Vért hány kapásból a konferanszié, ahogy megjelenik előttünk. A föld alól tűnik elő, mintha maga lenne a sátán, a rontó erő, és kapásból összevérzi a hófehér ingmellét. Ahogy Bercsényi Péter játssza, behízelgő és fenyegető egyszerre. És röhejes is, mert bábut imitálva jelenik meg, mint egy vásári bábfigura, amelyik előre lógatja aránytalanul nagy lábait, és maga törpének néz ki hozzá képest.
A konferanszié is törpeként jön be, ha valaki ismeri ezt a technikát, tudja, hogy Bercsényi frakk kabátjának nagy lebernyege takarja lábait, és térden araszol előre, hogy kicsinek látszódjon. Meglehetősen groteszk, ahogy jön előre és előre, mulatságos és fenyegető is, jön és jön feltartóztathatatlanul. Alföldi Róbert és a díszlettervező, Zöldy Z. Gergely teljes mélységében megnyitották a Budapest Bábszínház, kevesek által eléggé kihasznált, jókora színpadát, amit még meg is hosszabbítottak a nézőtér irányába.
A két öreg először szerelmeskedik (Ács Norbert, Pallai Mara)
Így a szereplők, mint egy lokálban, szinte ki tudnak jönni közénk, és a konferanszié, amikor hirtelen ledobja báblábait, és pillanatok alatt feláll, ijesztően fölénk magasodik. És kiszól meg beszól, gúnyolódva köszönt minket, bevezet bennünket a műsoros éjszakai lokál bűnös élvezetekkel teli miliőjébe. Kicsit maga is olyan, mint egy báb, szaggatott a mozgása, de némiképp kígyószerű is, valamennyire földöntúli lénynek tűnik, de ugyanakkor meglehetősen vaskosan nyers, és szókimondó a humora, udvari bolondszerű a szabadszájúsága.
Fölöttébb érzéki is, hangsúlyosan vonzódik a saját neméhez, de a mulató lányait is kimondottan kedveli. Bob Fosse felejthetetlen filmjében Joel Grey konferanszié figurája szinte ikonná vált, nagyon nehéz utána megteremteni ezt az alakot, de rögtön érezhető, hogy Bercsényi abszolút elkapott valamit.
Már az hihetetlennek tűnt, hogy a film után még esélye van színpadi változatoknak. És amikor nálunk alig a film hazai bemutatóját követően, főiskolás vizsgaelőadásként került színre, Szinetár Miklós rendezésében, ahogy mondani szokták, robbant a produkció. Ámulni lehetett, hogy fiatalok ennek a musicalnek a segítségével mennyire meg tudták mutatni saját dermesztő félelmeiket, aggodalmukat a jövőért, és közben milyen lenyűgöző vehemenciával, átütő erejű lendülettel voltak jelen a színen.
Két évvel ezelőtt, már egy operettszínházi verzió után, Alföldi is rendezte egyetemistákkal, ugyancsak átütő erővel. Már akkor is nagy hangsúllyal beszélt arról, hogy az a közeg, amelyben élni kényszerülünk, kibírhatatlan, menekülni kell innen. Most ez a mondandó fölerősödik. Többször is kiokítják a városba érkező fiatal írót, aki aztán szerelmes lesz a lokál üdvöskéjébe, Sallybe, ha jót akar, ne is kérdezzen semmit. Ez az elhallgatások városa. Olyan, mint egy kitörés előtt álló vulkán. Döbbenetes feszültségek munkálnak benne, melyek bármikor pusztító erővé változhatnak.
Tapintani lehet a gyűlöletet, a felfokozott bujaságba menekülő fertőt. Ezúttal nem az eredeti történet szerinti, fasizálódó Berlinben vagyunk, hanem bárhol, bármikor, azaz kétségtelenül itt és most. Horogkeresztesek sincsenek, fenyegető, csuklyás árnyak vannak helyettük, ezek akár lehetnek rossz énünk kivetülései is. És ezek, amikor a helyzet úgy alakul, agyba-főbe verik az antiszemitizmus ellen kiálló ifjú írót, Cliffet, a földön fekvő ember rugdosásába a konferanszié is abszolút belekapcsolódik.
Ez egy elviselhetetlen, állandóan robbanással fenyegető légkör, amelyben már az emberek is lényegében csak bábok, hiszen nem futhatják be azt az életutat, ami személyiségükből következne, a szituáció adta szűkös lehetőségeken belül, kényszerpályákon mozoghatnak csupán. Például ezért is indokolt bábok használata, a mű első bábszínpadi verziójában. Sally és Cliff is megjelenik báb alakban, és a színész teljes mivoltában szintén. Ez érzékelteti a tudathasadásos helyzetet, báb és mozgatója akár perlekedik egymással, de kifejezhető így a felsőbb hatalmak által mozgatottság, és a kibírhatatlan kiszolgáltatottság egyaránt.
Miközben az emberek elbábosodnak ebben a világban, a fiatal Hoffer Károly elképesztő bábjai – melyekhez hasonlóakat már a Semmi előadásában is megcsodálhattunk -, mintha igazi emberek lennének. Ahogy rájuk nézünk, rögtön tudjuk, milyen karakterek. Megint bebizonyosodott, hogy a bábosok közül többen, amellett, hogy kiválóan mozgatnak, ragyogó színészek. Sally megformálóját, Mórocz Adriennt már a Centrál Színház Chicago előadásának egyik női főszereplőjeként is láthattuk csillogni, ezúttal pedig még pazarabb, amit csinál. Mondhatni, telitalálat. Kiszámíthatatlanul szeszélyes, örökmozgóan energikus, vadul nőies, jól énekel, és hihetetlen drámát, lidérces fájdalmat tud sűríteni egy-egy dalba.
Az idős zöldséges, és ugyancsak idős panzióshölgy, akik öreg koruk dacára, szemérmes szerelembe esnek, nem kettőződnek meg, ők csak báb alakban léteznek, bár látjuk mögöttük a mozgatóikat, ezzel is érzékeltetve fokozott kiszolgáltatottságukat, azt, hogy még az ő életükbe is durván belegyalogol a történelem, a politika. Tán még soha nem láttam a félszeg öregkori szerelem ennyire poétikus ábrázolását a színpadon.
Ahogy a két barázdált arcú báb, a férfi még elhízottan pocakos is, az asszony amúgy disztingvált, úrinőjellegű, remegve szeretkezik az ágyban, az felemelően megható. Pallai Mara és Ács Norbert rebbenékeny finomsággal, szeretetteljes empátiával lehelnek lelket a két bábba. Pethő Gergő Ernst Ludwigként nyájaskodó alakból, nyíltan fasisztává váló, goromba, lenyalt hajú szörnyeteggé váló, elaljasodott fickót formáz.
Gergye Krisztián koreográfusként nem kíméli a szereplőket, tébolyultan őrült mozgásokra rábírva őket. Zöldy Z. Gergely vagányul kihívó jelmezeket tervezett. Alföldi előadása szenvtelenül friss. Sally például hatalmas, szivarozó bábfejhez simul hozzá anyagi okokból, egy nagyszabású, megelevenedő karikatúrához, aki meglehetősen hasonlít Andy Vajnához. A himnusz egy részlete is elhangzik, és nem feltétlenül a legünnepibb pillanatban. Ez a produkció, elég sötéten, de sok humorral, arról szól, hogy menekülni kéne innen, ahogy Cliff teszi. De ugyanakkor nehéz is elmenni, Sally a szerelme miatt sem képes odébbállni. Nincs jó megoldás, csak rossz léthelyzet, és remek előadás.
