A családban, vagy ahogy a könyben szerepel, klánban a família feje, a 83 éves kétszeres köztársasági elnök, Jacques. Hitvese, Bernadette ma már aktívabban politizál nála, csakúgy, mint és lányuk, Claude, az apjáért élő, haló segítőtárs. Az életük, sorsuk kiegészíti egymást, de legtöbbször mégis inkább keresztezi. Formálisan csakugyan család, de a politika indokolja, hogy klánt említsenek. A házaspár viszonya csakugyan nem a legrózsásabb, a férj és a feleség eltérő politikai ambíciói miatt.
Chirac a hitveséről, különösen a nyilvánosság előtt soha rossz szót nem ejtett, ellentétben a nejével, aki a Le Monde újságírójának úgy nyilatkozott, gazdag férjre vágytam, nem jött be, olyanra, aki velem egy társadalmi osztályból érkezett, nem sikerült, hűséges házastársra, elszalasztottam. E mondatot az újságírónő úgy értékelte, ez a Bernadette „valóságos cápa”, de kiderül, mindennek megvan az oka. Madame Chiracot érthetően nagyon bántja, hogy férjuram szinte az első perctől kirúgott a hámból, nyíltan követte kalandjait. Őnagysága mindent és mindenkiről tudott, soha semmit és senkinek nem bocsátott meg.
Jacques valójában nem volt szoknyapecér, de hát a külseje is erre predesztinálta. Szálfa termet, csinos arc, mindehhez szellemesség, humorérzék, kellemes társasági modor. Talán gyakran éppen az elvarázsolt hölgyek voltak a kezdeményezők. Így történhetett meg a feleséggel is. Férjuram az érettségi után a politikai tudományok egyetemére került, majd az Államigazgatási Főiskolán diplomázott, őnagysága ugyancsak ott, így jött létre a frigy. Két leányuk született, az első az apa örök és feledhetetlen bánatára öngyilkos lett, a kisebb viszont minden percét a papa pályájáért áldozta.
A házaspár egy megyéből, Correze-ből származik, földiek is, de amíg Chirac papa egyszerű bankalkalmazott volt, később valamivel magasabb posztot ért el, Bernadette Chodron de Courcel viszont előkelő nemesi familía sarja, innen a sajnálkozás az eltérő indulásért. Majd elkezdődött a szédületes karrier. A fiatal degaulle-ista sikerrel szervezte újjá a tábornok pártját, lett Párizs első polgármestere, hogy Mitterrand 14 éves elnöksége után ő legyen 1995.-ben 12 évre az Élysée-palota lakója, több mint évtízedet töltött egyhuzamban az állam csúcsán, Mitterrand után az első és eddig az egyetlen jobboldali politikus, akinek két ciklust sikerült kitöltenie.
Jobboldali, vitathatatlanul az, de más értelemben, mint elődei, kivált Giscard d’Estaing vollt, akinek kimért konzervativizmusát nem szívelte. Inkább „kötelességből”, utódaként támogatta még Sarkozy jelöltségét, először és utoljára. Akkor tört ki az igazi családi botrány, amikor 2012-ben nyíltan kihátrált Sarko mögül, megutálta ezt a Le Pennel rokonszenvezőt, leplezetlenül Holland mögé állt. A szocialista is Correze megyei, csak közöttük ott állt a már nyíltan ellendrukker ellenfél, maga őnagysága, Madame Chirac. Aki lelkes sarkozysta, férjének kendőzetlenül politikai ellenfele. Engesztelhetetlen harag.
És itt kezdődik a klán tragédiája, meghökkentő fordulataival Béatrice Gurrey sikerkönyvének igazi sztorija. Egy évvel a 2012-ben esedékes elnökválasztás előtt, amelyen Sarkozy második ciklusára készült indulni, Chirac 2011. július 6.-án mindenki mást megelőzve jelentette be, hogy ő bizony nyíltan a szocialista Francois Hollande-ot fogja támogatni. A volt államfő éppen régi orvosát, a szívgyógyász professzort készült fölkeresni, és Bernadette várta az eredményt, mivel „rendellenességeket” vélt fölfedezni.
Néhány agyi vizsgálat azt látszott föltételezni, hogy talán érelzáródás történt. Károsodhatott az emlékezete, amit a beteg eleinte nem észlelt ugyan, de hosszú időre befolyásolhatja az agyműködést, egyelőre minden bizonytalan. Őnagysága újabb szakértői véleményt követelt. Chiracnak ez nem túlságosan tetszett, hiszen csaknem tizenkét esztendőn keresztül vezette Európa egyik legnagyobb országát, tegeződött a világ uraival, és most arra kényszerítenék, számára érdektelen kérdésekre válaszolgasson.
Két professzor diagnózisa között lehetett választani. Bernadette Olivier Lyon-Caent-ot szemelte ki, akiről köztudott volt, (minő véletlen), hogy a hitvese, a név szerint is ismert Jacquline Chabridon, Chirac egyik nagy szerelme volt. Ez a prof azt állapította meg, hogy „nagy bajok vannak”, súlyos emlékezetkiesés, feledékenység, névtévesztések gyötrik, s már kezdetben szóba került az Alzheimer-kor előrehaladottabb állapota is is. Egyesek arra kezdtek gyanakodni – legalábbis Béatrice Gurrey könyvének föltételezése szerint -, hogy vajon nem Bernadette asszony valóságos vagy föltételezett „bosszúja”, megcsalatása, állhat a háttérben, ő állt ki elszántan ezen orvosi vélemény mellett?
Ettől kezdve terjedt el a politikai köztudatban, hogy Chirac megváltozott, megszokott hangulata elszállt, zavaros, alig beszél, néha megközelíthetetlen. Minden szava „gyanús”, főképpen az, hogy gyakran emlegeti „Hollande a cimborám”, miközben a szocialista államfő is rendszeres biztosítja őt rokonszenvéről, igaz barátságáról. Eközben őnagysága rohan Sarkozy egyik választási gyűléséről a másikra, föltűnően ölti magára a Sarkozy-párt színeit. Amilyen mértékben növekszik ez az indulati szakadék, Chirac nem titkoltan hangoztatja, hogy szerinte hajdani utódának választási módszerei mind jobban közelednek a Nemzeti Frontéhoz.
A beavatottak tudták, hogy Jacques Chirac máig is tisztázatlan betegsége folytán mozgási nehézségekkel küszködik, rendszerint két botra támaszkodva jár. Hollande a január 11.-i nemzetközi demonstráción boldog lett volna, ha válaszként a Charlie Hebdo ellen elkövetett terrortámadásra, maga mellett tudhatta volna „igaz cimboráját”, a volt államfőt is, hiszen biztos volt benne, e kérdésben, mindig egyetértettek. Hollande valamilyen úton-módon, valószínűleg Claude Chiracnál, az apához váltig hűséges leány útján, érdeklődhetett, papa kedvvel jönne-e el, és ha igen, milyen módon.
Közvetve az a válasz érkezett, hogy a szív és a lélek ott van, de két bottal evickélni a tömegben, még erős támogatással is kockázatos. Az lehetne az ideális megoldás, ha a legyöngült volt államfőt barátai és segítői tolókocsiba ültetnék, istápolnák, így még ha fárasztó is, ott lehetne barátja közelében. Chiracot egyébként függetlenül attól, valójában milyen a mentális állapota, a javaslatra a maga módján, szokásait nem megtagadva válaszolt. Köszöni, hogy gondoltak rá, de nyíltan gyöngeséget elismerni nem hajlandó. „Kocsikával nem”, még ha nem is a forma a fontos.
Ehhez tartotta magát, így is könyvelték el szándékát, akik szeretik őt, és hűségesen kitartanak mellette. Így köszönte meg a gesztust Hollande is, aki rendszeresen megtalálja a módját, hogyan üzenjen barátjának, rendszeres kapcsolatban vannak. Annál is inkább, mert kiszivárgott az is, hogy a harcias hitves, aki Sarkozyt a fáma szerint már-már a fiának tekinti, ez meg őt „tiszteletbeli anyjának”. Nos kiszivárgott, Madame Chirac keresi a módját, hogyan száműzhetné a férjét zárt kórházi környezetbe, teljesen elkülönítve a világtól. Az igyekezet eddig nem sikerült, föltevések szerint azért sem, mert anya és leánya ebben is ádáz küzdelemben áll egymással, Claude Chiracnak, aki a jellemében a legtöbbet atyjától örökölt, ugyancsak megvannak az erős eszközei. Béartice Gurrey könyve a „klánról” nagy siker, de a vége még nincs teljesen megírva. A politika a maga útján megy tovább.
