Csodálatos két kötet. Ezernyi oldal, és elsősorban a gondozó, Ferencz Győző, és a Jaffa kiadó érdeme, hogy végre megismerkedhetünk vele. Nem könnyű olvasmány, de annál varázslatosabb. És alig egy hónappal a megjelenése után, szinte már nagyítóval kell keresni a boltokat, ahol még rálelhetünk egy-egy példányára. A kivételes érdeklődés annak szól, hogy a gonosz erőktől elpusztított Radnóti Miklós a XX. század egyik legnagyobb magyar költője volt, felesége, életpályájának megörökítője, Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni a bámulatos hitves, a meseszép asszony, maga is nagy egyéniség, káprázó szellem, nemes stílusban jegyezte le a kivételes életutat. Olvasmányként is a legszebbek egyike.
Mik méltatlan mellőzése
Esküvőjük másnapján Fanni különleges határidő naplót kapott, fogadalma szerint abba jegyezte föl minden nap eseményeit. Ritkán esett meg, rendkívüli oka volt annak, ha az évtizedben egy-egy nap netán kimaradt.
A Napló több síkú. Bizonyos értelemben irodalomtörténet. Bevallottan is szubjektív megközelítésben, hiszen az események részletes följegyzése arra a viszonylag szűk körre szorítkozik, amelyben a költő és környezete élt és megfordult. Így is gazdag, páratlan társadalom. Aktív társaság, barátian összeforrott csoport, éjszakákat virrasztottak együtt, beszéltek meg mindent, ami a páratlanul széles érdeklődésű alkotókat foglalkoztatta, örökös álmatlanságban. Nem győzték behozni az elmulasztottakat, kialvatlanul vergődtek napokon át. A viszonylag szűk kört az indokolta, hogy a Horthy-kornak ez a szakasza már nagyjából kettéosztotta az alkotó irodalmi világot, egyfelől a rezsimhez dörgölőző, kétségtelenül tehetségben ugyancsak széles rétegre, másfelől zömében arra a zsidó származású csoportra, amelyet az elkülönítés kényszere zárt össze.
Jó hangulatú társaság volt mindkettő, de összebékülésük elképzelhetetlen volt. Nem mindig, és nem föltétlenül politikai megfontolásból. A már súlyosan beteg, a halál közelségében vergődő Babits Mihály a Nyugat élén bizonyos arisztokratikus bezártságot képviselt, a klasszikus elszigeteltséget, nem zárkózott el semmi és senki elől, de folyóiratában kevesebb publikációs alkalmat adott Radnótinak. Fanni naplójegyzeteiben sokat panaszkodik, ahogyan többnyire ő nevezte, Mik méltatlan mellőzése miatt. Babits halála után pedig az ő örökébe kényszerített Illyés Gyula, már a Magyar Csillag élén, a népiesek és urbánusok elve szerint szeparált. Nem föltétlenül származási alapon, zsidók és nem zsidók szerint, hiszen kitüntetett esszéistája volt a később Balfon meggyilkolt Halász Gábor, és a népiesekkel rokonszenvező, szintén zsidó eredete miatt ugyancsak Balfon meggyilkolt Sárkozi György. De Németh László és Radnóti Miklós, ezeken az oldalakon nehezen volt elképzelhető együtt. Igaz, Mikhez sokszor nem voltak sokkal megértőbbek egyértelműen baloldali orgánumok sem, ez is egyik oka volt annak, hogy a Radnóti házaspár örökös megélhetési gondokkal küszködött.
Tutus - másképpen
Fanni Naplójában, a mesterséges választóvonalon túl is, erősen elfogultan ítélkezett. Fejtő Ferencet kifejezetten negatívan látta, emberileg torzképet ábrázolt róla, amiben nyilvánvalóan szerepe volt annak is, hogy a József Attilához erősebben kötődő Fejtő, a Szép Szó szerkesztőjeként mellőzte Radnótit. Fifi azonban ugyanilyen szubjektív volt Halász Gábor iránt is. Amilyen mértékben Radnóti már akkor korának költőóriása volt, Halász ugyanilyen mértékben az esszéistáknak mondhatni koronázatlan fejedelme.
Fanni - föltehetően szakmai féltékenységből is -, szinte a teljes ezer oldalon csak amolyan „futottak még” kategóriába sorolja Halászt, holott ebben a műfajban kettőjük alig volt összemérhető, bizonyíték rá Radnóti eléggé halvány Berzsenyi tanulmánya.
Az elfogultság később fölbukkan ellenkező előjellel is Ortutay Gyula megítélésében. A Napló őt bálványozza, a legválogatottabb ékítő jelzőkkel halmozza el, amit kétségtelenül igazol a tudós vitathatatlanul lenyűgöző egyénisége, a Horthy-korszakban egyértelműen következetes ellenzékisége, de tagadhatatlanul az is, hogy a kevesek egyike volt, aki fölismerte Radnóti nagyságát, később pedig, Mik végzetes eltűnése idején, feleségével, Zsuzsával együtt, Fifinek nagy támasza volt. Aki azonban később, már a Rákosi-korszakban, majd még utóbb Kádár rezsimje idején figyelte „Tutus” tevékenységét, kétségtelenül nagy értékű tudományos munkáját, nem föltétlenül csak erényeire emlékezik.
Kísértések és vágyak
A Napló másik vonulata a magánélet egyes jelenségeit örökíti meg becsületes őszinteséggel, ami Fifinek egyik legnagyobb, rendkívüli tisztaságát bizonyító ereje volt. Ez a házasság bámulatosan szép harmonikus volt, mindenben kiállta az idők és a kísértések próbáját. Mik példátlan gyönyörűséggel örökíti meg, a magyar költészet csodálatosan lírai soraiban. A „Nem tudhatomban”, „ott a park, a régi szerelmek lábnyoma/ a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”. Az „Eröltetett menetben” pedig „Ó, hogyha hinni tudnám : nemcsak szívemben hordom/ mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;/ ha volna még s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár/ s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,/ a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, /és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,/ s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt,-/ de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!/ Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek”.
Ennél gyönyörűbbet keveset örökít meg a szerelemben gazdag magyar költészet, és mégis. Emberek vagyunk, gyöngeségekkel, kísértésekkel, vágyakkal, és Fanni a Naplóban, amúgy is tudatában lévén fizikai gyönyörűségének, hiún ismeri be, Miknek is nyíltan bevallotta, kétszer ingott meg, igaz csak érzelmekben. Egyszer a később méltatlannak bizonyult Schöpflin Gyula esetében, és egy bizonyos Tibor vonzásában, de bűnös gondolataiért, (de csak gondolatokért!), sokáig vezekelt önmagában. A harmadiknak ellenállt, már Mik emlékét és magát hajszolva, Salamon Andrással űzve el magányát, keményen és elszántan.
Ugyanakkor engesztelhetetlen indulat élt benne, figyelve Radnóti és Beck Judit festőművésznő idilljét, aminek a föltevés szerint voltak már érzéki vonzalmai is, a megbocsátás legcsekélyebb hajlamát is szinte örökre száműzte. Igen, Fanni testestől, lelkestől szubjektív egyéniség volt, amit aztán az abdai tragédia bizonyossága után végképpen száműzött magából, hátralévő fájdalmas évtizedeit csak az emlékezésnek szentelve, 1946-ban fél évszázad terhét hurcolva magával, a Naplót is végképpen befejezve,.
Végtelen magányban
A második kötetnek csaknem a felét az „igazi nagy dráma” tölti ki. Az első a fölszabadulásé, amiben a Napló, mint valójában kizárólag családi használatra szánt följegyzés, őszinte. Nem szépít, a valóságos képet rögzíti. Egyfelől a náci rémuralom, majd a nyilas terror után Fanni tiszta szívből üdvözli a szovjet jelenlétet, mint a borzalmak átélte után a remény esetleges eljövetelét, másfelől leírja a nyers tényeket, a nyílt zabrálást, a nőkkel szemben a vad nemi erőszakot. Igyekszik menekülni, a veszélyek elől.
Első nagy kiábrándulása, amikor az órák zsákmányolására éhes ruszkik egyike, megerőszakolási szándék közben rálel Fanni karján a Miktől kapott, nem anyagi értékben nagy, szeretetben viszont számára annál drágább születésnapi órára, és fegyveres fenyegetéstől kísérten kirabolja őt. Aztán, mert harminc évén túl is kívánatos asszony volt, nem tudta leszerelni a vad szexuális támadást, hiába próbálkozik azzal elhárítani, hogy súlyos nemi beteg, nem sikerül, mert az agresszor, állítólagos orvos, áldozatául esik. Lelkileg azzal enyhíti a fájdalmat, hogy ő „nem volt jelen“, Mik emlékét nem érte kárhozat, annak ellenére sem, hogy teherbe esik, túlteszi magát az abortuszon is.
A vég, a kálvária, a várakozással kezdődik. Ellentmondó hírek érkeznek arról, hogy a Borban nyoma veszett költő végképpen hazatérhet, és Fenni szomjasan lesi az érkező ellentmondó híreket, mikor tér meg a Kedves, mikor rendezhetik be újra romokba hullott otthonukat.
A végéhez közeledő Napló itt a legtragikusabb. A rendszerint a lényegre szorítkozó bejegyzések terjedelme meghosszabbodik, végtelen monológokká növekszik, még képzeletben sincs többé kivel beszélgetni, oldalakká bővülnek a bejegyzések, fogy a remény. Mígnem testet ölt, a bizonyosság, nem is annyira a tömegsírból fölhozott idegeneknek látott ruhadarabok tanúskodnak, hanem a megtalált, az örökkévalóságnak megmentett versek, töredékek. A legnagyobb tragédia, hogy a háború után végre megjelenik az első összesített kötet, „A tajtékos ég”, de Abda áldozatai már nem férnek bele. Majd később, az idők múltával.
És a végtelen magány a Pozsonyi úti otthonban, Mik nélkül, még évtizedekig, a százkét éves korig, gyönyörű szépen, a végtelen szerelemtől konzerválva.
Kis séta az egyik mellékutcában, szembejön egy ifjú házaspár, tündérszép kislánnyal. Fifi meghatódik, lehajol, simogatja, talán önmagát látja, évtizedekkel korábban. Megkérdi, hogy hívják a kislányt. Mondják neki, Várkonyi Flóra. Egy másik gyönyörű szép csodálatos asszonynak, akit akkor úgy fél évtizede a halálos kór vitt magával, az unokája. Az én unokám.
Így forog megállíthatatlanul a világ.
