Mindenki hazudik - Róza a kegyes csaló

Publikálás dátuma
2015.01.12. 06:47
A címszerepet játszó Almási Éva és az éppen puhuló zordon apát alakító Dengyel Iván FOTÓ: NAGY DÁNIEL
Sokat nevetnek a nézők Benedek Miklós rendezésében, a Róza című vígjátékon, a Karinthy Színházban. De közben ez a produkció azért regél a lecsúszásról, elszegényedésről is, és remek játéklehetőséget biztosít a címszereplő Almási Évának.

Róza a kegyes csaló, a maga, de a mások malmára is vizet hajtó fifikás szélhámos, a nagy organizátor, akinek ezer arca van. Ha kell, kőkemény, és rettenthetetlenül tántoríthatatlan. Máskor vajra kenhetően szelíd, sőt már-már mézesmázos. Olykor igencsak őszintén megmondja a magáét, ha pedig azt látja célravezetőnek, akkor színlel rendesen. Köntörfalaz és mismásol.

A Karinthy Színházban bemutatott Lengyel Menyhért darab jutalomjáték Almási Évának, miközben másoknak is jó lehetőséget biztosít. Színész, Benedek Miklós, állította színpadra, aki rendezés közben is képviselte a színész kollégái érdekeit. Meg fiával, Benedek Alberttel át is írta a darabot, nyilván ekkor szintén gondja volt rá, hogy hálás szerepek kerekedjenek ki végeredményként.

Furcsa darab ez, mert szól az elszegényedésről, azzal, hogy csaknem mindenkinek meg kell tanulnia a képmutatás mesterségét annak érdekében, hogy felszínen maradjon. Ugyanakkor kicsit cukros, rózsaszínbe hajló mesevilág is, melybe csak áttételesen tör be a brutális valóság. Vagyis alapvetően a szórakoztatás a cél. Miközben egy polgári család lecsúszása, az ügyeskedés, hogy ez a folyamat akár mindenáron is, de megállítható legyen, ma is abszolút aktuálisnak tűnik. A történet szerint az illető családban van egy megesett lány, akinek zabigyerekét kiadták a Rákosszentmihályon élő Rózának, aki hasonló csemetékből, persze pénzért, többet is átvett megőrzésre. Éppen a pénzt jön bevasalni, ami nincs, sebtében adódik viszont egy gazdag vőlegényjelölt.

Róla aztán kiderül, hogy neki is van egy zabigyereke, meg egy zord atyja, ebből adódik a temérdek mulatságos konfliktus, és félő, hogy az egész frigyből nem lesz semmi. De persze, miután vígjátékról van szó, lesz, mert jelen van Róza, aki nagy leleménnyel mindent elrendez. Almási egy ösztönösen is jó életismerőt játszik. Aki ránéz valakire, és kapásból tudja milyen ember, mi az ábra, mi a teendő. Egy kis huncutságért, kamuzásért, színlelésért a cél érdekében igazán nem kell a szomszédba mennie. Van például egy színlelt ájulási jelenete, amivel a férjjelölt fiatalembernek akarja mutatni a határtalan felháborodását.

Akkorát huppanva ájul bele egy fotelbe, hogy még akik tudják, hogy színlel, azok is megrémülnek, ijedten nézve legyezgetik. Aztán, amikor elmegy a fiatalember, hirtelen borízű, pikírt, követelőző hangon elkiáltja magát, hogy „kávét!” Persze hatalmas röhögés lesz a nézőtéren, virtuózan hidegből melegbe ránt minket, gunyorosan komédiázik. Jók ehhez a partnerei. Özvegy Verőczynét, a megesett lány anyját, Murányi Tünde adja, megmutatja milyen az, amikor valaki fenn az ernyő, nincsen kas alapon feltétlen rongyot akar rázni, megátalkodottan nagyzol, pedig már rongy se nagyon van, erősen kétséges a szűkös megélhetés is. A lánya, Szabó Erika alakításában, még tehetséges tanuló a képmutatásban, de azért csak belejön.

Szanitter Dávid a zabigyerek apja úriembernek mutatkozni akaró fickó, aki a haverjának ajánlja némi kis beavató etyepetyére azt a nőt, akitől neki született általa félredobott gyereke. A haver, Rábavölgyi Tamás alakításában az a mulya, majd kinyíló csipájú srác, aki belehabarodik a lányba. Dengyel Iván a mordon apa, akit Róza kellő rafinériával alaposan megpuhít. Eke Angéla a mindent látó, és gesztusokkal, mimikával véleményező szobalány. Széles Tamás nyíltszíni tapsot arat egy fennhéjázó bútorárusként.

Ebben a darabban mindenki megéri a pénzét, de senki nem gazember igazán. Ez egy fölöttébb megbocsájtó produkció. Bár azért Benedek nem csinál egyértelmű boldog végkifejletet. A fiatalok ugyan összeboronálódnak, de a zabigyerek Gyurikát ott felejtik magára hagyottan a szobában. Róza veszi fel, és ringatja. Egymásra maradtak. Most, hogy megoldódtak a problémák, a többieknek nincs már szükségük rájuk, ebben a hebrencs, ellehetetlenülő világban, amiben sokan csak az önös boldogulásukat keresik, ők lényegében fölöslegessé váltak a többiek számára.

Szerző

Közelkép - A megbocsátás könyve

„Az utóbbi években egyre nagyobb érdeklődés övezi a megbocsátás témakörét. Míg korábban csak a hívőket foglalkoztatta a téma, a hittudósok és filozófusok mellett ma már orvosok és pszichológusok is tudományos alapossággal tanulmányozzák a témát”.

A megbocsátás könyve című, (a Casparus kiadónál megjelent), kötetének egyik bevezető fejezetében fogalmaz így Desmond Tutu Dél-afrikai anglikán érsek, és számtalan helyen idézi is tudósok vizsgálati eredményeit a megbocsátás egészségre jótékony hatásáról. Ám természetesen nem a tudomány, hanem vallásos meggyőződése a kiindulópontja véleményének. (Számtalan helyen idézi lánya, Mpho Tutu – ugyancsak anglikán tiszteletes - példáit, különös tekintettel egy gyilkosságra, ami lánya házában történt.)

A Felhívás a megbocsátásra című fejezetben azt magyarázza, hogy szerinte mi a megbocsátás és mi nem az. Nem vonja kétségbe az evolúció-kutató biológusok nézeteit, akik szerint belénk van kódolva a bosszúállás igénye, s hogy őseink számára ez a túlélés egyik biztosítéka volt, de szerinte ez nem ad igazolást arra, hogy fájdalommal fizessünk a fájdalomért. „Azért tudunk megbocsátani, mert képesek vagyunk közös emberi mivoltunk felismerésére” – vélekedik a szerző.

Útravalót is kínál, hogy eljussunk a megbocsátásig, és ennek az útnak négy stációja van. Elmondani a sérelem történetét, nevén nevezni a fájdalmat, felajánlani a megbocsátást, aztán megújítani, vagy elengedni a kapcsolatot. Közben nem akármilyen példákat sorakoztatat fel, például amikor Ruandában járt és a tuszi áldozatok hozzátartozóival találkozott, de emlegeti Hitlert és Sztálint is.

Szép, emberséges könyv, bár sokszor hosszadalmasan ismétli magát a szerző, de azért el kell mondani, hogy vannak (vagyunk) sokan, akik a bocsánatkérést akkor tartjuk indokoltnak, ha valakinek véletlenül a lábára lépünk, de százezrek legyilkolásáért nem fogadható el a mégoly tiszta szívből fakadó megbocsátás sem.

Meghalt Anita Ekberg, Fellini halhatatlan színésznője

Elhunyt vasárnap az Édes élet világhírű színésznője, Anita Ekberg - adta hírül az olasz sajtó. A svéd művésznőt életének 84. évében érte a halál egy Róma környéki kórházban, ahová az ünnepeket követően vitték be többféle panasszal.

Ahogy a Trevi-kút zuhogó vízesésében, térdig gázolva a kút vizében végigsétál a fekete, merészen kivágott estélyi ruhájában, a gyönyörű fejét hátravetve, az izgatóan leomló dús szőke sörényével maga a szépség, a bámulatos nőiség megtestesülése. Istennő. Fellini Édes élet című, 1960-as filmjében ez az egyetlen rövid jelenet tette Anita Ekberget világhíressé. Hiába idézik fel most előszeretettel az újságok azt az Ekbergnek tulajdonított bon-mot, miszerint ő tette világhírűvé Fellinit, nem pedig fordítva, az igazság az, hogy ilyen-olyan filmszerepei ellenére a Trevi-kutas jelenet emelte a gyönyörű svéd színésznőt a filmes örökkévalóságba. Egyetlen jelenet – de milyen!

Anita Ekberg és Fellini 1961/Hulton Archive

Anita Ekberg és Fellini 1961/Hulton Archive

A svéd szépségkirálynőként 1950 után a világszépe versenyen is indulni óhajtó Ekberg az Egyesült Államokban nem királynői koronát, hanem stúdió-ajánlatokat kapott. Nem volt hajlandó a nevét a karrier kedvéért megváltoztatni, viszont nekiállt mindenféle filmes készséget eltanulni a Universal, meg a Paramount stúdiókban. Az ötvenes évek közepén tévésorozatokkal kezdte, majd kis szerepeket kapott, s hamar úgy emlegették, mint a Universal Marilyn Monroe-ját.

Anita Ekberg 1960/Hulton Archive

Anita Ekberg 1960/Hulton Archive

King Vidor 1956-ban szerepet bízott rá a Háború és békében Audrey Hepburn, Henry Fonda és Mel Ferrer mellett. Két évvel később a Róma csillaga című ókori tematikájú vígjátékban egy olasz rendezőpáros már főszereplőként dolgozik vele. Az egyik rendező neve történetesen Michelangelo Antonioni volt. Ekberg azonban egyetlen szerepében, annak is egyetlen jelenetében ugrott ki. Ez a szerep volt Fellini Sylviája az Édes életben, az elérhetetlen álom-asszony, az imádattal bámult szex-szimbólum. A többi szerepe? Ki emlékszik rájuk?

Anita Ekberg 1955/Hulton Archive

Anita Ekberg 1955/Hulton Archive

Fellininek ezt a filmes varázslatát maga Fellini ismétli meg 27 évvel később: ahogy az Édes életben, az Interjú (1987) című filmben is Marcello Matroiannit téve meg Ekberg partneréül ebben az álomszerű, ugyancsak rövid jelenetben. Ekberg arca, egész megjelenése már magán viseli a szétesettség (szétivottság) jegyeit, noha még ott az egykori szépség halvány emléke is a vonásaiban. De tán épp ezért megható mégis, hogy felvállalta megöregedett, már-már formáját vesztett önmagát. És felvállalta összehasonlításul azt az árnyjátékként induló másik varázslatot, ahogy Mastroianni bűvészpálcája mintegy felidézi kettőjük álomszép jelenetét a Trevi-kútnál. És Fellini pontosan tudta, mit jelent filmjében ez a jelenet, a néző pedig fejet hajt mindkettőjük előtt. Jó látni, ahogy a filmbeli fiatal társaság, amely szemtanúja a Mastroianni múltidéző varázslatának, kitörő elismeréssel tapsolja meg a boldogan mosolygó Ekberget, a megvastagodott testű öregasszonyt a földre szállt álomszépségre emlékezve.

Az Édes élet után az Interjún kívül Fellini még egy filmjében, a Bohócokban (1972) szerepeltette Ekberget. De ez már semmin nem változtatott. Ekberg élete utolsó évtizedeiben már alig jutott szóhoz a vásznon. Mégis örökké él azok emlékezetében, akik látták és míg lesz film, látni fogják az Édes életet.

Szerző