Mégis „dwa bratanki”!

Nagyon szomorú volt a hír, amely a annak idején Varsóból érkezett, Ewa Kopacz lengyel miniszterelnök és Orbán Viktor találkozójáról. Ha lehet, ennél egy fokkal még tragikusabb is Roman Kowqlskinak, a budapesti lengyel nagykövetnek a vs.hu honlapnak adott interjúja, amelyben ha jól értjük a tanulságot, azt fejti ki kendőzetlenül, hogy ilyen mélyponton soha nem volt még a két igazán baráti ország viszonya. Holott a nagykövet, ha kissé túloz is talán, ezerévesnek mondja ezt a fraternizálást, ha nem teljesen töretlennek ugyan, de páratlannak nevezi. Ezért szívből üdvözli kormányfőjük tiszta, őszinte szavát, amely nem rejtette diplomáciai udvariasságok mögé az eltérő véleményeket, nyíltan szólt róluk. Súlyosaknak ítéli Budapest és Varsó pillanatnyi konfliktusát. Amely természetesen nem a két főváros közvetlen torzsalkodásaiból fakad, hanem a világhelyzet eltérő megközelítéséből. Tehát a véltnél sakkal súlyosabb is. Lengyelország következetesen atlanti elkötelezettségű, európai elhivatottságú, míg Ewa Kopacz Orbánt habozás nélkül Putyin oldalán, a „túloldalon” látja. Ilyen mélyre még soha nem süllyedt kapcsolat. Ez a dráma. Orbán szavait szinte soha nem lehetett értékükön becsülni, kertelt, szépített, igyekezett most is ezt alkalmazni, de nem sikerült azért sem, mert legújabb tettei durván az ellenkezőjét bizonyítják.

Meglepetésnek azért nem tekinthető ez az állapot, mert már hosszabb ideje alakul így. A közvetlen és távolabbi államok vezetői, mind hűvösebb viszonyban állnak a Fidesz-kormánnyal. Ha Orbán találkozni óhajt valakivel, ravaszkodnia, kunyerálnia kell, nem egyenesen hívják, mindenkire rá kell magát oktrojálnia. Jobbára semmitmondó közleményekkel érkezik haza, közhelyekkel, súlyos elszigeteltségben. Berzenkedik, hogy Európa nagy újságjai erősen kritikus érzékkel kommentálják a politikáját, patinás lapok ritkán adnak neki „kegyelmet”, még a legobjektívabb írás is a negatívumokat emeli ki. A magyar szóvivők kellemetlen jelzőkkel kísérik az elemzéseket. Olyan sajtómárkákat, mint amilyen a Frankfurter Allgemeine, a Financial Times, a Le Monde, de még a Le Figaro, a legkonzervatívabbak egyike is, a Kossuth Lajos téren barátságtalanokként tartatnak.

Pedig nem így indult, illetve őrződött a barátság a két ország között. A véletlen vitt Varsóba, a legszikárabb időben, 1956 kora tavaszán, jóval a forradalmi szellők fújdogálása előtt. Az MTI személyzetise közölte velem, hogy a lengyel „testvér ügynökség”, a PAP egy hónapos barátkozásra hívta meg a szocialista hírügynökségeket, és a nagyfőnök engem szemelt ki az utazásra. Úgyszólván zöldfülűként indultam el, semmit sem tudtam. Kellemes meglepetésként ért, hogy megérkezésem után a hotelben keresett Szántó Zoltán nagykövet, akiről csak annyit tudtam, hogy annak idején még Nagy Imre szűkebb környezetéhez tartozott, meghívott, keressem föl. Bemutatott egy velem egykorú fiatalembernek, Misur Gyurinak, sajtó attaséjának, aki szorgos olvasója volt a varsói lapoknak, ő mondta el nekem hetenként néhányszor, miről is szól az ottani politika, én meg a lengyel kollégáknál érdeklődjem a részletekről. Nem volt könnyű, mert az sem tudtam, hogyan mondják lengyelül „jó napot”.

Minő meglepetés volt mégis, amikor harmadnap összeakadtam Julekkel, Julian Pelccel, ezzel a mokány szőke paraszt ivadékkal, aki szép lengyeles akcentussal beszélte a németet. De megértettük egymást, amiből baj is származott, mert elmesélte érdeklődéseimet a PAP párttitkárának, aki egy teljes hónapig "megtisztelt" közvetlen érdeklődésével. Julek jó szándékú volt, amit a levert magyar forradalom után bizonyított, több évtizedes gyönyörű barátságával. Mert a forradalom orosz leverése után lett igazán bensőséges ez a magán- és hivatalos barátság. Nem csupán Julekék jöttek hozzánk évenként többször is Pestre, mi meg hozzájuk, Varsóba, hanem küldtek más megbízható újságíró barátokat, akik jó szívvel szándékoztak beszámolni Magyarországról, az őszinte rokonszenv hangnemében.

Az 1956 kora tavaszán sarjadt barátság 1957-től lett igazán komoly. Akkor kapott új tartalmat a „dwa bratanki’, „két jó barát” hagyomány. Még újabb minőséggel az 1970-es évektől, amikor a Le Monde nemzetközi gazdasági mellékletet indított, és két kiemelt „keleti” redakciót hívott meg, - a Magyar Nemzetet és a Zycie Warszawyt -, mindenki más nyugati volt. Mint múlt és jövő szövetségeseit.

Az 1989-es nagy fordulat után ilyen is maradt, jóllehet a kelet-európai politika eléggé gyakori kisebb kilengései idején akadtak hűvösebb, néha bensőségesebb időszakok. Váltogatva, hosszabb, rövidebb kitérőkkel, vigasztaló visszatérésekkel.

Annyira lehűlt azonban soha nem volt, mint most, Orbán Viktor engesztelőnek szánt kiruccanása idején. Várható volt a feszélyezettebb távolságtartás, éppen a Fidesz legújabb Moszkva hangulata miatt, amit a Visztula partján csakugyan nehéz megemészteni, de a vs.hu-ban megjelent Roman Kowalski nagyköveti nyilatkozat, a legrémesebb diplomáciai álomban is elképzelhetetlennek látszott. Soha jobbkor hangsúlyozni nem lehet: igenis, mi mégis „dwa bratanki”. Ez nekik is, nekünk életszükséglet.