, az úgynevezett Madárkák tagjai is remekek, csupa nőimitátor.
Nem dróton rángatott egyen bábuk, mindegyik külön fazon, fajsúlyos karakter, de képesek persze egyszerre lépni. Lendülete van annak, amit csinálnak, érzelmi átfűtöttsége, felhevülten ropják, ezerarcúak, Gergye Krisztián vagányul fantáziadús koreográfiája szerint. Ha úgy tetszik, Bankó Bence, Dobrányi Máté, Hegyi Dávid, Horányi András, Sepa György, Szelle Marcell, Szerémy Dániel, Tóth Mihály azt demonstrálják, hogy az igazi közösséget valódi egyéniségek alkotják.
Az Átrium eredendő lepusztultsága jó közeg, hiszen nem luxus lokálról van szó, hanem olyan helyről, ahol bizonyos mértékű a lepukkantságot igyekeznek csillogóvá átfesteni. Menczel Róbert díszletei kifejezik ezt, és segítenek megteremteni a fülledt hangulatot. Azzal azonban soha nem tudok kibékülni, ha a díszletfalakhoz hozzáérnek, akkor inognak. Tihanyi Ildi jelmezei parádésak, rafinált módon férfiak nőiességét hangsúlyozzák.
Stohl András Zazaként, Az Örült Nők Ketrece mulató sztárjaként elképesztő. Jól áll neki a nagyestélyi. Nőbb a nőnél. Természetes módon jár magát kelletően, anélkül, hogy ripacskodna. Sértettségében, porig alázottságában még az arcizmai is megmerevednek. Beszédhangja magassá, felpörgetetté válik, énekhangja viszont dívásan búgó. Nagy, drámai csendeket teremt. Hevér Gábor Albin bártulajdonosként kapcsolatukban a férfi.
Fényes anyagból készült az öltönye, könnyed a nyaksálja, és nincs kellő határozottsága. Hevér olyan embert játszik kiválóan, aki megingatható az alapelvekben is. Képes szégyellnivaló engedményekre. És aztán őrlődik rendesen. Mihályfi Balázs a szélsőségesen vaskalapos, nyársat nyelt, szemellenzős politikus, az ősgonosz. Ugrai István, aki a magyar változatot jegyzi, be is illeszt az ő szövegébe másoktól elcsent, önmagukban is röhejes politikai propaganda mondatokat, melyek persze ebben a közegben visszájukra fordulnak.
És beékelődik a darabba egy a túlzó magyarkodást parodizáló szám is, melyben Zaza nemzetiszínű pártában, sőt szoknyácskában illegeti-billegeti magát, tán ez lesz a várható felháborodás fő tárgya. Miközben magam is láttam olyan produkciót, amiben a hasonló jelmezt nem paródiának szánták. Fehér Balázs Benő és Csobot Adél a boldogságukban gátolni akart, de feltétlen révbe érő ifjú szerelmesek sematikus szerepkörében állnak helyt.
Parti Nóra zsigerből liberális, bámulatosan nőies vendéglőtulajdonos. Fehér Tibor Zaza ügybuzgó asszisztense és csodálója, Hullan Zsuzsa igazodó, és módjával lázadó politikusfeleség, Nagy Dániel Viktor tevékenyen önimádó ügyelő. A Csengery Dániel által vezetett zenekar a tetőpontig fokozza a hangulatot. A dörgő vastapssal és lelkes kiáltásokkal, állva ünnepelt produkció számára nem nehéz megjósolni a hosszú sikerszériát.
