Mindenki hazudik - Róza a kegyes csaló

Publikálás dátuma
2015.01.12 06:47
A címszerepet játszó Almási Éva és az éppen puhuló zordon apát alakító Dengyel Iván FOTÓ: NAGY DÁNIEL
Sokat nevetnek a nézők Benedek Miklós rendezésében, a Róza című vígjátékon, a Karinthy Színházban. De közben ez a produkció azért regél a lecsúszásról, elszegényedésről is, és remek játéklehetőséget biztosít a címszereplő Almási Évának.

Róza a kegyes csaló, a maga, de a mások malmára is vizet hajtó fifikás szélhámos, a nagy organizátor, akinek ezer arca van. Ha kell, kőkemény, és rettenthetetlenül tántoríthatatlan. Máskor vajra kenhetően szelíd, sőt már-már mézesmázos. Olykor igencsak őszintén megmondja a magáét, ha pedig azt látja célravezetőnek, akkor színlel rendesen. Köntörfalaz és mismásol.

A Karinthy Színházban bemutatott Lengyel Menyhért darab jutalomjáték Almási Évának, miközben másoknak is jó lehetőséget biztosít. Színész, Benedek Miklós, állította színpadra, aki rendezés közben is képviselte a színész kollégái érdekeit. Meg fiával, Benedek Alberttel át is írta a darabot, nyilván ekkor szintén gondja volt rá, hogy hálás szerepek kerekedjenek ki végeredményként.

Furcsa darab ez, mert szól az elszegényedésről, azzal, hogy csaknem mindenkinek meg kell tanulnia a képmutatás mesterségét annak érdekében, hogy felszínen maradjon. Ugyanakkor kicsit cukros, rózsaszínbe hajló mesevilág is, melybe csak áttételesen tör be a brutális valóság. Vagyis alapvetően a szórakoztatás a cél. Miközben egy polgári család lecsúszása, az ügyeskedés, hogy ez a folyamat akár mindenáron is, de megállítható legyen, ma is abszolút aktuálisnak tűnik. A történet szerint az illető családban van egy megesett lány, akinek zabigyerekét kiadták a Rákosszentmihályon élő Rózának, aki hasonló csemetékből, persze pénzért, többet is átvett megőrzésre. Éppen a pénzt jön bevasalni, ami nincs, sebtében adódik viszont egy gazdag vőlegényjelölt.

Róla aztán kiderül, hogy neki is van egy zabigyereke, meg egy zord atyja, ebből adódik a temérdek mulatságos konfliktus, és félő, hogy az egész frigyből nem lesz semmi. De persze, miután vígjátékról van szó, lesz, mert jelen van Róza, aki nagy leleménnyel mindent elrendez. Almási egy ösztönösen is jó életismerőt játszik. Aki ránéz valakire, és kapásból tudja milyen ember, mi az ábra, mi a teendő. Egy kis huncutságért, kamuzásért, színlelésért a cél érdekében igazán nem kell a szomszédba mennie. Van például egy színlelt ájulási jelenete, amivel a férjjelölt fiatalembernek akarja mutatni a határtalan felháborodását.

Akkorát huppanva ájul bele egy fotelbe, hogy még akik tudják, hogy színlel, azok is megrémülnek, ijedten nézve legyezgetik. Aztán, amikor elmegy a fiatalember, hirtelen borízű, pikírt, követelőző hangon elkiáltja magát, hogy „kávét!” Persze hatalmas röhögés lesz a nézőtéren, virtuózan hidegből melegbe ránt minket, gunyorosan komédiázik. Jók ehhez a partnerei. Özvegy Verőczynét, a megesett lány anyját, Murányi Tünde adja, megmutatja milyen az, amikor valaki fenn az ernyő, nincsen kas alapon feltétlen rongyot akar rázni, megátalkodottan nagyzol, pedig már rongy se nagyon van, erősen kétséges a szűkös megélhetés is. A lánya, Szabó Erika alakításában, még tehetséges tanuló a képmutatásban, de azért csak belejön.

Szanitter Dávid a zabigyerek apja úriembernek mutatkozni akaró fickó, aki a haverjának ajánlja némi kis beavató etyepetyére azt a nőt, akitől neki született általa félredobott gyereke. A haver, Rábavölgyi Tamás alakításában az a mulya, majd kinyíló csipájú srác, aki belehabarodik a lányba. Dengyel Iván a mordon apa, akit Róza kellő rafinériával alaposan megpuhít. Eke Angéla a mindent látó, és gesztusokkal, mimikával véleményező szobalány. Széles Tamás nyíltszíni tapsot arat egy fennhéjázó bútorárusként.

Ebben a darabban mindenki megéri a pénzét, de senki nem gazember igazán. Ez egy fölöttébb megbocsájtó produkció. Bár azért Benedek nem csinál egyértelmű boldog végkifejletet. A fiatalok ugyan összeboronálódnak, de a zabigyerek Gyurikát ott felejtik magára hagyottan a szobában. Róza veszi fel, és ringatja. Egymásra maradtak. Most, hogy megoldódtak a problémák, a többieknek nincs már szükségük rájuk, ebben a hebrencs, ellehetetlenülő világban, amiben sokan csak az önös boldogulásukat keresik, ők lényegében fölöslegessé váltak a többiek számára.

Bartókot Bartókkal a Fesztiválzenekar estjén

Publikálás dátuma
2019.03.22 21:06

Fotó: Budapesti Fesztiválzenekar/Facebook
A Fesztiválzenekar estjén két Bartók is bemutatkozott. A parasztzene rajongó-feldolgozó és az egyéni világú zeneszerző közötti kapcsolódási pontok is világossá váltak.
Néhány éve Eötvös Péter úgy gondolta megoldani azt a problémát, hogy A kékszakállú herceg vára mellett a műsorban kell, hogy legyen valami, hogy komponált egy operát, amely szorosan kapcsolódik Bartók művéhez. A dolog azért nem olyan súlyos, hogy ilyen radikális módon lehessen csak megoldani. Mint a Fesztiválzenekar hangversenyének Várkonyi Tamás által írt, kivételesen hasznos információkat közlő műsorfüzetének egyik képmellékletéből – amelyen az ősbemutató plakátja látható – is tudható, az operaházi, 1918-as ősbemutatón A fából faragott királyfi követte az operát. Most pedig népzenei feldolgozásokat hallottunk előtte, az első részben.
Bartók maga – és ez is tudható a műsorfüzetből – jobban szerette, pontosabbnak tartotta a parasztzene kifejezést a népzenénél, de ez a lényegen nem változtat. Miután népdalok, néptáncok százait gyűjtötte össze ő és Kodály, ki kellett dolgozniuk azokat a műzenei formákat is, amelyek révén az általuk felbecsülhetetlen értékűnek tartott kincs eljuthat a zeneértő városi polgárokhoz. Ilyen volt például az a fajta zenekari feldolgozás, ami a Román népi táncok és a Magyar parasztdalok sajátja, gyakorlatilag egy az egyben hangzanak el a dallamok a kor zenekari stílusában meghangszerelve, és persze a bartóki zsenialitással megfejelve.

Olyan műsort már hallottam – az Óbudai Danubia Zenekar és a Muzsikás együttes játszott –, amelyben a Román népi táncokban szereplő dallamokat eredeti formában hegedű-brácsa-bőgő felállású népiegyüttes mutatta be a feldolgozott változat előtt. Akkor azonban azt kellett gondolnom – a dolog minden jó szándéka ellenére is –, hogy tévedés az eredeti bármilyen hűnek is tűnő másolatát ősforrásként bemutatni. A Fesztiválzenekar variációja annyival tetszett jobban, hogy a „népzenészek” a zenekar tagjai voltak, és utána beültek megfelelő helyükre a zenekarba Bartók művét is eljátszani. Már az eredetit megszólaltató játékukon is érezhető volt ez a fajta kettősség, a népzenész és a diplomás zeneművész – micsoda ellentmondás! – jótékony együttműködése, ami kiszabadította az elgondolást az előbb említett csapdából, adott egy ki csavart az egésznek.
A Magyar parasztdalok forrásainak megszólaltatójaként Sebestyén Márta magabiztosan hozta azokat a manírjait, amiket vagy szeretünk, vagy nem, de évtizedek óta sajátjai, azonban produkciójának nyilvánvalóan nem lehetett része az említett kétértelműség. Bartók csak feldolgozásaiban használt kifejezetten népzenét, azonban más – sokkal nagyobb számú és jelentősebb – alkotásait is rengeteg olyan megoldás szövi át, amelyekhez az ihletést onnan kapta. A zenekar Kékszakállú-játékában amely a részletek hatalmas gazdagságát tárta fel, ezekre is rácsodálkozhattunk. És most végre elmaradt az utóbbi évek Müpa-előadásait jellemző koncepció, a félszcenizálás. A nagyon nagy zenekar teljesen betöltötte a színpadot, nem az árokban ültek a zenészek, az énekesek jól láthatóan, hallhatóan az előtérben álltak, és nem volt feliratozás sem, figyelni csak kés kizárólag a zenére, a szereplőkre kellett, ami nem vált az előadás kárára. Alapként a zenekari szövet minden nüansza jól hallható volt, önmagában is szinte hiánytalanul illusztrálta a drámát.

Vizin Viktória egészen kiváló Judit volt, hősnő a szó valódi értelmében, aki énekesnő mivoltában is az est hősévé tudott válni. A mély hangjait tekintve kissé korlátosabb Cser Krisztián éppen megfelelő társa volt, az ötödik ajtó kinyitásakor nagyon is meggyőző erővel tudott megszólalni, a zenekari háttér hangtömege előtt: „Lásd ez az én birodalmam…”. De nem csak a Kékszakállú, Bartók birodalma is feltárult ezen az estén.
Infó: Bartók Román népi táncok Magyar népdalok Bartók Magyar parasztdalok Bartók A kékszakállú herceg vára Sebestyén Márta ének Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népi hangszerek Vizin Viktória mezzoszoprán Cser Krisztián basszus Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. március 21.

Másfél óra Mahler egy perc unalom nélkül

Egy héten belül két nagy Mahler-szimfóniát hallhattunk a Müpában, két magyar zenekartól, két magyar karmester vezényletével, nagyon jó előadásokban. Nem akármilyen teljesítményeknek voltunk tanúi.
Három olyan zenekarunk biztosan van – a Fesztiválzenekart is ide értve –, amely bizonyítottan magas színvonalú Mahler-előadásokra képes, ez akár nem mindennapinak is mondható egyetlen város esetében. De nem is a számháború a lényeg, hanem ami mögötte van: a hangszeres – például zongorista, hegedűs, csellós – és énekes szólistákat is beleértve országunknak olyan elit zenészcsapata van, amire joggal lehetünk büszkék. Most a Magyar Rádió művészeti együttesei bizonyítottak Vajda Gergely vezényletével.
Mahler maga mondta, hogy műveiben mindig van valami triviális, de a Harmadik szimfóniában túlmegy minden határon. Ugyanakkor mindig találhatunk nála földöntúlian szép részleteket (minden további jelző nélkül), a nagyjából százperces műben gyakran váltogatják egymást hol a harsányan szóló részletek – nyolc kürt fortissimójával kezdődik a mű –, hol pedig – főleg a vonósok által megszólaltatott –, nyugalmat sugárzó részleteket, mint a hatodik tétel kezdetén. És lehetnek ezek a szólamok tudatosan vállaltan földhözragadtak, lehetnek éteri tisztaságúak és persze kétértelműek, kétélűek is. Ez a sűrű változatosság is lehet az oka, amiért sokan idegenkedhetnek a Mahler zenéjétől. De nem a mi dolgunk, hogy Mahler titkait most itt megfejtsük, jobb, ha azt a zenészekre, karmesterekre bízzuk.
A Rádiózenekar és Vajda Gergely mindenesetre mindent megtett, hogy olyan előadását nyújtsa a műnek, amelyben minden részlet a maga jelentőségének megfelelően szólaljon meg. Említettük a kürtöket, beleértve a többi rézfúvóst is, ha kellett nagyon félelmetesek voltak, említettük a vonósokat, akik végig nagyon szépen, egységes hangzással szóltak, az itt sokszor különösen fontos ütősök is meghatározó jelentőségüknek megfelelően peregtek, dobbantottak, csaptak le, és a fafúvósok is remekeltek, és az elsők között köszönhette meg a tapsot a színpad elejére kijőve a harmadik tétel kitűnő szólótrombitása. Wiedemann Bernadett a nietzschei szöveg mélységeire rámutatón énekelt, a felnőtt kórus női kara és a gyerekek szépen, üdén dalolták a Csodakürt-dal naivabb, de bizakodóbb sorait. A szimfónia rendkívül összetett mű, három évig írta Mahler – aki jobbára csak a színháztól megszabadulva a nyári szünetekben tudott dolgozni – a hattételes alkotást, amelyben Nietzsche, és a Fiú csodakürtje gyűjtemény szövegei is felhangzanak. Rendkívüli feladat tehát előadása, annak idején is csak hat évvel megírása után került sor bemutatására 1092-ben.
Vajda Gergely, aki jelenleg amerikai zenekarokkal dolgozik, de volt már a Rádiózenekar élén is, megtalálta a hangot zenészeivel. A szimfónia külsőségeinek megszólaltatása mellett, ami alapfeladatnak sem semmiség, több mint másfél órán keresztül sikerült fenntartania a feszültséget, bemutatnia azt a gondolati gazdagságot, ami Mahler szimfóniájában jelen van, és amit igen, nehéz is lehet követni, de ilyen, az út minden szépségét, különlegességét feltáró kalauzolás ellett érdemes.
Témák
zene
Frissítve: 2019.03.22 12:00