A 2014-es évet egyenesen riasztónak nevezhetnénk geopolitikai szempontból. Több nyugati politikus egyenesen úgy vélte, a Kreml a második világháború utáni világrendet borította fel azzal, hogy bevonult a Krím-félszigetre, majd – minden orosz cáfolat ellenére – nyilvánvalóan jelentős katonai támogatást nyújtott a kelet-ukrajnai lázadóknak.
Ez a fejlemény sok NATO-tagállamot ráébresztett arra, talán kicsit komolyabban kell vennie az észak-atlanti szervezettel szembeni kötelezettségeit. Az 1999-es koszovói háború óta a kontinens teljesen biztonságosnak tűnt, így a gazdasági válság nyomán az egyes tagországok elsősorban katonai kiadásaikat faragták le. Ennek eredménye, hogy az ukrajnai orosz beavatkozás óta több olyan tanulmány szerint is Oroszország szinte pillanatok alatt képes lenne bekebelezni a Baltikumot, függetlenül attól, hogy Észtország, Lettország és Litvánia is tagja az észak-atlanti szövetségnek.
Ráadásul a NATO-nak meg van kötve a keze. Hiába csatlakozna a szövetséghez több ország is, ahhoz, hogy egy állam a szövetség védőernyője alá kerüljön, rengeteg feltételnek kell teljesülnie. A demokratikus berendezkedés, a védelmi reformok mellett nem hagyható figyelmen kívül az adott állam geopolitikai helyzete. Hiába csatlakozna a jelenlegi kijevi vezetés a NATO-hoz, ha tetszik Petro Porosenkóéknak, ha nem, a jelenlegi kiélezett helyzetben erre a nyitott kapuk elvének deklarálása ellenére sincs esély. Hasonló a helyzet Grúziával is. Moszkva nyilvánvalóan nem tűrné meg, hogy a Kaukázusban, egykori érdekszférájában, egy NATO-tagállam „fenyegesse” déli határait, ráadásul egy olyan ország váljon a szövetség tagjává, amellyel 2008-ig rövid ideig háborút is folytatott. Alexander Vershbow, a szervezet amerikai főtitkárhelyettese a NATO parlamenti közgyűlésének budapesti ülésszakán csak annyit jelenthetett ki: Tbiliszi egyelőre nem számíthat a szövetség meghívójára.
Bár a megrögzött oroszbarátok, vagy szélsőségesek igyekeznek amolyan ördögi ellenségként beállítani a NATO-t, az elmúlt hónapok hírei inkább arról szóltak, hogy a szövetség hadi ereje messze elmarad a várakozásoktól. A NATO ugyanakkor nem tekinthető kizárólag katonai jellegű tömbnek, olyan országok alkotják, amelyeknek megvannak a maguk politikai érdekei is. Hiába Ukrajna segélykiáltásai, vagy Grúzia atlanti törekvései, Kijev, illetve Tbiliszi senkinek sem ér annyit, hogy miattuk veszélybe sodorják a világ biztonságát, s szembemenjenek Oroszországgal. A Balkán már egészen más megítélés alá esik, itt csak a nemzetiségi feszültségek (Bosznia), vagy az adott kormány antidemokratikus lépései (Macedónia) akadályozhatják meg az adott államot abban, hogy a szövetség védőszárnya alá kerüljön.
A NATO-t rengeteg bírálat illeti, de azt azért senki sem vitathatja, hogy biztonságot ad egy olyan időszakban, amikor éppen erre lenne a legnagyobb szüksége a világnak.