Szabó Magda és Ságvári

Európa ezekben a hónapokban a második világháború befejezésének 70. évfordulóját ünnepli. A normandiai tengerparton megrendezett „nyitányon” az ukrajnai válság ellenére a nyugati vezetők és Putyin elnök együtt emlékeztek meg az antifasiszta koalíció hőseiről. Berlinben a szovjet hősi emlékművek környékét csinosítják, hogy áprilisban megfelelő módon ünnepeljék majd meg a felszabadulás évfordulóját. Igen, a felszabadulás, a Befreiung Berlins ünnepét, pedig a német főváros felszabadítása során is történek szomorú dolgok a civilekkel. Északi szomszédunk már tavaly megemlékezett a szlovák nemzeti felkelés 70. évfordulójáról. Az ünnepségen a szlovák vezetők mellett a cseh elnök is rész vett, s a megemlékezés a Szent Háború című szovjet katonadallal ért véget. A szlovák nemzeti felkelés nem sok kárt okozott a náci hadigépezetnek, de megünneplésével Szlovákia (benne a baloldal és a demokratikus jobboldal egyaránt) azt kívánja a világ tudtára adni, hogy vannak antifasiszta hagyományai, s az ország ezekre, és nem egyes szlovák nácik gaztetteire büszke. Ezt a világ akceptálja is. A mai Szlovákiát, hazánkkal szemben, sem a nyugati lapok, sem vezető amerikai politikusok nem szokták „félfasiszta” jelzővel illetni.

Magyarországon viszont éppen a felszabadulás, azaz a második világháború befejezésének 70. évfordulóján indult újabb hecckampány az egyik legismertebb antifasiszta mártír, Ságvári Endre emléke ellen. Sokan sokfélét leírtak már Ságvári védelmében, én egy olyan irodalmi alkotást szeretnék felidézni, amelyről ma sajnálatosan kevesen tudnak, még az irodalombarátok között is.

Szabó Magda a hatvanas évek elején írta meg Leleplezés című drámáját, amelyet 1962-ben mutattak be a Nemzeti Színház kamarájában. A darab egy ifjú kommunista mártír szobrának leleplezéséről szól. A hős polgári családból származó, egyetemet végzett fiatal kommunista, akit a nyilasok tűzharcban ölnek meg. Alakjában nem nehéz felismerni Ságvárit, illetve hatását, annál is inkább, mert a darabbeli Simon Bálintnak is van egy húga, aki túléli a nyilas uralmat, és a háború után szintén kommunista lesz. (Ságvári Ágnessel valóban ez történt.) A szélesebb családi háttér is a hasonlóságot erősíti. A darabbeli gazdag Simon-család nem örül a fiatalember politikai balra tolódásának. Feltehetően így lehetett ez Ságváriéknál is, hiszen anyja a nőegyleti jótékonykodás révén Horthy Miklósnéval is megismerkedett, apja pedig az első világháború kitüntetett tisztje volt.

Szabó Magda fontosnak tartotta, hogy a címbeli leleplezés kettős értelmet kapjon. A szobor felavatásán túl lepleződjenek le azok a családtagok és rokonok is, akik 1945 előtt ellenezték a fiatalember kommunista tevékenységét, 1945 után viszont igyekeztek minél több hasznot húzni a hősi halálból. Szabó Magda 1962-ben aligha gondolhatta, hogy néhány évtizeddel később „visszafelé” is megéri ugyanezt. Ő maga sohasem volt kommunista, „csak” polgári humanista, s ezért is nézte viszolyogva, hogyan váltak egyes „hithű kommunisták” véresszájú antikommunistává. 2004-ben ki is lépett abból a Magyar Írószövetségből, amely nem volt képes elhatárolódni a soraiban megjelenő antiszemita és szélsőjobboldali uszítástól.

Bevallom, magam is csak azért ismerem a Leleplezés című drámát, mert gimnazistaként – jóval a mű keletkezése után – elolvashattam az Eleven képét a világnak című kötetben, amely az írónő drámáiból és rádiójátékaiból ad válogatást. S mert akkoriban gyakori látogatója voltam „Magda néni” Júlia utcai otthonának, ahol kezdő irodalmi próbálkozásaimat javítgatta végtelen türelemmel, szép dedikációt is őrzök tőle a könyvben. Tizenéves koromban Szabó Magda amúgy is nagy hatással volt rám. Progresszív, szellemes, villódzó egyénisége elbűvölt, s amellett öltözködésében, viselkedésében nagyon is a korabeli modern nő finomabb változatát jelenítette meg.

Nem tudom, van-e színjátszó köre a szegedi Ságvári Gimnáziumnak. De ha színpadra állítanák és eljátszanák Szabó Magda Leleplezés című drámáját, akkor egyszerre két kiváló emberre, az írónőre és a tehetséges fiatal értelmiségiből a háború poklában partizánná lett Ságvári Endrére is méltón emlékeznének. És Szabó Magda nyomán ők is lelepleznék azokat a visszataszító szélkakasokat, akik mindig a politikai széljáráshoz igazítják a véleményüket és az úgynevezett „lelkiismeretüket”.

Mint várható volt, a Jobbik élen jár a Ságvári Endre emléke elleni kampányban, és lényegében megrendelte Balog Zoltán minisztériumánál a Ságvári gimnázium nevének átkeresztelését. Ők nem bonyolódnak zavaros fejtegetésekbe arról, mi lett volna Ságvári Endréből, ha nem végez vele a csendőrgolyó. Nyíltan kimondják, hogy Ságvári (azaz szerintük Spitzer) Endre „zsidó terrorista” volt. Ismerem Balog Zoltánt, és bevallom, nagyon csalódnék benne, ha engedelmeskedne a Jobbik ukázának. Ságvári Endre antifasiszta mártír volt, akit az ország német megszállása idején gyilkoltak meg a megszállókkal kollaboráló alakok. Aki kommunistasága és zsidósága miatt megvonná tőle a mártíroknak járó tiszteletet, az maga talán nem náci, de nem csodálkozhat, ha mégis annak látszik.

2015.03.09 07:12

Gyakorlati multikulti

A csapatjátékokban az országos vagy nemzeti jelleg hordozói a válogatottak. Ezzel szemben a klubcsapatok a lokális és a globális megtestesítői. A klubok számára kiírt országos, európai vagy világszintű kupák és bajnokságok résztvevői nem nemzetek, hanem városok vagy városrészek. 
A nagy klassziscsapatok szurkolótábora is nemzetközi: az FC Barcelonának Magyarországon, Kenyában és Japánban is vannak hívei. A szurkolás ott is multikulturális, ahol a nézőközönség még nem az: Nyugatról kölcsönzött dallamok és rigmusok, lemásolt viselkedésminták, a rasszista szurkolói „kemény magok” internacionalizmusa jól jelzi ezt. Jellemző, hogy még a leginkább „nemzeti” klubcsapatunk, a Fradi szervezett szurkolói is „Green Monsters” vagy „Green Eagles” feliratokkal tüntetnek – így, angolul. 
A játékosállomány már a második és harmadik vonalban is multikulturális, akárcsak az edzői kar. A remek győri Audi ETO Bajnokok Ligáját nyert kézilabda csapatában, a pályán lévő hét játékos közül ritkán több a magyar, mint egy vagy kettő. Kosárlabdában vagy kézilabdában az időkérés során az edző angolul adja utasításait, tanácsait Magyarországon is. Olykor a tulajdonos is külföldi. Még „legnemzetibb” sportágunkban, a vízilabdában is szerb, román, ausztrál, horvát játékosok vannak - a magyarok mellett. Az európai színvonalúnak hitt falusi „akadémia” ellenére a felcsúti futballcsapat is telistele külföldivel. Az egykori legendás Wembley stadion helyén Londonban ma az Emirates, az Üllői úton az Albert stadion helyén a Groupama aréna áll. Az egyik jeles spanyol klubot azerbajdzsán olajcég, a londoni Arsenalt orosz milliárdos birtokolja. 
Nem azt állítom, hogy ez baj vagy jó – ilyen a világ –, csak azt, hogy ez a világ globalizált, nemzetek feletti. Mindenki tudja ezt, kivéve a magyar szurkolókat és sportvezetőket. Pedig nemzetközi összehasonlító, tudományos vizsgálatok szerint mi, magyarok, semmivel sem vagyunk nacionalistábbak, mint a legtöbb európai nép - és „nemzeti nihilisták” sem vagyunk. Beleillünk az európai átlagba. 
Az előbb említett győri csapat mezén nemzeti színű szalag látható. A debreceni kézilabdás lányokén rovásírásos felirat. Egy Fradi – Újpest focimeccs előtt a közönség elénekli a himnuszt, habár a játékosok kétharmada és mindkét edző külföldi, a másik csapat pedig szintén magyarországi, csak épp egy másik budapesti városrészből. A minap lépett pályára az EHF-kupáért a Siófok csapata. Tor Odvar Moen edző legénysége, azaz „leánysága” nagyjából a Solberg – Bőhme, Gonzalez, Kobetic, Khmyrova, Jezic, Nze Minko összeállításban játszott. Igaz, csereként játszott Perianu, sőt pár percre szóhoz jutott Geiger is – egy magyar lány. Ám mindegyik játékos mezén magyar nemzeti szín szalag, a közönségben egy lelkes szurkoló magyar zászlót lenget.
Nehogy félreértsen az olvasó! Nem a nemzeti jelképek fájnak nekem, hanem azok inflációja. Nze Minko tehetséges játékos, remek sportember. De piros–fehér–zöld szalagnak a mezén szerintem semmi keresnivalója nincs.
2019.01.15 09:10
Frissítve: 2019.01.15 09:14

És Mária mit tegyen?

Máriának, a kórházi ápolónak a 2018. évi CXVI. törvénynek, azaz a „rabszolgatörvény” rendelkezésének megfelelően az orra alá dugnak egy papírt, hogy írja alá, miszerint 150 óra önként vállalt túlmunkát kell végeznie. Ha már az évi 250 óra rendkívüli munkaidőt, meg persze a normál munkaidőt és az ügyeletet letöltötte. Az önkéntesség elvének szigorú betartásával persze.
A munkaadó és a menedzsment, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani a törvényt. Nem kérdez vissza, hogy megfelel-e a munkaidőre és a részmunkaidőre vonatkozó, 1993-ban és 1997-ben megfogalmazott uniós irányelveknek. A vezetés Máriával fogja megvívni a maga ketrecharcát, a betegek felett. Hogyan értelmezzék, mi minek minősül? Ha Máriának félórát ott kell maradni, mert nem érkezik a váltás, azért nem kap semmi kompenzációt. Nincs, aki megmondja, mi minősül túlmunkának, mert a kétkezi munkát soha nem látott képviselők csak pont a nemzetközi szakirodalom szókészletét felejtették el alkalmazni. 
Áder János köztársasági elnök pedig kijelentette: „összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” Csakhogy a heti munkaidő Dániában 37, Franciaországban 35, Belgiumban 38 óra. Egy ápoló mindenhol 6 beteget lát el egy műszakban, a magyarországi 40 beteg helyett. Az 1000 lakosra jutó ápolók száma Dániában 16,9, Belgiumban 11,1 Franciaországban 10,5, Magyarországon 6,4. ( OECD 2016) Egy orvosra nálunk, 1,2 ápoló jut, Európában 5-9 fő ápoló teljesíti az utasításait ugyanolyan műszakban.
A törvény nem írja körül a "normális” órák pontos fogalmát. Nem tudni, percre pontosan mennyi a munkaidő, a norma, amely után a "túlóra" elnevezésű órák kezdődhetnek. Mária és a többiek nem tudják, mit vállalnak. Eszükbe sem jut, hogy felpanaszolják, hogy rengeteg "extra időt" töltenek a munkahelyükön. Olyan munkaórákat, amelyek a szokásos munkaidőt meghaladják ugyan, de egy küszöbérték alatt vannak, pl. 40 perc az időtartamuk. Nem tervezhetők, kiszámíthatatlanok. Ezek a „meghosszabbított” órák egyszerűen eltűnnek. 
Az a több tízezer egészségügyi dolgozó sem számít, akik részmunkaidőben dolgoznak. Róluk tökéletesen megfeledkeztek. De nem így az uniós direktívákban, melyek szerint a részmunkaidős munkavállalókat nem szabad kedvezőtlenebb módon kezelni, mint a teljes munkaidőseket.
Bár kötelező, hogy a dolgozó a kórházban bejelentse, hogy átmegy egy másik intézetbe dolgozni, a valóságban ez nincs így. Ha pedig a plázába megy pakolni, ugyan kit érdekel? A bérnővéreket alkalmazó emberkereskedőkről már nem is beszélek. Így azt sem tudjuk, hogy ha az ápoló az egészségügyben különböző munkahelyeken dolgozik, hány órát teljesíthet anélkül, hogy az a betegbiztonságot veszélyeztetné.
A dolgozók állítólag még örülnek is, hogy most a saját munkahelyükön túlórázhatnak. Az egészségügyben évek óta évi 416 óra a munkáltató oldaláról egyoldalúan elrendelhető ügyelet és túlmunka. Ezen felül lehet további 416 óra az önként vállalható túlmunka, vagy 832 ügyelet. Ez együtt 1248 óra a törvényes munkaidőn felül évente. De ápolásetikusként nem tudom elfogadni, hogy embereket kizsigerelje a politika, és végtelenül kiszolgáltatottá tegye őket. Ez a törvény nem szolgálja a betegek biztonságát, a dolgozók egészségét, a családok egybemaradását. Én azt akarom hallani, hogy a dolgozók a megélhetéshez szükséges jövedelmet a főmunkaidőben szerzik meg.
Annak meggondolása sem látszik, hogy ha hirtelen megnövekszik a munkateher, vagy folyamatossá válik a túlmunka - különösen a sürgősségin -, akkor emelkedne a túlmunka díjazása vagy kompenzálása. Közben azt sem tudják, hány szakdolgozó van az országban. Ha mindenki mindenhol minden papírt aláír a túlmunkáról, akkor a kórházigazgatók fogják egymás haját tépni; ha pedig nem engedik a magánellátásba maszekolni a dolgozókat, akkor az a rendszer fog összeomlani. 
Mária nem tudja, hogyan kérdezze meg a szakszervezetis Cser Ágnestől, milyen egyeztetési folyamatot harcoltak ki. Hogyan szabotálhatták el a kormányok az elmúlt 20 év alatt az ápolókra vonatkozó ILO nemzetközi ajánlások aláírását? A bérmegállapodásokat illetően eltérőek a nemzeti rendszerek. Munkabéke csak azokban az országokban van, ahol kollektív tárgyalásokon állapodtak meg, és nem kizárólag a jogszabályi rendszerek döntenek mindenről. Magyarországon viszont még odáig sem jutott el a hatalom, hogy a fogalmakat tisztességesen definiálja, azok tartalmában megegyezésre jussanak a felek, és ezek a közvélemény előtt is ismertté váljanak. 
A szabályozás szinte minden apró részlete a kétharmados felhatalmazású jogalkotó hatáskörében van. Költői hát a kérdés, hogy kinek a felelőssége, ha Mária nem tudja, mit írjon alá.
2019.01.15 09:09
Frissítve: 2019.01.15 09:13