Két Papageno, A varázsfuvolából jól ismert madárember, tanyázik előadás előtt a Művészetek Palotája nézőterén. Még világos van, jól látjuk őket, vidáman diskurálnak, a hajuk is rikító zöld, a ruhájuk is, nem egészen érthető miért van belőlük kettő, amikor a darabban csak egy szerepel. Aztán hamarosan kiderül. Fischer Iván, aki ezúttal nem csak vezényli a Budapesti Fesztiválzenekart, hanem a produkciót rendezte is, nem a szokásos módon jön be a pulpitusra, nem hajlong, nem tapsoltatja meg magát.
Már ott ült a székén, egyszerűen csak felemelkedett, hiszen a Papagenók jelenlétével már benne is voltunk a mesében. És a nyitány sem hangzik el csak úgy önmagában, már közben megismerhetjük az előadás képi világát. Balla Margit festőművész óriásvászonra vetített vizuális csodáit. Mintha egy önmagát lapozó, képes mesekönyvben jelennének meg a szereplők, egymás után látjuk a különböző szituációkat a vásznon, színpompás képek formájában, és ugyanakkor ezek a szereplők megelevenednek a pódiumon. Nem csak Papagenóból van kettő, hanem a többiekből is.
Nagy szerep jut az árnyjátéknak
Fischer ugyanis ritkaságszámba menően, szinte húzás nélkül előadatja a darabot, Schikaneder prózai szövegeit szintén. Hányszor tapasztaltuk, legutóbb a Zsótér Sándor rendezte A bűvös vadász előadásán az Erkel Színházban, hogy az operaénekesek prózája az izgalmas produkció értékét is jelentősen lerontja. Fischer gondolt egy merészet, és a prózai részeket színészekre osztotta. Nem állítom, hogy ez mindig jól sül el, előfordul, hogy így is ünnepélyeskedően szavalós, túl kimért a szövegmondás, kevés ugyanis a valódi játéklehetősége a színészeknek.
Akkor jó ez az ötlet, amikor plusz tartalmakat hordoz, például, amikor Papageno leendő párja, Papagena először rút vénasszony alakjában jelenik meg, akkor őt meglátva az énekes elaludt színésztársára mutogat, még keltegetni is próbálja, hogy ő törődjön a számára kevéssé kívánatos rondasággal. Énekesek és színészek hol szinte összemosódnak, egymásba simulnak, hol mintha tudathasadásosan ellentmondásos törekvéseik lennének, olyanok, mint amikor a színen megjelenő bábos évődik a saját maga mozgatta figurájával. A műtől és a produkciótól sem állnak távol a bábos elemek.
Volt módom látni A varázsfuvolát a világhíres Salzburgi Marionettszínházban, ahol - kihasználva a műfaj lehetőségeit - felemelkedtek, a légben repültek a figurák, vagy éppen könnyedén az alakjukat változtatták. Erre a célra most a Kuthy Ágnes által beállított, gyakran használt árnyjáték szolgál, melynek segítségével sokszorosára nőhetnek, vagy éppen eltörpülhetnek a szereplők.
Fischer erőteljesen hangsúlyozza a mesejelleget, de nem vész el benne. Ugyanolyan fontos számára Tamino és Pamina beavatási szertartása. Annak bemutatása, hogy a boldogságnak akkor van igazán aranyfedezete, ha nem könnyen megszerezhető, hanem állhatatosság, szenvedés, hittel teli energia, kitartó szeretet, minden próbát kiálló eltökéltség vezet hozzá.
Különös ez a rendezés, mert a Művészetek Palotája nagy méretei ellenére érezhetően intim akar lenni. Néha a zenekar olyan halkan, de feszültséggel telien szól, mintha a fülünkbe súgnának valamit. A tempó sem mesterségesen felpörgetett, van időnk eltöprengeni, mélázni, magunkban is elmélyedni. És aztán időnként akár következik egy-egy harsány, netán a ripacskodás határát súroló mozzanat, nem megfeledkezve arról, hogy ez a roppant nagy mű végül is eredetileg egy kültelki színház közel sem kifinomult közönsége számára készült.
Az éteri találkozik benne a nyers vaskossággal, tán ezért is tudja tükrözni az élet teljességét. Előfordul, hogy az éteri jelleg kimarad az előadásból. Például amikor az operakedvelők egyik zarándokhelyén, az ausztriai St. Margarethenben egy gyönyörű, óriási kőfejtőben, esténként 4500 ember előtt adták A varázsfuvolát, inkább hatalmas, mozgalmasan látványos, „színes-szélesvásznú” tabló lett belőle, mint elmélyülésre alkalmas produkció.
A Budapesti Fesztiválzenekar olyan telten, élvezetesen szól, mintha hömpölygő, abbahagyhatatlan mesefolyamot hallgatnánk. Fischer Iván karmesterként áll a vártán, inspirálóan összefog mindent, amit kell. Nyilván az ő érdeme a rangos nemzetközi szereplőgárda. A Papagenót alakító, éneklésben, színészetben egyaránt remek Hanno-Müller-Brachmannt övezi a legnagyobb szeretet, abszolút kedves humorral érezteti, hogy nem csupán a hősöknek, a nagy dolgokra képes embereknek van helyük a földön, hanem azoknak is, akik csak létezni, szeretni, boldogulni akarnak.
Tamino, Stanislas de Barbeyrac alakításában, markánsan férfias jelenség, hihető róla, hogy kiáll bármilyen próbát. A Nuria Rial által alakított Pamináért pedig érdemes is, bűvölően árad a hangja. Andreas Bauer tud bölcs, lehiggadt Sarastro lenni, Mandy Fredrich pedig hideglelősen gonosz Éj királynője.
A befejezés előtt az addig az árokban játszó zenekar tagjai fokozatosan eltűnnek. Mint a Búcsúszimfóniában, egyre kevesebben lesznek. Már Fischer Iván is kámforrá válik, és egy fiatalember veszi át helyét a pulpituson. Nehéz ezt mire vélni. Aztán fölmegy az a vászon, amire eddig vetítettek, és hirtelen meglátjuk a zenekart, meg valamennyi szereplőt együtt a színpadon, a nagy, boldog, himnikus végkifejletben, melyben a boldogságnak igazán megvan a szenvedés által kivívott fedezete.
De aki végig nézte ezt az előadást, aminek segítségével tán némiképp sikerült elrugaszkodnia a földtől, azt is tudja, hogy a mesebeli és valóságos gonosz csak időlegesen győzhető le. Újra és újra termelődik. És az emberiség egyik legnagyobb műve, A varázsfuvola is segíthet nekünk, hogy felvértezzük magunkat ellene.
