A római birodalom 9/11-e

Ha azt mondjuk, szeptember 11, a világ elsöprő többsége 2001. szeptember 11-re, a New York és Washington elleni terrortámadásokra, a World Trade Center ikertornyainak leomlására, az Egyesült Államokat ért sokkra gondol. Ennek hatása alatt már-már alig emlékezünk a 20. század egyik legvéresebb puccsára, az 1973. szeptember 11-i chilei puccsra, Salvador Allende elnök meggyilkolására, tízezrek megölésére, eltüntetésére, megkínzására. E nap azonban már több mint 2000 éve is baljóslatú volt: Kr.u. 9-ben ezen a napon ért véget a teutoburgi csata, amely egy ókori világbirodalom dicsőségét tépázta meg.

A római légiók akkor már kétszáz éve sikert sikerre halmoztak, meghódították szinte az egész mediterrán térséget, ekkor született a manapság az afrikai csónakos bevándorlókkal kapcsolatban emlegetett „Mare Nostrum” kifejezés. (Akkor Róma „beltengerét” jelentette, ma egy olasz humanitárius és rendészeti rendszert). Az északi, Rajna-menti germánok azonban sokkal keményebb diónak bizonyultak.

Kr. u. 9 nyarán Arminius heruszk vezér, a római birodalom hűségesnek látszó szövetségese azzal a hírrel kereste meg Quintilius Varust, a rajnai légiók parancsnokát, hogy Germániában felkelés szerveződött a rómaiak ellen. Miután Arminius korábban számos háborúban harcolt Róma oldalán, Varusnak nem volt oka a gyanakvásra, pedig a germán vezér csapdát állított számára; a valóságban ugyanis éppen ő volt az, aki hat törzset fellázított az Imperium ellen, köztük az övéit is.

A három rajnai légió a heruszkok hívására hamarosan átkelt Rajnán. Hogy a csapda még tökéletesebb legyen, Arminius is Varusszal együtt vonult észak felé. A végzetes csata előtt néhány nappal aztán a barbár vezér – azzal az ürüggyel, hogy össze kell szednie saját hadait – elvált a rómaiaktól. Ettől kezdve elszaporodtak az egyre áthatolhatatlanabb erdőkön átvonuló rómaiak elleni rajtaütések. E támadások ellen a római parancsnok tehetetlen volt, hiszen az erdő mélyén nem tudta seregét hadrendbe állítani, hogy döntő ütközetre kényszerítse az ellenséget. Szeptember 9-ére bezárult a kelepce: Varus ekkor döbbent rá Arminius árulására, és arra, hogy a heruszkok bekerítették őket. A teutoburgi erdő sűrűjében (a mai Alsó-Szászország területén fekő Osnabrück közelében) a germánok esélyt sem adtak a rómaiaknak: három nap alatt lemészárolták mindhárom légiót. Maga Quintilius Varus, amikor látta, hogy minden elveszett, öngyilkos lett. Számos katonája szintén önkezével vetett véget életének, másokat pedig a germánok áldoztak fel rituális keretek között. A győztesek Rómába küldték a parancsnok zsugorított fejét.

Rómát valósággal sokkolta a szörnyű vereség. Augustus császár a történetíró Suetonius szerint hónapokra búskomorságba esett, elhanyagolta külsejét, és szinte mániákusan ismételgette, fejét palotája falaiba verve: „Quintilius Varus, add vissza a légióimat.” A legyilkolt XVII. és XIX. légió számát örökre törölték a római seregekből (a harmadikat, a XVIII.-at Nero császár visszaállította, de Vespasianus újra megszüntette). Róma végleg elvesztette a Rajnán túli provinciákat és szertefoszlott az Imperium legyőzhetetlenségének mítosza is. Négy és fél évszázaddal később aztán a germánok jelentették a birodalom végső bukását: az az Odoaker fosztotta meg 476-ban trónjától az utolsó nyugat-római császárt, az alig 13 éves Romulus Augustulust, aki, akárcsak korábban Arminius, a római légiók melletti germán segédcsapatok vezére volt.

Arminius később – immár Hermann-néven – a pángermanizmus szimbóluma lett, kultusza különösen a 19. században, a Napóleon elleni háborúkkal, majd a német egység-törekvésekkel teljesedett ki, és az is maradt egészen a II. világháború végéig. Azóta azonban – éppen ez utóbbi korszak militarista értelmezése miatt – alább hagyott e „dicső múlt” emlegetése Németországban, így 2009-ben, a 2000. évfordulón is kerülték a látványos megemlékezéseket.

Szeptember 11 a magyar történelemben is fontos dátum, ismét egy világbirodalommal szemben: 1697. szeptember 11-én Zenta mellett mért döntő csapást a Savoyai Jenő vezette szövetséges keresztény sereg II. Musztafa szultán török haderőin. Ez a győzelem jelentette a 150 éves magyarországi török uralom végét, amelyet két évvel később a karlócai béke pecsételt meg.