P. Zs.;

kiállítás;plakátok;Országos Széchenyi Könyvtár;

2015-06-19 07:50:00

Röhög az egész könyvtár

Az időszaki kiállítások valóságos arzenálja fogadja az olvasót és természetesen a látogatót az Országos Széchényi Könyvtár termeiben. A hatalmas terekben, a lépcsőházban, a katalógusteremben, sőt a büfé előterében is láthatunk vicces kisnyomtatványokat, plakátokat, máshol a történelmi változások tükrében tragikusan szomorúvá váló vicclapot, sőt még a Kaukázus magyarjaival is foglalkozik egy tárlat.

Nem tudom, sírjunk-e vagy nevessünk azon az igyekezeten, amellyel a magyar politika címén szerveződő elitek (klikkek) uralmuk alá próbálták vonni a humort a 19. század közepétől. Vagy tudjuk be összemberi igyekezetnek, ahogy az élet egyéb jelenségei mellett a viccet is a saját céljaikra akarják felhasználni a közösségek irányítására szerveződő csoportok?

A humor azonban kényes valami, Karinthy óta tudjuk, nem szereti, ha rossz tréfát űznek vele. Hogy miért? Talán mert a humor mindig az egészet képviseli, a politika pedig csak kicsiny rész, míg a humor egyetemes – mint a művészet – a politika partikuláris, a viccekben rejlő bölcselet mély, a politika pedig sekély.

Az olvasónak rögtön a Ludas Matyi ugrik be, amely az elképesztően sokszínű, virágzó magyar élclap piac helyére lépett a pártállam legsötétebb éveiben. És lett a kommunista párt propagandakiadványa, kifigurázott kulákparasztokkal, burzsoá nagytőkésekkel, mindennel, ami kifejezte az akkori gondolatot a nemzetközi helyzet fokozódásáról és az osztályharc élesedéséről.

A kiadványból – néhány tehetséges humorista munkái mellett – talán a Tücsök és Bogár rovatára emlékszünk legjobb érzéssel, amely az emberi hülyeség kifogyhatatlanul mély kútjából táplálkozott, és valóban megdolgozta a rekeszizmokat.

A Ludas Matyi egy folyamat epilógusa vagy végpontja volt, amelynek kezdetén az 1867-es kiegyezés után mai ésszel már elképesztő mennyiségű vicclap ontotta a szellemességeit a Borszem Jankótól kezdve annak megannyi leágazásig. Hisz nemegyszer előfordult, hogy a karikaturista, aki nemrég még az egyiket erősítette, maholnap a konkurenciánál bukkant fel.

A korabeli vicclapok Rubiconja a kiegyezés művének megítélése volt. Az egyik táborba a negyvennyolcasok tartoztak, akik nem tudták elfogadni a Habsburgok újragondolt monarchiáját, a másikba, akik a megvénült szabadságharcosokat gúnyolták. A vicclapok jó része nem érezte rossz tréfának a nemzetiségeken és a zsidóságon való gúnyolódást sem.

A korabeli szóhasználattal „élclapok” virágzó világa az első világháború után tört meg – hiába akkor még a Vasárnapi Újság is tönkrement –, a második világháború idején pedig szinte egyáltalán nem volt kedve a sajtónak viccelődni. A 45 után újrainduló lapokat aztán a kiépülő pártállam fojtotta meg, hogy évtizedekig kizárólag a Ludas Matyi viccein nevessünk vagy fanyalogjunk – ízlés szerint.

Mintha a felső emeletek tárlatának folytatása lenne, a földszinten régi vicces plakátokból látható kiállítás. A korabeli marketing olykor szándéka ellenére csal mosolyt az arcunkra, hisz a versikék, setesuta rajzok gyakran esetlenségükkel, ügyetlenségükkel, kilógó termetes lólábukkal válnak nevetségessé. Vagy épp szomorúvá, hisz – ez az élclapokra éppoly érvényes – mindegy, hogy a néző nevet vagy sír, de legalább jól szórakozik.

A nemzeti bibliotéka olvasóinál hálásabb közönség aligha van, nincs is üdítőbb, mint egy-egy olvasmányba belefáradva elmerengeni tűnt idők humorán. A kiállítások azonban bátran ajánlhatóak azoknak is, akik egyébként nem ülnek be a könyvtár falai közé olvasni a kutatók és a vizsgára készülő egyetemisták közé. A Budai Várban tett kirándulást remekül kiegészíti az időszaki kiállítások szellemi kalandja.