Semmi meglepő nincs abban a hírben, miszerint washingtoni források szerint az októberben Amerikába látogató magyar miniszterelnököt csupán helyettes államtitkári szinten fogadnák. Váratlan értesülés épp az ellenkezője volna; vagyis, hogy Orbán Viktor meghívást kapott a Fehér Házba. Hiszen erre előző kormányfői ciklusa alatt sem számíthatott, tekintve, hogy meglehetősen hűvös viszonyt alakított ki az amerikai adminisztrációval. Az ismételt külügyi figyelmeztetéseket, személyesen Hillary Clinton igencsak egyértelmű kifogásait éppúgy rendre figyelmen kívül hagyta, mint a nagykövetségen keresztül érkezett hasonló üzeneteket. Pontosabban úgy tett, mintha meg sem értette volna, milyen aggodalmakat fogalmaznak meg a magyarországi demokrácia állapotát illetően. És ezen a negligáción azóta sem változtatott, annak ellenére sem, hogy az amerikaiak időről-időre, különböző szinteken és különféle konkrét ügyekben továbbra is hangot adtak aggodalmaiknak. Orbán Viktor egyik esetben sem reagált a State Department nyilatkozatára - legutóbb sem, amikor még a Szabadság téri emlékmű felállítása előtt azt kérték, legyen tekintettel " a magyar társadalom valamennyi rétegének véleményére".
Mindazonáltal az amerikai-magyar viszony aligha függetleníthető a Fidesz-rezsim egész külpolitikájától. Hogy pontosabbak legyünk: külpolitikájának hiányától. Mert mindaz, amit Orbán az utóbbi években a nemzetközi porondon művelt, klasszikus diplomáciai értelemben értékelhetetlen - hiszen sem egyes állásfoglalásaiban, sem azok összességében nem fedezhető fel olyan egyértelmű irányvonal, amelynek követése az ország jól felfogott érdekeit szolgálná. Kétségtelen persze, hogy a transzatlanti politika iránti hagyományos elkötelezettséget látványosan meggyengítette; és nemcsak az Európai Unióval szemben folytatott értelmetlen, de annál nagyhangúbb "szabadságharcával", hanem mindenekelőtt azzal, ahogyan az alkotmányos jogrendet mindinkább eltávolította a fejlett atlanti demokráciák normáitól; és egyidejűleg, a külgazdasági pozíciószerzésre hivatkozva, megkezdte az úgynevezett keleti nyitást.
Ami leginkább az autoriter politikai berendezkedések stílus-, és módszertani elsajátítását jelentette - minthogy épp a gazdasági kapcsolatok terén, az üzleti és befektetési volumen növekedésében nem sikerült áttörést elérnie. A külpolitikai irányváltás legmarkánsabb megnyilvánulása viszont az orosz reláció felértékelése lett; mígnem sor került a paksi atomerőmű-bővítés államközi szerződésére, amelynek révén Orbán évtizedekre az orosz hitelhez láncolta az államháztartás kondícióit, az orosz technológiához pedig az ország energiaellátását.
Nyilvánvaló, hogy ezt a messzeható döntést az atlanti szövetségi rendszeren belül enyhén szólva rosszallással fogadták. Kivált, hogy az ukrajnai agresszió egyszeriben megváltoztatta a Nyugat Oroszországhoz fűződő viszonyát; vagyis kényszerűen és alapjában átértékelte azt a világpolitikai koncepciót, amely szerint a Kreml a nemzetközi színtéren nélkülözhetetlen partnerként kezelendő, mert együttműködése tartós záloga lehet a globális veszélygócok hathatós semlegesítésének. Míg korábban úgy látszott, hogy Putyin hajlandó részt venni egyebek között az iráni probléma "kezelésében", és általában a terrorizmus elleni küzdelemben, a nyugati gazdaságokkal való összefonódását pedig tartotta annyira fontosnak, hogy politikai értelemben is stabilizáló tényezőként lehessen rá számítani, addig a Krím gátlástalan annektálása váratlanul felborított mindent.
Amerika és Európa - tehát a NATO - hirtelen kénytelen volt rádöbbenni, hogy illúzió volt hinnie az oroszok politikai konstruktivitásában. Amikor ráadásul világossá vált, milyen szerepet játszik Moszkva Kelet-Ukrajnában, hogyan igyekszik regionális káoszt teremteni a szakadárok felhasználásával, akkor a Nyugatnak végtére számot kellett vetnie azzal, hogy noha Putyin Oroszországának a globális katonai fenyegetéshez ugyan már nincs ereje, de tűzfészkek és különféle helyi krízisek fenntartásához annál inkább. Másként: mivel a hagyományos nagyhatalmi státust nem tudja többé finanszírozni, legalábbis komoly lokális "kellemetlenkedések" révén próbálja kiterjeszteni érdekszféráját. És ez különösen veszélyessé, mert kontrollálhatatlanná teszi.
Ha ebben a megváltozott világpolitikai légkörben Magyarország - azaz egy uniós és NATO-tagállam - a maga egyetlen atomerőművét Putyin hosszúlejáratú kölcsönéből szándékozik fejleszteni, azzal természetesen jócskán felfokozza a vezetői személyével és politikájával szemben eddig is táplált stratégiai bizalmatlanságot. Egyáltalán, minden Nyugat-ellenes retorika más dimenzióba kerül, amióta a maláj repülőgép lelövése nyomán támadt világméretű felháborodás nem utolsó sorban a lelkiismeretlen orosz fegyverzet-szállítókat okolja a tragédiáért. Érthető, hogy az a miniszterelnök, aki ma Kelet-Európában túlságosan közel kerül Putyinhoz, nem sok jóindulatra számíthat Amerikában.
És amikor mindehhez még úgy szervezi át a külügyminisztériumot, hogy az eleddig jobbára mégiscsak atlantistának tekintett káderállományt máról-holnapra felváltják a "keleti szél" újsütetű navigátorai, akkor végképp nincs mit csodálkozni, ha Washington eltökélten alacsony szinten tartja a kétoldalú kapcsolatokat.