Az ember tényleg nem érti, miért nem fogják fel végre a kormánypártiak, hogy semmi értelme az Európai Unió különböző, a magyar vircsaftot ezért vagy azért elmarasztaló jelentéseit, vizsgálatait és döntéseit hamisan interpretálni a hazai nyilvánosság számára. Hiszen a rezsim képviselőinek megtévesztő nyilatkozatait követő néhány napon belül - s olykor még hamarabb –, valamelyik sajtóorgánumnak úgyis birtokába kerül az eredeti dokumentum. És akkor persze kiderül az igazság. Például az, hogy Lázár János állításával ellentétben az unió sohasem vállalta az M4-es költségeit, valamint nem a szocialisták által kialakított pályáztatási rendszert kifogásolja, hanem olyan konkrét közbeszerzések túlárazását, amelyekre egyértelműen az előző Orbán-kormány idején került sor.
Meg kellene érteni végre, hogy miután az unió intézményeinek tevékenysége a legkevésbé sem titkos - vagyis határozatai hozzáférhetők, az egyes szakterületek szóvivői pedig reagálnak a média érdeklődésére -, ezért az ottani mechanizmus alapvetően másként működik, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere. És alighanem ebben keresendő az oka annak, hogy az uralkodó magyar politikai garnitúra mentalitása, gondolkodásmódja és kivált a krízishelyzetekre való felkészítése gyökeresen eltér a demokráciákban ismert normáktól.
Ha minálunk bármilyen kellemetlen, a kormányra rossz fényt vető fejleményről kénytelenek tájékoztatni a nyilvánosságot, a kormánypárti kommunikátorok rögvest legrosszabb reflexeiknek engedelmeskednek. Szinte automatikusan tagadni kezdenek, ráadásául olyan ordítóan ügyetlenül, annyira átlátszó hazugságokba bonyolódva, hogy aztán nap mint nap újabb sületlenségeket kénytelenek előadni, amíg csak teljesen bele nem gabalyodnak a maguknak szőtt hálóba. És soha nem tanulnak. Újra és újra ugyanazokat a képtelenségeket adják elő, mintha az előző alkalommal legalábbis működött volna a machináció – holott éppen elégszer megtapasztalhatták már, mennyire kontraproduktív, amit művelnek. De úgy látszik, még mindig abban a tévhitben élnek, miszerint a saját médiájuk (ideértve persze az úgynevezett közszolgálati csatornákat is) olyannyira bekeríti a nézők, hallgatók és olvasók túlnyomó részét, hogy azok semmilyen más forráshoz nem jutnak, és a hivatalos propagandán kívül semmi más nem ér el hozzájuk.
Csakhogy ez az ostoba feltételezés már rég nem állja meg a helyét. Minden kormányzati igyekezet ellenére médiapluralizmusban élünk; ez itt mégsem Észak-Korea, s még csak nem is Kazahsztán, s bár a Fidesz jól kiépített, a publikum széles körét lefedő kommunikációs eszköztárral rendelkezik, azért nincs monopóliuma. És ahogyan politikája mindinkább elveszti társadalmi támogatottságát, úgy a mégoly bejáratott fórumai is egyre hiteltelenebbé válnak. A „magyar emberek”, ha lassan is, de csak ráébrednek, hogy a kormány szócsövein kívül létezik valódi tájékoztatás is. Ebben a megváltozott világban pedig egyre nagyobb lesz a hazugságok és csúsztatások politikai kockázata.
Ezért most már felettébb meg kellene fontolnia a kormánypárti korifeusoknak, hogy mit beszélnek. Olvasható például a Heti Válasz legújabb számában egy interjú Gulyás Gergellyel, a parlament törvényalkotási bizottságának fideszes elnökével, aki a közbizalom helyreállításának szükségességéről beszél. Egyebek között leszögezi, hogy „a jobboldal mindig értékalapon szerveződött”, következésképp nem igaz, hogy a kormánypártot már csupán az érdekek mozgatják; szerinte „a Fidesz továbbra is értékközösség”, mégpedig ”a polgári értékek” képviseletét vállaló szervezet, amelyben „a hitelesség az eredményességnél is fontosabb”. Ami persze szépen hangzik, de épp a hitelességével van baj. Merthogy az a hazugságkultusz, amit a kormánypárt éppen a fent említett esetek kapcsán is lankadatlanul ápol, nem kifejezetten polgári erény. És az vajon miféle értéket képvisel, amit csak az utóbbi hetekben a Quaestor-botrány körüli fejetlen és hamis magyarázkodással produkáltak?
Gulyás azt mondja továbbá, hogy a Fideszt érő korrupciós vádakra válaszul „a kormánypártoknak tűzzel-vassal irtani kell minden ilyen jelenséget: a komolyan vehető vádakat hiteles és teljes körű vizsgálattal kell cáfolni.” Ebben aligha lehet vitánk vele. Csak hát a kormánypártoknak mindenekelőtt a saját házuk táján, s annak is a legmagasabb szintjén kellene tűzzel-vassal nekilátniuk az irtásnak, hiszen a nyertes pályázatok révén ma is a hatalom felsőbbségének közvetlen baráti és rokoni protezsáltjai gyarapodnak kirívó folyamatossággal. A törvényalkotási bizottság elnöke mégsem bennük látja a korrupciós gyanú alanyait; ő azokra „a tisztességtelen haszonra pályázó, vélt vagy valós politikai befolyással üzérkedő, semmilyen közösségi célt nem szolgáló figurákra” koncentrálna, akik „mindig feltűnnek az éppen győztes politikai formáció körül.”
Nos, bizonyára akadnak ilyenek is, de annak a feltűnően célirányos közbeszerzési gyakorlatnak, amely az Európai Unió számára épp azért elfogadhatatlan, mert némely kiválasztott vállalkozásokra szabva a pályázati feltételeket, lehetővé tette számukra a túlszámlázásokat, éppenséggel nem ezek a „befolyással üzérkedők” az igazi kedvezményezettjei.
Gulyás Gergely majd akkor lesz a polgári értékközösség hiteles képviselője, ha nem csupán a pártján kívüli kalandorok „teljes körű vizsgálatát” fogja szorgalmazni.
