Aminek eljövetelével minden előrelátó politikusnak, sőt minden gondolkodó embernek számolnia kellett: elkövetkezett. Olaszország föltartóztathatatlanul rohan lefelé azon a lejtőn, amely legelkeseredettebb tusa, a legkíméletlenebb tömegmészárlás felé vezet.
Május 20-án, annak a napnak az évfordulóján, amelyen 1882-ben megkötötték a hármas szövetséget, ült össze az olasz törvényhozás és olyan határozatokat hozott, amelyek a háború közvetlen megelőzői.
A világháborúnak új fejezetéhez érkezett el ezzel Európa és ennek az új fejezetnek máris van egy nagy halottja: a nemzetközi politika alapját alkotó hármas szövetség esett el ezen a napon.
Nem az ántánt fegyverei, hanem az ántánt diplomáciája terítette le. Igaz, hogy a hármas szövetség tulajdonképpen a háború kitörésével szűnt meg, de papiros-élete valódi életét kilenc hónappal túlélte.
Olaszország most eltépte ezt a papirost is és háborút indít azok ellen az államok ellen, amelyeknek 33 éven keresztül szövetségese volt. A béke 33 esztendejét átélte a hármas szövetség, a háború egyetlen esztendejébe azonban belehalt.
Bizonyos, hogy mindazok, akik erkölcsi szempontokat keresnek a politikai életben és erkölcsileg mérlegelik az államok elhatározásait, fölháborodással, még hozzá jogos felháborodással vesznek tudomást az olasz kormány elhatározásáról, amely a rettenetes küzdelembe keveredett szövetségeseket hátba támadja, épp akkor, amikor a szövetséges támogatására legnagyobb szükségük volna.
Még súlyosabbá teszi az olasz kormány eljárásának megítélését az, hogy nemcsak hogy oka, de még csak valamennyire helytálló ürügye sincsen a háborúra. Az osztrák-magyar monarchia külügyi kormánya — a német kormány garanciája mellett — oly nagy területi és egyébfajta politikai és nemzeti engedményeket ajánlott föl Olaszországnak semlegessége biztosítására, hogy ennél többet még nagy győzelem esetén is aligha érhet el. Ha volt valaha háború, amely a támadó- és rablóhadjárat nevét méltán viselte: akkor az olasz kormány háborúja bizonyosan az.
Az osztrák-magyar monarchia és Németország számára súlyos jelentőségű dolog Olaszországnak a háborúba való belépése. Ostobáknak és nevetségesen tudatlanoknak tartjuk azokat, akik az ellenséges államok haderejének egy új és nagy nemzettel és nagy hadsereggel való meggyarapodását semmibe sem veszik. Bizonyos, hogy a küzdelem rettenetesen meg fog nehezedni.
Az állam számára valóban élet-halál harccá növekszik a harc és az erőknek még az eddiginél is nagyobb megfeszítésére lesz ezután szükség. Ámde, amilyen ostobaságnak tartjuk azt a hetykeséget, amely semmibe sem veszi egy 35 milliós országnak a középeurópai hatalmak ellenségeihez való csatlakozását: éppen olyan túlzottnak és alaptalannak kell tekinteni azt a nézetet, amely most már eldöntöttnek látja a háború sorsát.
Ha van a háborúnak kétségbevonhatatlan tapasztalata, ez az, hogy nem egyedid a számbeli fölény dönti el a háború kimenetelét. Ha a puszta szám elég volna hozzá, akkor az osztrák-magyar monarchia és Németország már régen le volnának verve, mert a szembenálló államok számbeli fölénye óriási. De azt látjuk, hogy a háború mérlege eddig azok javára billen, akik számbeli kisebbségük ellenére katonai szervezetüket jobbá, pontosabbá, rettenetesebb erejű, bizonyos tekintetben ellenállhatatlanabb erejű gépezetté tudták tenni.
Aki nem állami és politikai szempontokat néz, annak gyűlölettel és kétségbeeséssel kell gondolnia azokra, akik újabb százezrek életének odavetésére, erkölcsi és anyagi javak töméntelen rengetegének föláldozására, kényszerítik az állami létezésükért küzdő középeurópai hatalmakat. Úgy látszik, a keserű kelyhet az egész európai emberiségnek egész fenékig ki kell ürítenie s csak azután következhetik el majd a gyógyulás folyamata. Csak legyen, ki számára, és leljen kivel építeni föl az új világot, amelynek a régi romjaiból életre kell támadnia.
Népszava 1915. május 21.