Kielégítetlen vágyak, lázálmok

Bárkibármikor címmel mutatta be Pintér Béla és Társulata új produkcióját az Átrium Film- Színházban, a Café Budapesttel közös produkcióban. Pintér, aki írta és rendezte a darabot, és játszik is benne, megmutatja azt a temérdek vágyat, ami bennünk lakik, és ami tán soha nem lel kielégítésre.

Pintér Béla szerepe szerint pocakot növesztett, és meg is őszült, rossz szabású öltönyt visel, vagy éppen annak a középkorú férfinak, akit játszik, a teste rossz "szabású". Nyilvánvalóan nincs ideje sportolni, karbantartani magát, talán föl sem vetődik benne, hogy ilyesmire is kellene időt szánnia.

De apaként, a Bárkibármikor előadásában, az Átrium Film- Színházban, nyilvánvalóan nincs ideje, ő a leterhelt, agyonstrapált, gondokkal teli magyar állampolgár, aki egyedül neveli a gyermekét. Merő problémahalmaz az élete, akit az ág is húz, és neki sincs megfelelő életstratégiája ahhoz, hogy ez ne így legyen. Alapvetően tisztességes ember, teszi a dolgát, elviseli a csapásokat, igyekszik szeretni azokat, akik körülötte vannak.

A darab elején látszólagos hajléktalanok, akikről aztán kiderül, hogy drogosok, koldulnak tőle. Ad egy százast, és cserébe úgy érzi, joga van közhelyekkel bombázni őket, tudálékoskodva igyekszik tanítani a két fiatalt a "rendes" életre. Nekik persze nem ez a rendes élet, nem is értenek szót, viszont egy ötezrest ellopnak tőle.

Senki nem ért igazán semmit, mindenki papolja a magáét, és elbeszél a másik mellett, mint egy Csehov-darabban. Pintér ezúttal nem halmozza annyira a poénokat, nem pufognak olyan rohamtempóban egymás után az ötletpetárdák, mint például a Titkainkban, vagy a Kaisers TV. Ungarnban.

Éreznünk kell az élet súlyát, a hétköznapok nehezen elviselhető rutinját, megfáradt taposómalmát, ami a produkcióban is bizonyos monotonitásal jár. Kevesebbet nevetünk, mint máskor, miközben persze ezúttal is összekeveredik tragikum és komikum.

A Pintér által játszott apának egy paralízises, imbolyogva járó, kacskakezű fia van, akinek éppen eljegyezése lenne egy tolószékes lánnyal. De nem jelenik meg az eljegyzésen, mert beleszeret a gyógytornászába, akibe aztán az apa is belehabarodik. Probléma probléma hátán, a boldogtalanságok halmozódnak, és még mélyebbre rántanak mindenkit.

Totálisan abszurd elemek elegyet alkotnak a rögvalóval. Friedenthal Zoltán érezhetően tanulmányozta a paralízises emberek mozgását, nem stilizál, ugyanazt a benyomást kelti, mint azok a beteg emberek, akiket az utcán látunk, csak ő megmutatja a vágyak, az adott test kínálta lehetőségek közti óriási szakadékot.

Azt, hogy az eszével tudja, a gyógytornásznő nem lesz a felesége, de ettől még ő is ugyanúgy a legszebb nőt kívánja, mint az egészséges férfiak. Friedenthal arcán tükröződik a totális kétségbeesés, látszik a kielégítetlenség, egész valója megremeg belé.Csákányi Eszter nagymamája pedig a reménytelenség megtestesülése.

Egy idős asszony, akinek munkája már nincs, a fiára, beteg unokájára akarja rázúdítani minden szeretetét, túlbuzog, ez pedig idegesítő, ezért gyakran durván szólnak hozzá. Nem is nagyon érti, mi történik körülötte, kihagy az agya, néha mintha meghibbant volna.

Lúdbőröztető, ahogy szeretethiányában a fiát halott férjének képzeli, ráugrik, csaknem leteperi, és a földön fekve üdvözült ábrázattal édelegni akar vele. Teljes szereptévesztés, ahogy szinte mindenki abban van.

Pintér össze is cserél szerepeket, eredetileg a tolókocsis Ritát Roszik Hella adja, a gyógytornásznőt pedig Szamosi Zsófia. De aztán minden fakszni nélkül, a világ legtermészetesebb módján átbújnak a másik bőrébe, ezt azért is tehetik meg, mert Benedek Mari jelmeztervező hasonló ruhába bújtatta őket. Jelzi ez azt is, hogy akár a másik ember sorsa is juthatott volna nekünk osztályrészül, és még juthat is.

A gyógytornásznő úgy gyógyít, hogy erotikus ingereket is kelt, és ezzel tényleg old görcsöket, és az elért lazulás gyógyító tényező. Ugyanakkor ezzel a módszerrel kihívja maga ellen a sorsot. Ahogy azzal, hogy csaknem senki nem lát tisztán, alig képes bárki is felmérni a helyzetét. Tán leginkább Rita az, aki képes szembenézni azzal, ami van, nem elviselhetetlenül szélsőségesek az érzelmi kilengései.

De azért sorjáznak a szópárbajok. És ahogy Pintérnél ezt megszoktuk, temérdek az elcsépelt szóösszetétel, az elharapott, harmadában, felében maradt mondat, a ki nem mondott gondolat. És a harmadában, felében maradt élet, még akkor is, ha erre az életre nem tesz pontot a halál.

Bár rafinált módon sikerül elmosni, talányossá tenni, hogy boldog-e, vagy lesújtó a produkció vége, ami színház a színházban jelenetbe torkollik, azzal, hogy tulajdonképpen megérkezünk a történet végén az Átriumba, a színészek visszavedlenek civil énjükbe. Pintér, mint Pirandello, kétségeket hagy afelől, hogy mi a valóság és mi a képzelet játéka. Lehetett ez akár egy drogos lázálom is. De ahhoz meg túlságosan, elkeserítően valóságos.