Fehér megrázó halála után Olasz eltűnt a színpadokról, valószínűleg túl nagy volt a trauma, és végtelenül hosszan tartott a megrázkódtatás ahhoz, hogy újra a nyilvánosság elé lépjen. És most vagy tíz év után itt van újra, méghozzá egy monodrámával, az Egy pesti lánnyal, Förster Vera önéletrajzával, amit már játszott a Fészek Klubban, de én a Zsidó Nyári Fesztiválon láttam.
Tele a Goldmark terem, ahol a vészkorszak idején is játszhattak azok, akiket más színpadokról származásuk miatt már leparancsoltak. És most megjelenik itt egy filigrán, szép nő, aki kislány korától mesélni kezdi az életét. Mintha beszélgetne velünk, olyan közvetlen.
Nem állítom, hogy nincs időnként színpadias túlartikulálás, de hihető, hogy cserfes kamasz, jólétben lévő, elkényeztetett polgári lány avat be minket intenzív gondolataiba. Aki jól érzi magát a világban. Aztán jön az a világ, amiben már ez nem lehetséges. El-elakad a lány szava, kiül arcára a döbbenet.
Hátborzongató, hogy amikor a koncentrációs táborban levágják a haját, azt az jelképezi, hogy hosszú, göndör, fekete hajára határozott, gyors mozdulattal sapkát húz, megválik szép kabátjától, piros sáljától, elszíntelenedik. Begubózik. Lelassul. Már kényszerűen messze van tőle a cserfes lány, és beláthatatlan távolban a polgári lét.
Befejezésként a rendező, Szántó Erika mai, szélsőséges alakzatok riasztó fotóit vetíti ki a háttérbe. Kissé túl direkt. De közben megvannak, csaknem tapinthatóak azok a félelmek, amik ezeket az asszociációkat keltik. A múlt lidérces jelenné válhat. És tán leginkább erről akar regélni ez a produkció.
