Környezet, igazság, alkotmány

Publikálás dátuma
2014.08.23. 10:20
FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Éppen itt lenne az ideje, hogy a baloldali ellenzék felfedezze azokat a húsbavágó igazságtalanságokat, amelyek egyrészt felfoghatóak a liberális demokrácia kudarcának, de előrevetítik azt is, hogy miként tehet még jobban tönkre embereket, sorsokat egy illiberális rendszer. A környezeti igazságosság kérdése pont ilyen.

A baloldali ellenzék rémülttel és ámulattal nézte végig, hogy a 2010 után kialakuló közjogi berendezkedés, az 1989-es Alkotmány felszámolása, az alapjogokat igen gyakran semmibe vevő kormányzati gyakorlat, a fékek és ellensúlyok rendszerének elporlasztása, az Alaptörvény fúrása-faragása és nyilvánvalóan alkotmányellenes tartalmakkal való felpumpálása lényegében nem váltottak ki komoly és tartós tiltakozási hullámokat. A miértre kínálkozik egy kézenfekvő magyarázat.

Közjogi nihilizmus

A liberális demokrácia vívmányai iránt a magyar választópolgár többnyire érzéketlen maradt, s ha érzékelt is valamit belőle (például az egyre szigorodó környezetvédelmi és munkabiztonsági szabályokat), azt akkor sem vezette vissza a közjogi berendezkedésre, az alkotmány által biztosított és ilyenformán kikényszeríthető jogokra. Úgy vélem, hogy ez a "közjogi nihilizmus" a fő magyarázója annak, hogy miért következhetett be egy illiberális átmenet, ahol az alapjogok nagy része csak papíron létezik, akkor is csak az állampolgári kötelezettségek teljesítése után; az igazság ugyanúgy hajlítható, mint a közszolgák gerince, akik aktuálisan eldöntik, hogy mi is az "igazságos".

Mindazonáltal érdemes megerősíteni, hogy a mostani helyzet valóban a liberális (alkotmányos) demokrácia alulteljesítésének köszönhető: az állampolgárok azért nem lázadoznak, mert nem tudják, hogy mit veszítettek/veszíthetnek, és ezt azért nem tudják, mert húsz év is kevés volt ahhoz, hogy "közjogilag kiművelt emberfők" legyenek. Vagyis az orbáni helyzetértékelés egy része valóban megállja a helyét, ebből viszont korántsem az következik, hogy az egész rendszert fel kell számolni, és a szabadságot, az egyenlőséget az erős állam patikamérlegén kell majd szűkmarkúan adagolni.

Amíg ezt a baloldali ellenzék nem ismeri fel, addig az alkotmány ugyanúgy fog lebegni az alapvető jogaik után kapkodó állampolgárok feje felett, mint egykor a Sólyom-féle "láthatatlan alkotmány" lebegett a '89-es alkotmány felett: tetszetős szellemi, de a nagyközönség számára meglehetősen érthetetlen és érinthetetlen konstrukcióként.

Jelen közjogi, szociális, politikai krízishelyzetben a baloldalnak ki kell vinnie az utcára, a földekre, a szegénysorra az alkotmányosságot, a szegények, a kiszolgáltatottak, a romák, a munkások, a fogyatékosok, a homoszexuálisok, a nők, a gyermekek, az országot elhagyók számára kell, hogy azt kézzelfoghatóvá tegye.

El kell végeznie a liberális demokrácia és alkotmányosság alapvető kritikáját, de mindezt úgy, hogy közben arra is rávilágít, hogy a formálódó orbáni rendszer nemhogy alternatívát nem kínál, de még a kárhoztatott 1989-es struktúrákhoz képest is alulteljesít és becsapja önnön polgárait. Ezt az üzenetet kell elvinni minden társadalmi csoporthoz az őket legjobban érintő létszférákon és alapjogokon keresztül a lehető legmagasabb testi és lelki egészségéhez való jogtól kiindulva, az egészséges környezethez való jogon át, egészen a lakhatáshoz való jogig.

A következőkben egy ilyen lehetséges iránnyal, a környezeti igazságossággal foglalkozom.

A környezeti igazságosság

Talán túlságosan is magától értetődőnek fogjuk fel, hogy tiszta viz folyik csapunk elfordításával abban a lakásunkban, ahol télen többnyire nem fázunk, s a vizet főzéshez és az angolvécéhez egyaránt tudjuk használni, kommunális hulladékunk és szennyvizünk elszállításáról közszolgáltatások keretében gondoskodik a közhatalom. Ezek a dolgok azonban messze nem ennyire magától értetődőek, s nem csak a nem OECD-országokban nem azok, Magyarországon sem. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az erőforrásokhoz való kényelmes hozzáférést éppen olyan reflektálatlanul éljük meg, mint ahogyan az alapjogokhoz való viszonyulásunkat: létük többségünk számára természetes, s csak akkor figyelünk fel rájuk, ha éppen hiányoznak vagy korlátozzák őket. De mi van azokkal, akiknek sem ezekből az erőforrásokból, sem az alapjogokból nem "jut"?)

Itt jön a képbe a környezeti igazságosság (environmental justice) koncepciója, amely abból indul ki, hogy léteznek olyan hátrányos helyzetű (etnikai, bizonyos földrajzi térségben élő) csoportok, amelyek aránytalanul nagy mértékben szenvednek el környezetterheléseket, és aránytalanul kis mértékben férnek hozzá természeti erőforrásokhoz, illetve részesednek a környezeti javakból. Ezt nevezzük környezeti igazságtalanságnak, s az ennek tompítására, kiküszöbölésére irányuló, az 1970-es években az USA-ból induló szerveződéseket környezeti igazságossági mozgalmaknak [Hajdu Gábor et al. (szerk.) (2010): Környezeti igazságosság Magyarországon. Védegylet 3. p].

A környezeti igazságosság - ahogyan a Védegylet kutatása is bizonyítja - tehát nem pusztán a környezetszennyezés terheinek igazságtalan megoszlását jelenti, hanem sokkal tágabb kontextust: a természeti erőforrásokhoz (pl. víz, energiahordozók), valamint az épített és természetes környezeti javakhoz (megfelelő lakókörnyezet, uszoda, sportpálya, kirándulási és egyéb rekreációs lehetőség) való igazságos hozzáférést.

Mit tehet a baloldal?

Ha a baloldal szeretne még valamit is kezdeni az alkotmányossággal, akkor éppen itt az ideje annak, hogy felfedezze és a nyilvánosság elé vigye az ilyen és ehhez hasonló igazságossági kérdéseket (hiszen a környezeti igazságossághoz nagyon hasonló, alapjogi dilemmák domborodnak ki többek között a hajléktalanság vagy a törvényi erővel kizsákmányolt munkavállalók esetében is).

Fel kell kutatni és meg kell szólaltatni a környezeti igazságtalanságok által érintett csoportokat (a beazonosítás, azt hiszem nem lesz nehéz, hiszen ezek a csoportok többnyire azokban a régiókban, "rozsdaövezetekben" élnek, amelyeket a baloldali kormányzás súlyosan elhanyagolt, és amelyek manapság a Jobbik fellegvárainak számítanak). Ezután fel kell oldani az alapvető információs aszimmetriát, és szembesíteni kell az érintetteket alapvető jogaikkal.

Ugyanis: "A környezeti hátrányok esetében az információhiány ugyancsak jelentős tényező lehet. A lakosok sok esetben nem tudják, hogy mit jelent az energiafelhasználásuk szempontjából, ha rosszul szigetelt az ablakuk. Sokszor azt sem veszik észre, hogy azért van hasmenése közülük valakinek, mert rossz az általuk fogyasztott ivóvíz minősége. Nem ismerik alapvető jogaikat, például azt, hogy joguk lenne a szemétszállításhoz. Azzal sincsenek tisztában, hogy képviseltethetnék magukat az önkormányzati testület ülésein, ami által megpróbálhatnának beleszólni környezetük ki-/ átalakításába." (Hajdu et al., 2010 10.p).

Itt kell megemlíteni, hogy mivel a környezeti igazságossági krízishelyzetek korántsem 2010-től alakultak ki, ezért a baloldalnak el kell számolnia azzal, hogy 1990 és 2010 között miért nem érvényesülhetett mindenki számára egyformán az egészséges környezethez való jog, ebben mi a baloldal felelőssége, miért hagyta, hogy az elszabaduló kapitalizmus és a rossz kormányzás elegye, "bedarálja" ezeket a régiókat. S csak ezután lehet felvetni olyan húsbavágó problémákat, hogy bár az Alaptörvény minden eddiginél több "zöld" rendelkezést tartalmaz (az egészeges környezethez való jogtól kezdve, a jövő generációk érdekeinek védelmén és a fenntarthatóságon át, egészen az államot és mindenki mást is terhelő környezetvédelmi kötelezettségig), a környezeti igazságtalanságokkal érintettek helyzete nem hogy nem javul, hanem rohamosan romlik.

A "gyakorlati rasszizmus" ellen

A második és harmadik Orbán-kormány a környezeti igazságtalanságokra kitelepítéssel, szegregációval, az információ soha nem látott mértékben való eltitkolásával, a roma lakosságra ragasztott bélyegek folyamatos megerősítésével (tehát még nagyobb igazságtalanságokkal) reagáltak. Vagyis a Fidesz létrehozott egy olyan rendszert, amely verbálisan ugyan fellép a környezeti igazságtalanságok ellen, de a gyakorlatban a környezeti rasszizmust intézményesíti.

Az illiberális állam kritikája azonban messze nem elegendő, javaslatokat kell kidolgozni arra, hogy egy alkotmányos állam hogyan teljesíthet jobban a környezeti igazságtalanságok felszámolását illetően. Ennek megvalósítását ugyanakkor már ellenzékben is el lehet kezdeni: a baloldal információs- és jogsegélyszolgálatokat működtethet a roma közösségek megsegítésére; parlamenti vitát kezdeményezhet; támogathat olyan programokat, amelyek a közösségi kertészkedésre, földcserére jönnek létre, vagy éppen a romák által lakott épületek energiahatékonysági felújítására; szorgalmazhatja a decentralizált energiatermelési módok terjesztését.

S ha a romakérdést a környezeti igazságosság fogalmának segítségével sikerült újrakereteznie a baloldalnak, akkor immár fel lehet vetni olyan kérdéseket, hogy például az erőltetett paksi beruházás (ahol szintén felvethető és tisztázandó a baloldal felelőssége) az ország nagy részét energiaszegénységbe taszítja azáltal, hogy elszív szinte minden erőforrást az égetően szükséges energiahatékonysági és megújuló energiás beruházások elől. Csak miután mindezt sikerült megértetni az állampolgárokkal, akkor van értelme belefogni abba, hogy szétszedjük a köztársasági elnök vagy az Alkotmánybíróság paksi népszavazással szembeni érveit.

Segítene a közösségi alkotmányozás

A baloldalnak először tehát - ha egyáltalán fontos számára még az alkotmányosság-projekt - életet kell lehelnie abba az alapjogi konstrukcióba, amit kormányzati lépéseivel a Fidesz-KDNP lépten-nyomon megnyomorít. Ez csak úgy lehetséges, ha felkaroljuk azokat az igazságossági "állatorvosi" lovakat (az egészségügyi ellátáshoz való jog sérelmétől, a tulajdonjog alkotmányellenes korlátozásán át, a szociális biztonság sérelméig), amelyek bebizonyítják az állampolgárok számára, hogy végső soron életünk minden szelete felett egy vagy több alapvető jog őrködik, korlátozza vagy éppen kötelezi az államot.

Ám ez csak az állampolgári közösségek bevonásával, egyfajta közösségi alkotmányozás keretében lehetséges, amikor is az érintettek egyrészt megismerik alapvető alkotmányos jogaikat, másrészt végre kifejezik azt, hogy ők mit várnak el az alkotmánytól. Ha felkeltjük ezt a közjogi igényességet és igazságérzetet (nem csak általában, hanem konkrét ügyek esetében), akkor van esélye egy olyan tömegmozgalomnak, amely elemi erővel csap majd oda akkor, amikor azt észleli, hogy az illiberális rendszer számára az életünket biztosító alapjogok nem többek, mint puszta deklarációk, amelyeket bármikor felülírhat a politikai gyakorlatával.

Szerző

A cigánytábor az égbe megy

Bizonyára furcsán hangzik, de nekem kétszer is hasznomra volt, hogy Auschwitz-Birkenau E-láger részében, a középső út túloldalán német cigányok barakkjai voltak. Talán már több, mint egy éve - családostól - laktak ott, a mienknél kényelmesebben elhelyezve, mert az emeletes fapriccseken mindenkinek külön fekhelye volt. Mi viszont az út innenső oldalán olyan barakkok hosszú sorában "laktunk", amiben nem volt semmi, kivéve a nappal a fabarakk belső oldala mellett felrakott pallók, amelyeket takarodó után le kellett rakni a betonpadlóra, hiszen ezek az épületek valaha a Monarchia hadseregének lóistállói voltak. 

Középen, az épület hosszában volt egy majd méter magas tégla "fűtőtest", hogy a lovak télen se fázzanak. Mintegy 250-300-an feküdtünk ott éjszakánként, egymás lába közé rakott fejjel és az kész tragédia volt, ha valakinek ki kellett menni a dolgát elvégezni. A barakk hátsó ajtaja mellett egy beton-négyszögű pöcegödör volt a földbe süppesztve, ide lehetett kijárni - csak ide, mert ha valaki innen eltávolodott, lőttek valamelyik őrtoronyból -, de a tragédia akkor következett be, amikor valaki, a sötétben, vissza akart találni a helyére. Ami már nem volt, hiszen az alvó emberek minden szabad centimétert önkéntelenül kihasználtak. Így aztán hajnalonta néhány tucat álló ember várta a világosságot, a lábát valahogy két test közé szorítva, hátha lefekhet még egy kis ideig.

Egy ilyen, barakkon kívüli pöcegödör hozta számomra, illetve pontosan négyünk, az egy faluból idehurcolt fiúk számára, az első "hasznot". Én voltam a legfiatalabb a magam éppen betöltött 14. évével, de a többiek is csak egy-két évvel idősebbek. Mivel Birkenauban nem jártunk munkára, csak kétféle jövő állt előttünk: az első adandó alkalommal elvisznek dolgozni bennünket valahová Németországba, a másik út a gázkamrán át a krematóriumba vezetett. Azon a délelőttön mi négyen az egyik fabarakk oldalához dőlve süttettük magunkat a már nem égető nappal, és vártuk az ebédet, amikor odabicegett hozzánk a túloldalról egy kis sovány cigány Capo. (Camerádische polizizei, azaz bajtársi rendőrség.)

Azt a költői kérdést tette fel: akarunk-e egy kockakenyeret keresni? Mintha egy hívőtől azt kérdezték volna: akar-e a Mennyországba jutni. Az egybehangzó igenek után közölte, hogy akkor menjünk vele, mert ehhez egy kicsit dolgozni kell. Odavezetett bennünket az ő barakkjaik mögött is lesüllyesztett beton-pöcegödörhöz. Csakhogy ez színültig tele volt, hiszen ők több, mint egy éve szaporították a tartalmát.

Odamutatott két vödörre, hogy ezzel kell kimerni és elhordani a nem messze lévő WC barakkba. Tisztességgel elkezdtünk ketten-ketten meregetni, a másik kettő hordta a vödröket. A végén nem értük el az alját, a Capó, rámnézett, 10-15 centivel magasabb voltam a többieknél, és rámparancsolt, hogy akkor most másszak le és úgy adogassam fel a vödröket. Lerúgtam a fatalpú cipőmet, feltűrtem térden felül a nadrágomat és a beton sarkán könyökölve lassan lecsúsztam. Elvégeztük a meregetést, a Capo tisztességgel hozta a megígért kenyeret.

A második sokkal tragikusabb körülmények között született. Néha beláttunk az elülső nyitott ajtón át a barakkjaikba és ettől egy kicsit irigykedtünk, hiszen nekik külön-külön fekhelyük volt. És pletykaszinten azt is tudni véltük, hogy jobb, vagy korábban jobb volt a kosztjuk, mint a mienk, ráadásul a "valamit visz a víz" levesekhez tányérjuk, vagy csajkájuk és evőeszközük is volt, míg mi vajdlingokba, lavórokba kaptuk az ételt, amit odaadtak a belemert adagok száma szerint sorakozó első embernek, és mi a kortyokat számolva figyeltük egymást, nehogy valaki többet egyen, mint ahány kortyba - saccolás alapján - megállapodtunk. Sóval irigykedtünk - de semmi más.

Azon az éjszakán viszont - most, 70 év múltán tudtam meg, hogy ez 1944. augusztus 2-ikán történt -, este 11 óra körül, teherautók zúgását hallottuk először, és a blokkparancsnok - egy lengyel fogoly - szigorúan megtiltotta, hogy bárki, bármelyik oldalán a barakknak, elhagyja az épületet, mert arra azonnal lőni fognak. Aztán sikítozás és főleg német vezényszavak, ordítozás hallatszott és a teherautók újabb és újabb felbőgetett motorjai. Ahogy fordultak, a lámpáik be-bevillantak a felső, dróttal erősített, matt ablaküvegeken.

Nem tudom kinek milyen érzelmei voltak közülünk, én csak a magam ijedtségére emlékszem. Másnap reggel, amikor már kimehettünk a barakkból, síri csend volt a túloldalon. Sehol egy lélek, csak a krematórium általunk is látható, szögletes kéménye fölött vibrált a meleg levegő, ami jelezte, hogy még mindig fűtik a kemencéket. A cigányláger a szó szoros értemében az égbe ment. Szerencsére néhány nap múlva elhagytuk Birkenaut. 

Most, sok-sok év után, a családommal mentünk meglátogatni a lágert. Ahol a fabarakkokat lebontották, de megmaradtak a téglalap-alakú betonalapok és sok helyen az a téglafűtőtest, amit a lovak miatt építettek annak idején. Megtaláltam a beton-pöcegödröket is, az én egykori - 23-as számú barakkom mögött és azt is - igaz most lefedve - amibe annak idején bele kellett másznom.

Néhány barakkhellyel odébb egy kis, téglából emelt obeliszkfélére is ráakadtunk, rajta emléktábla, előtte koszorúk. Annak a rettenetes éjszakának az emlékére állították. A krematóriumok helyén most hatalmas, fekete márványlapok, felsorolva külön-külön, hogy egy-egy nációból hány embert pusztítottak itt el. Ehhez a kis cigány-emlékműhöz a sima látogatók be se juthatnak.

Két égtáj között

Rögeszmém lett, ha jól számolom, immár hét évtizede Halász Gábor életműve. Hetven év után is rendszeresen visszatérek nagy kötetéhez, a "Tiltakozó nemzedékhez", mert bármennyire hihetetlennek tűnik is, időszerű, korunkra alkalmazható. Kissé erőltetett jelzővel, naprakész.  

Halász Gábor történelemtudományunknak és irodalmi esszéírásunknak egyik legnagyobb alakja, nézete válogatja, de az én fölfogásomban egy vonalban értékelhető Szerb Antallal, Bibó Istvánnal, azzal a vonulattal, amely a legtöbbet adta az utána következő generációknak. Ha a gyakorlatban mégsem egészen így él még a köztudatban, abban része van tragikus sorsának is. Annak, hogy a gonoszság negyven esztendős kora táján gyilkolta meg őt.

A háború után egy naprakész historikus, Véber Károly ezer oldalon gyűjtötte össze mindazt, amit Halász egész életében publikált, mondhatni örök értékeket, és rövidebb lélegzetű járulékos írásokat. Több évtizedes kihagyásokkal, szeszélyesen adják ki őket ismételten, és ha akadnának gondozók, akik ismét "fölfedeznék", és az ezer oldalról kirostálnák a jobban időhöz kötött "melléktermékeket", nagy szolgálatot tennének az őt nem ismerő ifjúságnak, nélkülözhetetlen egyetemi forrásmunkákat adnának a kezükbe. Ráadásul olyanokat, amelyeknek írásművészeti stílusa a magyar szellemi élet nagyjait idézi föl, Babits Mihályét, elődeiét és követőiét.

Furcsa és szinte hihetetlen a hasonlat, hogy mindez egy egészen friss eseményről jutott eszembe. Méltatlanul és akár szentségtörőn is. Napi téma, immár nemzetközi méretekben is Orbán Viktor tusványosi rögtönzése, mindenfelöl vitatott dolgozata Magyarország mai ingadozásáról, két politikai égtáj, a Kelet és a Nyugat között. Bizonyos értelemben bevált a rögtönző szónok merész számítása, a világsajtó rangos fórumain, jelentőségénél nagyobb terjedelemben, és néha jobb szerzők tollából is, több kommentár jelent meg róla, mint amennyit megérdemelt. Valójában, ha megérdemelt bármit is, az nem neki szólt, hanem annak a kicsiny, de jelentékeny országnak, amely immár évezrednél is régebben szerves része Európának, és barátai, szövetségesei féltik, a maguk közelében igyekeznek tartani.

Ekörül töprengtem, egyáltalán nem Orbán Viktor személyén, amikor szokásos Halász Gábor búvárkodásom közben ismét rábukkantam a Széchenyi Istvánról éppen hetven éve írt tanulmányokra. Az 1930-as esztendők elején vetette papírra őket, amikor kutatásai közben a gróf életének ahhoz a szakaszához ért, amelyben Széchenyi azon tipródott, mi használ többet és jobbat Magyarországnak? Ha féltőn őrzi a Nyugattól átvetteket, vagy netán eszébe jut a Kelet is, amely ugyancsak kínálta más természetű értékeit és tapasztalatait? Széchenyi kétségei természetesen más jellegűek voltak, mint a grófhoz semmilyen értelemben sem közelíthető Orbánéi. Más volt a világ, más a környezet, és főképpen más az akkori Magyarország.

Széchenyi esetében Halász Gábor abból indult ki, hogy "az őserőtől a kultúráig a magyar szellemiség fejlődése egyenes vonalban vezetett, egy ponton sem érezte, hogy ellentétbe került alaptermészetével. Sehol sem válhatott magyartalanabbá, mert teljesítménye volt a magyar, mely legkisebb ízében is levetkőzhetetlenül viselte fajtája bélyegét… A Nyugat nem külső kényszer volt számára, hanem természetes légkör, amit szervezete kívánt meg… Az európaiság, amit a tudatában el sem tudott különíteni a legsajátosabb magyartól".

Hozzáfűzte Halász, hogy a korabeli magyarság és Széchenyi számára "teremteni" annyi volt, mint idomulni, részt venni a nagy versenyben. Tudta, hogy kis néphez tartozik, de a legnagyobbat akarta. Nem a lakomák fénye csábította őket együtt, egyszerűen éhesek voltak és szomjasak. Ezt az állapotot szebben, egyszerűbben és szemléletesebben megfogalmazni nem lehetett. És Halász esszéjében ekkor bukkan föl Széchenyi elméjében az a dilemma, hogy "benne megtört a dolgok nyugodt rendje, mert megbomlott a lélek egyensúlya, amely tükrözte e gondolatatokat".

Szégyellni kezdte ágáló gesztusait, bűntudatot érzett. A humanista magyar Széchenyi eljutott a végső bonyolultságig, addig a pontig, ahol már csakugyan a szervezet, az idegek kezdik fékezni a további áthasonulást. Ehhez következtetés gyanánt Halász Gábor azt fűzte hozzá, hogy akkor született meg "a Kelet és a Nyugat ellentéte, amikor tulajdonképpen nincs többé Kelet, csak kétféle, egymással szembenálló és egymásra mégis rászoruló Nyugat". Ebben a szemléletben a szerző szerint már az európai magyar kettős irányzódása küszködik.

A mai honi vita érthetően elsősorban politikai természetű, ezért Orbán ellentáborában minősítés közben előfordultak a napi harcokban nélkülözhetetlennek hitt túlzó és sértő minősítések, amelyek durván néha az elmeállapot változására utaltak.

Otrombán, és ezért nem is hasznosan. Lehetne hivatkozni arra, hogy a módszer a konzervatív jobboldal mintáit követi, éppen ezért maga az utánzás is méltatlan. De sokkal többről van szó. Először is mélyreható különbségekre kell emlékeztetni. Számba véve a személyi körülményeket, eléggé enyhe még azt is szóba hozni, hogy a mai magyar miniszterelnök és Széchenyi legenyhébb egybevetése is azt minősítené súlyosan, aki ezt megkísérelné.

Másfelől Nyugat és Kelet szembesítésében Orbán mai példái joggal váltottak ki igaz megdöbbenést. Abban a csaknem két évszázaddal korábbi világban a cári Oroszország sem volt éppen a demokrácia példája, és léteztek nyilvánvalóan akkor is a korunkbeli ázsiai és afrikai parancsuralmi rezsimekkel párosítható rendszerek. De hogy egy mai közép-európai vezető politikus ilyen gondolatokat bányásszon elő kusza gondolatvilágából, tényleg a megdöbbentőnél is súlyosabb esetre utal.

Hála szellemi múltunk olyan teljesítményeinek és egyéniségeinek, mint amilyen Halász Gábor is volt, van olyan mércénk, amilyenhez igazíthatjuk értékítéleteinket.

Szerző