Alföldi Róbert nem csinált semmi faxnit, csak állt velünk szemben talpig feketében az Uránia Nemzeti Filmszínház pódiumán, és nagyon tagoltan, fölöttébb világosan értelmezve, hogy minden szót és hangsúlyt a lehető legpontosabban érzékeljünk, elolvasta nekünk Konrád György fontos, zsigerekbe ható szövegét. Ami úgy metszően éleselméjű, hogy közben megtámadja szinte valamennyi érzékszervünket, akkor is, ha látszólag puszta statisztikai adatokat sorol.
Csak közbevegyülnek személyes sorsok, életképek, az íróé, hozzátartozóié, másoké, a háborúban, a holokausztban, vagy éppen utána, és hozzájönnek lidércesen kemény, sőt könyörtelen következtetések mindarról, ami történt. Annak a vaslogikájáról, hogyan lehetett ennyi embert kiirtani. Hogy lehetett ezt a lehető legcélszerűbben megszervezni, megideologizálni, végrehajtani, és utána akár kezeket mosni.
És ebben kik, hogyan segédkeztek készségesen, vagy éppen kevésbé, volt mindenféle fokozat. Átélhetjük annak a folyamatát, hogy akár a barátságos szomszédot milyen ügyesen, gyorsan és hatékonyan lehet gyilkossá átnevelni. Megdermedhetünk attól, hogy bizonyos kiforgatott szemszögből még a gyerekgyilkosság is hogyan válhat elvetemültté tett emberek számára természetessé.
Alföldi például ekkor, és nem ritkán, hosszú-hosszú, végeérhetetlennek tűnő csendet tart. Olyat, ami már-már elképzelhetetlen. Valószínűtlen, hogy valaki ne törje meg. És még sincs légyzümmögés sem, apró székzörgés sem, ott ülünk a zsúfolt nézőtéren és némán belénk szorul a szusz. Nézzük egymást, vagy éppen magunkba nézünk. Netán csak megkövülten ülünk.
Túl sok a még mindig, ennyi év után is hihetetlen dolog. Túl szenvtelen az előadásmód, ahogy gyakran Alföldi arca se moccan, aztán időnként már-már sátáni lesz a mosolya, mintha a tömeggyilkosok érzelmei ütnének ki rajta. Gesztusokat is alig használ, csak mondja és mondja eltökélten azt, ami láthatóan lelke legmélyéről leledzik. Darvas Iván mondta, ha lehet, még puritánabbul, ráadásul félhomályban ülve, Kertész Imre Sorstalanságát.
Ő is, ahogy Alföldi, rettentően koncentrálva, nagyon el akarta nekünk regélni, mementóként, felhívásként, hogy vegyük észre az újra gyülekvő fekete fellegeket, ne legyintsünk semmire, ami mind inkább visszaköszön a múltból. Öngyötrően is gondolkodjunk. Újra és újra tegyünk akár a szóbeli agresszió ellen. Emeljük fel a szavunkat bármilyen kisebbséget ért sérelem esetén.
Kertész vagy Konrád szövegei persze egyáltalán nem propaganda mondatok, tettrekészség és rezignáltság szintúgy van bennük. Töprenkedésre késztetnek, arra, hogy szűrjünk át magunkon mindent, gondoljuk át a mi és a szeretteink életét. Zenekar nélkül is megállnák a helyüket, kitöltenék az estét, magukban is, csak attól, hogy ennyire "összelélegzik" az előadó, az általa mondott szöveg és a nézőtér, színházzá válik, ami történik.
Társul azonban még ehhez a Szakértők zenekar, melynek tagjai számtalan színházi produkcióban működtek közre, Alföldivel együtt is. Néhányan ott voltak a Mohácsi János által rendezett Dohány utcai seriff című produkcióban, mely a holokausztról szólva, az utolsó két percet leszámítva, vaksötétben játszódott, ezért hangokkal kellett mindent kifejezni.
És a hangok így lúdbőröztetően fel is erősödtek. Ahogy cselekmény híján ezúttal is még fontosabbak lettek, ráadásul Radnay Csilla, Hevér Gábor sokakat elsiratóan mély bensőségességgel énekelt. És ez a zenekar tud olyan hangutánzó futamokat, amelyek velőtrázóak, élesek, sikítóak, vagy akár félelmetesen elcsendesednek, messze ható asszociációkat keltenek. Körülölelik a szavakat, közéjük olvadnak, még több jelentésre adnak alkalmat.
Van irónia, gúny a mondatokban, mégis alig fordul elő nevetés. Túl sok a mellbevágó dolog. Azt mondja Konrád " A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk." Ez az este pontosan erről szólt, hogy okosan, körültekintően, ismeretek birtokában, tiszta aggyal, de kellő átérzéssel, akár naponta többször, merjünk, tudjunk jól választani.
