Mind többen töprengenek azon, mi lesz itt? Amíg a jövő jelen nem lesz, tartom magam John Lukacshoz: „Bármit tudunk, vagy gondoljuk, hogy tudunk a jövőről, az alig több mint a jelenben látott dolgok kivetítése (és gyakran eltúlzása). Az ilyen kivetítések gyakran tévesek a történelem kiszámíthatatlansága miatt, amelynek a folyamata se nem geometrikus, se nem lineáris”.
Mit látunk? Vázlatosan: világtörténelmi fordulatot. Európa (a Nyugat) ötszáz éves, sokszor véres nagyképűséggel gyakorolt, mára megkopott iskolamesterségét, amint a katedráról visszakényszerül a padokba, a többiek közé. Látjuk az arisztokratikus kor végét. A népfelség általános elfogadottságát, a tömegtársadalom menny-pokol hétköznapjait. Amint a kevesek által csinált történelmet felváltja a sokak által még sokszor csak barkácsolt történelem. Amint a kapitalizmus politikai ikertestvére, a felvilágosodás liberális polgári parlamentarizmusa sántikálva ered a globalizálódó világ nyomába. A tőke az Egyesült Államok különös kapitalizmusának vezérletével globalizálódik. Teheti: ő talán az egyetlen állam, ahol a XIX. századi nacionalizmus helyett a liberalizmus szellemi rendszere uralkodik, amely e globális terjeszkedésnek legtermékenyebb táptalaja. Eközben az európai politikai nemzetállamok hajdani cement-nacionalizmusa szétfeszegeti a jövő egyetlen mentsváraként egységesülő Európai Uniót.
Egy önmagát felfaló demokrata kígyót látunk, amely vagy abbahagyja önmaga zabálását, vagy a tehetetlenségre ítélve kifordul önmagából. Európában a hatalom küszöbén zajonganak a bal- és jobboldali „populista” mozgalmak, amelyek a 2008-as válságban megrendült második világháború utáni tőke-társadalom kiegyezést marcangolják. Közben paradox módon az ebből az egyezségből született, évtizedekre békét és prosperitást teremtő jóléti államok szociális biztonságát kérik számon a jóléti államot létrehozó és a válságig többé-kevésbé a közjót szolgálva működtető megfáradtakon. Európa új társadalmi kiegyezést akar. Mert, ami van, az lassú és körülményes (mint minden demokrácia), és immár képtelen közbizalommal lefedni, képviselni, törvényhozó hatalomként a végrehajtó hatalomra kényszeríteni az osztályokat levedlő tömegtársadalom ezerfelé szakadt individualizmusát.
Ebben a forrongásban aztán látunk egy kompországot, Ady minden érvényes százéves jelzőjével, benne azzal a kényszerű lehetőséggel, hogy nekünk tényleg Mohács kell. Látjuk továbbá, hogy a 2008-as válságra hivatkozva, hogyan porlad szét a szemlélődő démosz orra előtt, a megbénult demokraták és a virulens új autokraták kezei között a néphatalom parlamentarizmusa. Hogyan erőszakolja rá a politikai többség a hivatkozott népfelségre egyetlen ember rögeszméjét. Azt, hogy az „ébredő világzűrzavarban” ennek a nyugati kompországnak sajátos arcú és jellemű nemzetét minden öröksége ellenében csak autokrata etatizmussal lehet a jövőbe átmenteni. E rögeszme megtagadja, és a vezérre ruházza a nyugati társadalmak gazdasági és politikai önvédelmi-öntisztulási mechanizmusait. Egyetlen modern keleti despota és embereinek a belátására bízza a közösség immunrendszerét.
A tökéletlen, de demokratikus III. Köztársaság elveszejtése után, miután a baloldali-liberális hatalom képtelen volt a tisztázatlan baloldali-liberális értékek mentén modernizálni és megszervezni e kelet-nyugat közé szorult országot, a Fidesz és a Jobbik adatott nekünk. Velük leptük meg magunk. Annyira, hogy nincs itt semmiféle hárompólusú rendszer. Két pólus van, már, ha pólusnak tudom be a szétszórtan lézengő demokratákat (szocialistákat, liberálisokat, zöldeket, konzervatívokat, pártatlankodó civileket). A „legerősebbként” tetszelgő MSZP-nek például gondolata, így szava sincs az új világról. Nincs benne annyi ész és képzelőerő, hogy megülje saját Bad Godesberg-i kongresszusát, nincs benne érzelem vezette alázatos morál, politikai etika, amely elsöpörve önnön szűkre szabott kánonjait, venné a bátorságot letérdepelni saját múltja előtt. Mint Willy Brandt tette 1970-ben, Varsóban. Ez a morális-politikai megtisztulás volna az origó ahhoz, hogy mondandójuk lehessen arról, hogyan gondolják megteremteni a liberális demokrácia individualizmusának és a közösség szolidaritásának baloldali harmóniáját, miközben megvetés helyett megértik a „populizmus” hajtóerejét. Nem vigasz, ha nincsenek egyedül: az európai baloldal Clinton-Blair-Schröder óta agonizál.
A másik pólus az etatista Fidesz, amelynek csak szélsőséges szárnya az éppen néppárti álarcot öltő Jobbik, a maga taktikai lepelbe bújtatott militánsaival. A politikai harc így a jobb- és a szélsőjobb közötti belső hatalmi és nem ideológiai küzdelem felé tolódik. A szélsőjobb előnyben van, lévén még kívül a kormányzás pecsétes ketrecén nyíltan beszélhet arról, amiről a jobboldali Fidesz csak villás gyíknyelven szólhat. Ez az állapot szükségképpen kiradírozza a bal- és konzervatív szembenállást, helyébe rajzolja az akár „érzelmi nagykoalícióra” kényszerülő demokraták és autokraták közötti ellentétet.
Mi lesz itt?
Ha a 2010-es orbáni parlamentáris államcsíny után nem akad a parlamentarizmusnak még a kellékeit is mellőző puccsra jelentkező politikus, akkor a jelen szerint az lesz, amit a legkésőbb 2018-ban urnák elé járuló, a demokratáktól és a Fidesztől is megcsömörlött népfelség diktál. Vagy IV. Köztársaság, vagy autoriter, etatista zárvány Európa közepén. Az utóbbi melletti döntésért a népfelséget leváltani majd nem lehet. A felelősséget rákenni (mint Orbán tette Tapolca után), vagy lenézni érte (mint a népfelségben hívő értelmiség teszi) paradox, etikátlan bornírtság. Ez a népfelség nem fog semmilyen demokrácia felé fordulni, amíg nem gondolja úgy, hogy többé nem akarja elviselni azt, amit egyébként az etatizmusban elviselhetetlennek érez. Inkább az elviselhetetlen biztonságát választja, amíg nem akad hiteles ellentétes erő. Amíg nem akad mozgalom, párt vagy más, ma még látens identitás, amely másképpen gondolkodik és érvényesen beszél átalakuló világról, globális kapitalizmustól, európai identitásról, fékekről, egyensúlyokról, parlamentarizmusról, szabadságról, egyenlőségről, tőke és munka viszonyáról, szegénységről, gazdagságról, szolidaritásról, emancipációról, egyéni és közösségi autonómiáról.
Amíg ilyen erő nincs, addig csak téblábolunk bele a jövőbe: mi lesz itt?
