Göbölyös N. László;

Görögország;történelem;1967;katonai junta;

2014-07-23 12:30:00

Megbukott a gyűlölt diktatúra!

1974-ben alig három hónap alatt két szélsőjobboldali rendszer bukott meg a Földközi-tenger nyugati, illetve keleti részén. Áprilisban a „szekfűs” forradalom söpörte el az összesen 42 évig fennálló portugáliai Salazar-Caetano rezsimet, júliusban pedig hét év után omlott össze Görögországban az a diktatúra, amely „a fekete ezredesek” uralmaként került be a történelembe.

A puccsot 1967. április 21-én hajtotta végre a Jeórjiosz Papadopulosz ezredes vezette katonai csoport, alig néhány héttel a tervezett parlamenti választások előtt. Az országban akkor már két éve tartós politikai válság volt. 1964 februárjában hosszú évek konzervatív kormányzása után Jeórjiosz Papandreu centrista politikus lett a miniszterelnök, liberális reformtervei miatt azonban összeütközésbe került II. Konstantin királlyal, aki 1965 júliusában leváltotta őt.  Az országot alkotmányos válság fenyegette, egymást váltották az ideiglenes kormányok, mire az uralkodó 1967. május 28-ra kiírta a választásokat. Az előrejelzések szerint Papandreu pártja szerezte volna a legtöbb voksot, de a kormányalakításhoz koalícióra kellett volna lépnie Az Egyesült Demokratikus Baloldallal (EDA), amely az 1948-ban betiltott Görög Kommunista Párt örökét volt hivatott átvenni. Abban az időszakban (javában tart a hidegháború!) elképzelhetetlen volt, hogy egy NATO-tagállamban, az Egyesült Államok szövetségesénél kommunisták kormányra kerüljenek. Erre különösen Görögország esetében lettek volna érzékenyek Washingtonban, mivel a félszigetnek fontos stratégiai szerepe volt a Varsói Szerződés-tagállam Bulgária szomszédságában, a Szovjetunió közelében.

A „fekete ezredesek” gyorsan cselekedtek: betiltották az összes pártot, számos politikust őrizetbe vettek, köztük a miniszterelnököt. Több ezer ellenzékit, baloldali szimpatizánst tartóztattak le és börtönöztek be.  II. Konstantin előbb legitimizálta a juntát, majd dilettáns ellenpuccsot tervezett ellene, végül 1967 decemberében családjával együtt száműzetésbe kényszerült. 

A görög katonai rezsim, bár ért el némi gazdasági fellendülést,  kezdettől fogva szalonképtelen volt nem csupán a kommunista országokban és a harmadik világ nagy részén, hanem számos nyugati demokráciában is. Mindenhová eljutottak az önkényes letartóztatások, kivégzések, és főleg a szörnyű kínzások hírei.  A bebörtönzöttek között volt a világhírű zeneszerző, Mikisz Theodorakisz,  és az egész világot bejárta a költő-politikus Alexandrosz Panagulisz esete, aki 1968-ban merényletet kísérelt meg Papadopulosz ellen. Mindketten a nemzetközi szolidaritásnak köszönhették kiszabadulásukat. (Panagulisz 1976 májusában gyanús autóbaleset áldozata lett. Két nappal azelőtt halt meg, hogy nyilvánosságra hozta volna a junta rendőrségét terhelő bizonyítékait…) Az emigrációt választották olyan neves művészek, mint a színésznő (később kulturális miniszter) Melina Mercouri és a Vangelis O. Papathanassiou vezette Aphrodite’s Child együttes. Az Európai Unió már 1968-ban szankciókat vezetett be a junta ellen, az „ezredesek” pedig jobbnak látták kilépni az Unióból, megelőzve a várható kizárást. A rezsim jelenléte feszültséget okozott a NATO-ban is, Hollandia, valamint a skandináv tagállamok kifejezetten ellenségesen viszonyultak hozzá, de még Nagy-Britannia és az NSZK részéről is komoly bírálatok érkeztek Athén címére a sorozatos emberi jogsértések miatt.

1973. június 1-én Papadopulosz bejelentette a királyi ház trónfosztását és egy népszavazási színjátékot követően magát köztársasági elnöknek nevezte ki. Reformokat ígért, de november 17-én azonban a hadsereget vetette be az athéni műszaki egyetem diákjai ellen, és az összecsapásokban  50 halt meg, a sebesültek száma több mint ezerre volt tehető. (A véres napról kapta a nevét a főleg amerikai érdekeltségek elleni merényleteivel jelentkező, 1975-től 2003-ig működő szélsőbaloldali November 17 mozgalom) Egy héttel később Dimitrisz Ioannidész tábornok, a junta erős embere vezetésével katonai államcsínyt követtek el Papadopulosz ellen, Phaidón Gizikisz lett az államfő, de ezzel már csak meghosszabbították a rezsim agóniáját.

A juntának végül nem az egyre erősödő belső ellenállás, és a fokozódó nemzetközi elszigetelődés adta meg a kegyelemdöfést, hanem a katonai vezetés „ciprusi kalandja”. A görög és török közösség által megosztott szigeten az athéni katonai vezetés 1974. június 15-én puccsot hajtott végre III. Makariosz érsek, az ország államfője ellen, azzal céllal, hogy Ciprust Görögországhoz csatolja. Ezt azonban Törökország sem nézte tétlenül és június 20-án Ankara inváziót indított el, arra hivatkozva, hogy a Ciprus függetlenségét biztosító 1960-os garancia-szerződés egyik szavatolójaként meg kell akadályoznia a Görögországgal való uniót. A szerződés ugyanis előírta, hogy a sziget egyetlen országgal sem léphet sem gazdasági, sem politikai unióra. A török haderők három nap alatt elfoglalták a legnagyobb északi várost, Kyreniát, majd a főváros, Nicosia török negyedét. Nemcsak a nicosiai bábrezsim omlott össze, hanem az athéni junta sem bírta ki ezt a kudarcot.

A Népszava 1974. július 24-én címoldalán számolt be arról, hogy lemondott a görög katonai kormány, majd , miután Faidón Gizikisz tábornok-elnök bejelentette: „A görög fegyveres erők…tekintettel az országban jelenleg uralkodó rendkívüli körülményekre, polgári kormányra ruházzák át az országvezetés jogkörét”, „az Athén utcáin összeverődött tömeg….örömujjongásban tört ki…és kitörő lelkesedéssel vették tudomásul a katonai junta bukását.” Másnap a vezető hír az első oldalon az új görög kormány elismerése, és az aznapi vezércikkben a korabeli tv-híradóban is gyakran feltűnő Gedeon Pál kommentálta az eseményeket. Ebből idézünk.

„A görög fasiszta ezredesek eltűnése – vagy legalábbis háttérbe szorulása – az athéni politikai színpadról egyenes következménye egyrészt annak a kalandorpolitikának, amelyet nem kis mértékben a NATO főkolomposai sugalltak, másrészt – és legfőképpen – annak a ténynek, hogy ezt a kalandorpolitikát a nemzetközi erőviszonyok eleve kudarcra ítélték.

A nemzetközi élet ábécéje,  hogy mai világunkban a béke és a szocializmus erőinek állandó növekedése és térhódítása következtében nem lehet tartósan a történelmi és társadalmi fejlődés fő irányával szemben cselekedni. Ezt bizonyította a ciprusi válság is, amelybe nemcsak az athéni fasiszta klikk bicskája törött bele, hanem befolyásos NATO-pártfogóinak is gyorsan köpönyeget kellett fordítaniuk” – írja a publicista.

A lap első oldalán olvashatjuk továbbá, hogy a portugál kormány elismerte gyarmatai, Bissau-Guinea, Mozambik és Angola függetlenségi jogát. Ez a bevezetőben említett "szekfűs forradalom" egyenes következménye volt.

A görög junta több vezetőjét, köztük Papadopuloszt és Ioannidészt, 1975-ben „Görögországi nürnbergi perében” halálra ítélték, majd az ítéletüket életfogytiglani börtönre ítélték.

Görögország az utóbbi  40 évben ismét stabil demokráciává vált, még ha gazdaságilag éppen az ország válsága érintette a legsúlyosabban az elmúlt években az Európai Uniót. Az 1974 júliusi fordulat után Magyarországról is sokan visszatértek szülőföldjükre, még az 1948-52-es emigráció tagjai közül is. Csupán a ciprusi kérdést, amibe a junta belebukott, nem sikerült négy évtized alatt sem teljesen megoldani, a sziget területének több mint egyharmadát mindmáig az egyedül Törökország által elismert szakadár „Észak-Ciprusi Török Köztársaság” foglalja el.