A diploma ára

Két típusú ember bírálja manapság Magyarországon a legélesebben a felsőoktatási tömegképzést. Az egyik a beérkezett, közép- vagy felsőosztálybeli, biztos egzintenciájú diplomások jelentős csoportja, akik még kiváltságként élték meg az egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat. Ennek következtében - aktuális munkahelyüktől vagy jövedelmi helyzetüktől függetlenül - erős bennük az elit-tudat, vagyis úgy gondolják, a diplomások mennyiségének emelkedésével párhuzamosan evidens, hogy csökken a diplomák minősége, a diplomás szakemberek hozzáértése. Sokukban, tudat alatt, főleg a kisebb önbizalommal rendelkező, saját karrierjükkel elégedetlenek körében ott bújkál az egzisztenciális félelem. Tartanak attól, hogy a fiatal diplomások "inváziója" kilökheti őket pozíciójukból.

Orbán Viktor, valamint pártja és kormánya ennek a csoportnak a "befutott" kategóriájába tartozik. Ők azzal hálálnák meg a társadalomnak, hogy diplomához, karrierhez segítette őket, hogy a tömegképzésből újra elitképzést faragnának, újra a kevesek kiváltságává tennék a felsőfokú tanulmányokat. Pedig a hazai tömegképzés felfutása részben az 1998 és 2002 között regnáló, első Orbán-kormány érdeme. A tandíj eltörlésével, az államilag finanszírozott képzési keretszámok bevezetésével, a Diákhitellel a társadalom széles rétegei előtt nyitották meg az egyetemeket, mert jól érzékelték: a Kádár-rendszerben felnőtt, 30-50 év közötti generáció a saját gyerekeinek jobb jövőt akar, és a felemelkedés zálogát a diplomaszerzésben látta.

De mi volt az oka Orbán pálfordulásának? A miniszterelnököt saját hite mellett - amely szerint már nem kell annyi diplomás, inkább "melósokra", "szakikra" van szüksége a gazdaságnak - profán politikai indokok vezették. A keretszámok csökkentésével, a felsőoktatás költségvetési megszorításaival ki akarta szolgálni a már említett két, tömegképzés-ellenes csoportot. De elsősorban talán a másodikat, mert sajnos az a népesebb: a felsőfokú tanulmányokat soha nem folytatott, állandó egzisztenciális félelemből élő, a magasabb társadalmi státuszúakra gyakran irigyen és gyűlölködve tekintő, lecsúszott vagy lecsúszóban lévő embereket. Ők azok, akik azért nem tanultak tovább a Kádár-rendszerben, mert vagy nem tehették meg - politikai, anyagi okokból - vagy nem érezték szükségét. Akkoriban ugyanis még nem voltak olyan brutális jövedelmi különbségek a beérkezett diplomások és az alacsonyabb végzettségű dolgozók, nyugdíjasok között, mint jelenleg.

Sajnos ők azok, akiknek indulataira leginkább rá lehet játszani az értelmiség-ellenes szólamokkal. Ők képesek a vasárnapi ebédnél hosszan ostorozni a naplopó egyetemistákat, kiröhögni a haszontalannak tekintett szakokat, és dicsőíteni a fizikai munkát. Ők azok, akik sajnos nem látják, hogy a diploma nem garancia a társadalmi felemelkedésre és a piacképes tudás megszerzésére, hanem egy esély. Olyan esély, amely egy demokratikus államban mindenkinek kell, hogy járjon. És ezt az esélyt nem szabad soha megtagadni másoktól. Akkor se, ha mi magunk szereztünk diplomát és éltünk a lehetőségekkel, akkor se, ha nem szereztünk és nem éltünk velük.

És igen, ez sok-sok pénzbe kerül. Adóforintokba. És igen, sokan be se fejezik tanulmányaikat vagy tíz évig is elhúzzák azokat, kettesekkel csúsznak át, bukdácsolnak, csalnak. Olyan tantárgyakat tanulnak, ami abszolút nem érdekli őket. Végül lediplomáznak és munkanélküliek vagy pályaelhagyók lesznek, esetleg meglépnek külföldre.

De amíg több tízezer fiatal őszinte reménnyel várja a ponthatárok kihirdetését, mert többet akar elérni, mint ami szüleinek adatott, addig igenis minden forint megéri.