A tüzelés óriási mértékben fokozódott ereje lett a lövészárok szülője; a lövészárok és ikertestvére, a drótháló, hosszadalmasokká tették a harcokat, messzire kitolták a döntés megérését. Az ellenség nem napokon, hanem heteken, sőt hónapokon át néz egymással farkasszemet, anélkül, hogy egyik a másikat leverhetné, anélkül, hogy az általános rohamot az egész fronton bármelyik meg merné kezdeni.
Ezt mutatja nekünk a most dühöngő világháború. Egyáltalában nem láthatjuk ennek a véget és leginkább azt kell gondolnunk, hogy nem lehet, más befejezése, mint az általános kimerülés. Elég baj lenne, ha ez így volna, ha a védelem valóban ennyire erősebb volna a támadásnál. Akkor az éhség és a nyomor tudnák csak az öldöklést befejezni.
De még sem így áll a dolog. A védelem nem-csak most, hanem minden időben erősebb formája volt a harcnak. Mindig a gyöngébb fél választotta ezt, hogy katonai helyzetét javítsa. Ha az oroszok és a franciák általánosságban a védekezés alapjára helyezkedtek, ez örvendetes bizonyítéka annak, hogy — ezidő szerint legalább — gyöngébbeknek érzik magukat.
A támadásnak ezzel szemben, nem tekintve az erkölcsi lendületet, amelyet a csapatoknak ad, óriási előnye nagyobb mozgásszabadsága. Önmaga szabja meg a harc helyét és idejét és ezzel megvan a nagyszerű előjoga a meglepetésre. Valamennyi nagy hadvezér csak kénytelenségből és ritkán szánta magát a védelemre; a világtörténelem valamennyi nagy döntő csatái a győzelmes támadásnak tulajdoníthatók és egyetlen egy sem a szerencsés védelemnek.
A támadás csak akkor lesz hátrányos, ha elveszti mozgásszabadságát ha nem tud hozzáférni az ellenség szárnyaihoz ég hátához. Mert ekkor kénytelen az ellenség erős frontját, folyton megújuló tömegrohammal keresztültörni. így a veszteség néha annyira fokozódhatik, hogy esetleg megsemmisülésre vezet. Ilyen támadásokra csak akkor határozhatja el magát a vezér, ha csapatainak erkölcsi és fizikai túlsúlyáról erősen meg vagy győződve. És ekkor sem szívesen, mert az ilyen győzelem nagyon sok vérbe kerül és legtöbbször nem jár messziremenő eredményekkel.
Napjaink óriási seregei szárnyaikat most sokkal könnyebben és erősebben támaszthatják meg, mint azelőtt. Ha egy-két vagy hárommilliónyi tömeg az ország egyik végétől a másikig nyúló területet megszállja, hol annak akkor tulajdonképpen a sereg szárnyai?
Ezért iparkodnak az ellenséges határ megkerülésére a semleges országokat fölhasználni.
Vannak körülmények, amelyek között egy nehezen hozzáférhető hegy biztosabb támasztéka a szárnynak, mint a semleges állam. A hegynek is lehet olyan fekvése, hogy mindkét félre nézve védelmül szolgálhat az ellenség megkerülő mozdulataival szemben. Ebben az esetben mindkét fél igyekezni fog a hegygerincet és a szorosokat elfoglalni és ez hónapokig tartó harcokra vezethet.
Aki a szorosok birtokába jut, az úgyszólván kinyitotta a szomszéd házának ajtaját. Ma már azonban a legmagasabb és legnagyobb hegységek sem nyújtanak föltétlen védelmet. Az erősebb keresztülmegy a hegyen, ha másként nem tudja az ellenséget oldalba támadni. Különösen akkor, ha a hegy mögött széles síkság van, amelyből a támadás életerejét meríti. A tél sem akadálya a hegyen való átkelésnek, mint azt Szuvarov híres 1799-iki alpesi átkelése megmutatta. A következő évben ellenkező irányban Napoleon kelt át a hegyen, hogy a Melas vezetése alatt levő osztrák sereget megkerülje.
A tél még nagyon alkalmas is lehet a támadásra, ha a hegy túlsó oldalán a rossz úthálózat tavasszal és nyáron mozgékonyságát akadályozza.
Népszava 1915. február 11.
