Luigi Canpolongi a milanói „Secolo"-ban a következőket írja az argonnei erdőben folyó harcokról:
Saint-Menehould a mély argonnei erdő küszöbén, mintegy előszobája a csatatérnek. Itt mennek keresztül azok, akik a harcba vagy talán a halálba indulnak és itt térnek vissza csonkán vagy hidegen és némán. Ütemes menetben, zeneszóval és gyakran vidám énekkel vonulnak keresztül a városon a harcba menők, a visszatérők egyenkint, hordágyon fekve vagy bicegő, bús, hallgatag csoportokban. Kemény háború ez, különösen itt az Argonneokban, ahol két rettentő ellenség várja a harcost: a fa és az iszapos sár. Kémetek és franciák az egész erdőben mély lövészárkokat ástak és azok tele vannak sárral. Mennyire szeretnék már ezek itt hagyni ezeket az árkokat és a nyílt mezőn, szemtől-szembe csatázni, mint régen! Lehetetlen! Tíz-tizennégy napig kell itt a sárban, piszokban feküdni. Az első napok vidáman telnek, majd mindegyik lövészárokban van egy bohóckodó ember, aki mulattatja a többit. De az élc is elfogy és akkor az élet egyáltalán nem szép az árokban. Lassan és egyhangúan másznak a napok és hogy az időt agyonüssék, a lövészárokból folyosót ásnak az ellenséges lövészárok felé. Ha a folyosó 15 méternyi lesz, akkor jobbra vagy balra kanyarítják, úgy hogy az elsővel párhuzamosan új lövészárok támad és minthogy a németek is ugyanezt teszik, az ellenség nem ritkán néhány méternyire jut egymáshoz minden harc nélkül.
Akkor többé-kevésbé barátságos szóval ingerlik egymást és néhány többé vagy kevésbé halálos lövést váltanak. Nem ritkán földalatti folyosót ásnak, megtöltik robbanóanyaggal és egy vagy több árkot fölrobbantva, rohamot intéznek egymás ellen. Ez aztán háború. De ez a kivétel; a szabály a hosszú, egyhangú, szomorú várakozás. A sár egyre dagad. Elborítja a lábakat a lábszárakat, sűrű, vastag fröcskendezéssel takarja az egyenruhát és a páncélt. Az arcot is beburkolja, a hajat is összeragasztja. És ha a katonák kijönnek a lövészárokból, nem embereknek látszanak, hanem erdei vadaknak. Tetőtől talpig földszínűek, rövid, bizonytalan és tapogató lépésekkel járnak. Egyiknek a feje mindenféle kötelékkel van ellátva, de a kötelékeken is vastag sárréteg. Azután jönnek egyes alakok, akik a legkülönbözőbb támasztékok segítségével haladnak előre. Eltört botokkal, karókkal, ládafödelekkel, fegyverdarabokkal. A háború borzalmait jobban megéreztetik ezek, mint a hullák halmai.
A fáradtak processzióját követi a sebesültek processziója és azután jönnek a halottszállító vonatok. Mindennap 2 órakor kijön a kórház kapuján egy nagy szekér harminc-negyven hullával ennyi sebesült halt meg az éjjel.
A szekér döcögve halad, két katona kíséri föld felé fordított csövű fegyverrel. Néhány héttel ezelőtt még a régi temetőbe vitték a holttesteket, ahol a 30—40-et egy nagy sírba temették, fakeresztet is állítottak az eltemettettek neveivel. De a temető már megtelt és a halottakat már egy köves dombon temetik el. Itt nyugszanak ismeretlenül, névtelenül...
Népszava 1915. február 9.
