Előfizetés

Garami: nem vagyok fáradt, sem kiégett

S.T.R.
Publikálás dátuma
2015.06.27. 07:55
Garami volt a legidősebb aktív edző Európában FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Hétszázkilencvenhét NB I-es mérkőzéssel a háta mögött felhagyott az edzősködéssel Garami József. A döntés egyáltalán nem jelent visszavonulót, a 75 éves szakember a futballnak és az MTK-nak sem fordít hátat, a jövőben szakmai igazgatóként, az utánpótlásra fókuszálva segíti a fővárosi klubot. Elhivatottságról, alázatról és a magyar labdarúgás általános helyzetéről is beszélgettünk a futballpályák doyenjével.

- Három időszakon is túl van a MTK-nál: 1996 és 1998 között vezetőedzőként, 2001-ben szakmai igazgatóként, 2004-től szintén szakmai igazgatóként és edzőként segítette a klubot. Reménykedhetnek a csapat szurkolói, hogy látják még a kispadon?

- A tizenegy évvel ezelőtti másfajta váltás volt, még fiatal voltam, alig múltam hatvan – kezdte a háromszoros bajnok, ötszörös kupagyőztes, korábban szövetségi kapitányként is dolgozó szakvezető. – Az új felállásban elsősorban az utánpótlásért felelek, az első csapat dolgaiba nem szólok bele.

- Furcsa lesz?

- Három hét telt el a bejelentés óta, ez nagyon kevés idő ahhoz, hogy a különbségekről beszéljünk. Főleg, hogy egyelőre pihenek. A fiatalokkal való munka biztosan nem lesz szokatlan, hiszen egyrészt annak idején, Pécsen húsz évig dolgoztam az utánpótlásban – megjegyzem, ezért kaptam mesteredzői elismerést -, másrészt eddig is felügyeltem az MTK korosztályos együtteseinek felkészülését.

- Jövő csütörtökön Európa-liga-meccsen fogadja az MTK a szerb Vojvodinát. Ott lesz a meccsen?

- Természetesen.

- Hol ül majd?

- Mit tudom én? Valahol a lelátón.

- Csak azért kérdem, mert harminc év, csaknem nyolcszáz élvonalbeli összecsapás után int búcsút a profi labdarúgásnak, és ez lesz az első tétmérkőzés, amelyen az utódja, László Csaba dirigál.

- Ha már számok, szerintem volt még legalább kétszáz magyar és nemzetközi kupameccsem is. Tudja, az a legérdekesebb, hogy a feszített tempó és a sok-sok év ellenére sem érzem magam kiégettnek, fáradtnak. Hegyet már nem mászom, ám a futball továbbra is nagyon érdekel. Biztos vagyok benne, azért is tudtam ilyen sokáig állva maradni, mert közben folyamatosan lépést tartottam az újdonságokkal.

- Az erőnléti és személyi edzőként tevékenykedő Zsolt fia mesélte, a vasárnapi ebédek sem múlnak el úgy, hogy ne kerülne elő néhány lap, melyre taktikai ábrákat rajzol…

- Szeretem a focit, ez az életem. Sok-sok külföldi összecsapást nézek a televízióban, imádom a spanyol bajnoki találkozókat, a Barcelona játéka például maga a csoda.

- Akárcsak az, hogy bőven hetven felett is elnyűhetetlen maradt. Két éve a horvát edzőóriás, az akkor 78 éves Miroslav Blazevic a Bors hasábjain üzent önnek, hogy eszébe ne jusson visszavonulni, ugyanis a kor az önök szakmájában nem számít.

- Blazevic remek edző, örömmel fogadtam a szavait. Aki ötévesen kiment a pályára, az hetven fölött sem tud leszokni róla. A futball olyan, mint a drog. S különben sem állna jól a kezemben a metszőolló vagy a gereblye.

- Mondják, az tartja önt jó kondiban, hogy fiatalokkal dolgozik. Döbbenetes, szinte felfoghatatlan, hogy tizenöt-húsz éves gyerekek munkáját felügyeli majd. A „beosztottak” hatvan évvel lesznek fiatalabbak a főnöknél.

- Nézze, az elmúlt évtizedekben abban éltem, amit ők csinálnak. Ismerem a foci közegét, s bár felfedezhető a különbség egy-egy generáció közt, a lényeg nem változott. Aki tehetséges, sokra viheti, és a pályán csak a futball számít. Hozzáteszem, a pénz sok mindent megváltoztatott, itthon is más lett a játék, amióta beköszöntött az úgynevezett profizmus. Hogy mást ne mondjak, ezerkilencszázhetvenötben, hetvanhatban, vagy hetvenhétben szinte megegyezett egy-egy csapat összeállítása. Ma már évről évre hatalmas a mozgás, a klubhűség már szinte ismeretlen fogalom.

- Aligha (csak) ez a magyar foci baja.

- Persze, hogy nem. Sokkal inkább az, hogy a gyerekek közül egyre kevesebben választják a labdarúgást, és ők is nagyon későn. Tudomásul kell venni, hogy hat-hét évesen foglalkozni kell a kicsikkel, sőt, a feleségem szerint már a bölcsőben is rugdalni kell.

- Július tizennyolcadikán új, tizenhatról tizenkettőre csökkentett létszámmal rajtol az élvonal. Jobb lesz?

- Átmeneti színvonal-emelkedés várható, ám azt nem tudnám megmondani, ez meddig tart. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy nem volt pénz tizenhat élvonalbeli együttesre. Korábban is próbálkoztak már hasonlóval, aztán visszaállt a régi rendszer. A jövő majd eldönti, jobb-e a csökkentett létszám.

Aki keres, az nem talál

Zászlóshajójává, védjegyévé vált a Budapesti Wagner Napok a Művészetek Palotájának. Kezdetben többen idegenkedtek az úgynevezett félig szcenírozott előadásoktól, melyekben nélkülözni kell a modern színpadtechnika vívmányait. De azóta markáns stílusú, világszínvonalú előadásokat láthattunk. Így van ez a Fischer Ádám vezényletével, Kovalik Balázs rendezésében bemutatott, A bolygó hollandi esetében is.

Monstruózus díszlet Horgas Péteré a Művészetek Palotája, A bolygó hollandi előadásához. Lényegében egy hatalmas ház, de annak csak rideg váza, át is lehet rajta látni, így nem takar semmit, nem igyekszik leplezni, hogy egy hangversenyteremben vagyunk, és „csak” félig szcenírozott változatot látunk Wagner operájából. Ez a „csak” azonban már, ha úgy tetszik, jelképpé vált, a tízéves Budapesti Wagner Napok szimbólumává. Azt mutatja, hogy bár a szerző totális összművészetet képzelt el, erős színpadi víziót, minden technikai elemet, süllyesztőt, zsinórpadlást, színpadi masinériát csúcsra járatva, úgy is elő lehet adni a műveit, hogy van néhány erőteljes gesztus, díszletelem, a többi pedig már az énekesek, a karmester személyiségén, a zenekar nagyszerűségén múlik.

Amikor annak idején a Parsifallal elkezdődtek a Müpában a Wagner-napok, és még rám is telefonáltak, hogy szíveskedjek megnézni a produkciót, húzódoztam, és nem mentem el. Később aztán pótoltam a mulasztásomat, és rá kellett jönnöm, milyen hitetlen balfék voltam, hogy nem szavaztam bizalmat az előadásnak. Azaz igazság, hogy addigra már láttam a Parsifalt Bayreuth-ban, a Festpielhausban, abban a külsőleg és belső tereit tekintve is, roppant puritán színházban, amit Wagner megálmodott magának, és aminek egyszerű külcsíne bámulatos színpadi technikával párosul. Minden rendelkezésre áll a lenyűgöző látványhoz, a varázslatos csodákhoz, a szinte filmes áttűnésekre emlékeztető, pillanatok alatt totálisan hangtalanul megvalósított díszletváltásokhoz. Vagyis minden rendelkezésre áll ahhoz a lenyűgöző, de akár esetenként letaglózó összművészethez, amit a nagyravágyó és nagyra is jutó szerző elképzelt, és amivel, ha úgy tetszik, megtámadja a nézőket, sokkolja őket, nem hagy nekik nyugtot, a legrémisztőbb mélységbe, és a legmagasabb, fenséges szférákba is elviszi őket.

A Wagner-napok atyjának, Fischer Ádámnak a csökönyös elszántsága, zsenialitása, kiterjedt nemzetközi kapcsolatai, abszolút meghozták a gyümölcsüket, hívta azokat a világban jegyzett nagy énekeseket, akik Bayreuthban is fellépnek, felkért kísérletező kedvű, invenciózus rendezőket, és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát olyan egységbe kovácsolta, olyan éteri hangokat csalt elő belőle, hogy az meglepő volt. Sikerült kidolgozni a Müpára jellemző Wagner produkciók markáns stílusát, mely a ház tán legfőbb zászlóshajójává, védjegyévé vált.

Fischer A bolygó hollandit már öt évvel ezelőtt szerette volna bemutatni, Kovalik Balázs rendezésében, a Magyar Állami Operaházzal közös produkcióban, akkor, amikor ott még a színház vezetői voltak. Aztán, hogy távozni kényszerültek, ez a koprodukciós terv kútba esett, most a Müpában ennyi év késéssel tudták megvalósítani a tervüket.

Horgas Péter díszlete ránézésre sem lakályos, kapásból látszik, hogy nem meghitt otthon, nem csoda, hogy a főhősnő, Senta innen menekülni akar. Óriási mérete kifejezi azt a harácsolási vágyat is, amit a lány apja, Daland képvisel, akiben őrületes a birtoklási vágy, ami mindenféle javakra ugyanúgy vonatkozik, mint a lányára, meg van győződve róla, hogy őt ugyanúgy adhatja-veheti, mint bármilyen tárgyat. Ez a ház-monstrum a világmindenséget is jelképezi, a Sentát alakító Elisabet Strid fel is mászik rá, birtokba is igyekszik venni, onnan kémleli a messzeséget. Erőteljes a hangja, de emellett jó színésznő is, mozgékony, nyughatatlan, talányos nőt játszik, akiről nem egészen tudható, hogy valóban beleszeret-e Hollandiba, vagy csak a messziről jött embert, a mítoszt kedveli benne. Sőt, netán csak ahhoz tekinti eszköznek, hogy elmehessen a szülői házból. De közben meg van egy őrjítően szép, mámoros duettjük.

Persze nehéz ügy ez, mert a látványos díszletek, jelmezek elmaradása még inkább kiemeli azokat a térből, akik a pódiumon állnak. Hangsúlyosabb lesz valamennyi gesztusuk, arcrezdülésük. És bár a Hollandit megformáló James Rutherfordnak fajsúlyos, jelentőségteljes a hangja, színészi szempontból kevés, amit csinál, nehezen hiszem a két ember szerelmét. Tán Kovalik is inkább azt sugallja, hogy ez az ember már csak hűséget keres, mert az megváltja őt az örök bolyongásból, de már keresni is csak megszokásból keres, mert úgysem bízik benne, hogy talál is, mert ő is tudja, hogy ez egy végletesen elfajzott világ. Aminek megtestesülése a Peter Rose által adott Daland. Ő maga a dermesztő, rideg számítás. Olyan kemény érzéketlenséggel tud megszólalni, annyira elutasító gesztusai vannak, hogy az hideglelős.

A monoton, számító érdekek vezérelte világról beszél leginkább Kovalik. Akkor is ezt teszi, amikor a Fonókórusban nem rokkákon dolgoznak az asszonyok, hanem tőlük elidegenedetten mosógépek zakatolnak. Ez már se kézügyességet, se odaadást nem igényel, ez már a mindennapi, örömtelen robot. A szerelmi duettben megtapasztaljuk, hogyan élhetnénk, és közben látnunk kell, hogy az már csak a vágyak birodalma. Letaglózó. És mégis az egész produkció felemelő, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Fischer Ádám vezényletével, a legszélesebb érzelmi skálán játszik, az énekkar olykor egészen megrendítő. Rút ez a világ, kibírhatatlan, de azért mégiscsak szép, ha ennyire szuggesztív produkciót élvezhetünk.

Aki keres, az nem talál

Zászlóshajójává, védjegyévé vált a Budapesti Wagner Napok a Művészetek Palotájának. Kezdetben többen idegenkedtek az úgynevezett félig szcenírozott előadásoktól, melyekben nélkülözni kell a modern színpadtechnika vívmányait. De azóta markáns stílusú, világszínvonalú előadásokat láthattunk. Így van ez a Fischer Ádám vezényletével, Kovalik Balázs rendezésében bemutatott, A bolygó hollandi esetében is.

Monstruózus díszlet Horgas Péteré a Művészetek Palotája, A bolygó hollandi előadásához. Lényegében egy hatalmas ház, de annak csak rideg váza, át is lehet rajta látni, így nem takar semmit, nem igyekszik leplezni, hogy egy hangversenyteremben vagyunk, és „csak” félig szcenírozott változatot látunk Wagner operájából. Ez a „csak” azonban már, ha úgy tetszik, jelképpé vált, a tízéves Budapesti Wagner Napok szimbólumává. Azt mutatja, hogy bár a szerző totális összművészetet képzelt el, erős színpadi víziót, minden technikai elemet, süllyesztőt, zsinórpadlást, színpadi masinériát csúcsra járatva, úgy is elő lehet adni a műveit, hogy van néhány erőteljes gesztus, díszletelem, a többi pedig már az énekesek, a karmester személyiségén, a zenekar nagyszerűségén múlik.

Amikor annak idején a Parsifallal elkezdődtek a Müpában a Wagner-napok, és még rám is telefonáltak, hogy szíveskedjek megnézni a produkciót, húzódoztam, és nem mentem el. Később aztán pótoltam a mulasztásomat, és rá kellett jönnöm, milyen hitetlen balfék voltam, hogy nem szavaztam bizalmat az előadásnak. Azaz igazság, hogy addigra már láttam a Parsifalt Bayreuth-ban, a Festpielhausban, abban a külsőleg és belső tereit tekintve is, roppant puritán színházban, amit Wagner megálmodott magának, és aminek egyszerű külcsíne bámulatos színpadi technikával párosul. Minden rendelkezésre áll a lenyűgöző látványhoz, a varázslatos csodákhoz, a szinte filmes áttűnésekre emlékeztető, pillanatok alatt totálisan hangtalanul megvalósított díszletváltásokhoz. Vagyis minden rendelkezésre áll ahhoz a lenyűgöző, de akár esetenként letaglózó összművészethez, amit a nagyravágyó és nagyra is jutó szerző elképzelt, és amivel, ha úgy tetszik, megtámadja a nézőket, sokkolja őket, nem hagy nekik nyugtot, a legrémisztőbb mélységbe, és a legmagasabb, fenséges szférákba is elviszi őket.

A Wagner-napok atyjának, Fischer Ádámnak a csökönyös elszántsága, zsenialitása, kiterjedt nemzetközi kapcsolatai, abszolút meghozták a gyümölcsüket, hívta azokat a világban jegyzett nagy énekeseket, akik Bayreuthban is fellépnek, felkért kísérletező kedvű, invenciózus rendezőket, és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát olyan egységbe kovácsolta, olyan éteri hangokat csalt elő belőle, hogy az meglepő volt. Sikerült kidolgozni a Müpára jellemző Wagner produkciók markáns stílusát, mely a ház tán legfőbb zászlóshajójává, védjegyévé vált.

Fischer A bolygó hollandit már öt évvel ezelőtt szerette volna bemutatni, Kovalik Balázs rendezésében, a Magyar Állami Operaházzal közös produkcióban, akkor, amikor ott még a színház vezetői voltak. Aztán, hogy távozni kényszerültek, ez a koprodukciós terv kútba esett, most a Müpában ennyi év késéssel tudták megvalósítani a tervüket.

Horgas Péter díszlete ránézésre sem lakályos, kapásból látszik, hogy nem meghitt otthon, nem csoda, hogy a főhősnő, Senta innen menekülni akar. Óriási mérete kifejezi azt a harácsolási vágyat is, amit a lány apja, Daland képvisel, akiben őrületes a birtoklási vágy, ami mindenféle javakra ugyanúgy vonatkozik, mint a lányára, meg van győződve róla, hogy őt ugyanúgy adhatja-veheti, mint bármilyen tárgyat. Ez a ház-monstrum a világmindenséget is jelképezi, a Sentát alakító Elisabet Strid fel is mászik rá, birtokba is igyekszik venni, onnan kémleli a messzeséget. Erőteljes a hangja, de emellett jó színésznő is, mozgékony, nyughatatlan, talányos nőt játszik, akiről nem egészen tudható, hogy valóban beleszeret-e Hollandiba, vagy csak a messziről jött embert, a mítoszt kedveli benne. Sőt, netán csak ahhoz tekinti eszköznek, hogy elmehessen a szülői házból. De közben meg van egy őrjítően szép, mámoros duettjük.

Persze nehéz ügy ez, mert a látványos díszletek, jelmezek elmaradása még inkább kiemeli azokat a térből, akik a pódiumon állnak. Hangsúlyosabb lesz valamennyi gesztusuk, arcrezdülésük. És bár a Hollandit megformáló James Rutherfordnak fajsúlyos, jelentőségteljes a hangja, színészi szempontból kevés, amit csinál, nehezen hiszem a két ember szerelmét. Tán Kovalik is inkább azt sugallja, hogy ez az ember már csak hűséget keres, mert az megváltja őt az örök bolyongásból, de már keresni is csak megszokásból keres, mert úgysem bízik benne, hogy talál is, mert ő is tudja, hogy ez egy végletesen elfajzott világ. Aminek megtestesülése a Peter Rose által adott Daland. Ő maga a dermesztő, rideg számítás. Olyan kemény érzéketlenséggel tud megszólalni, annyira elutasító gesztusai vannak, hogy az hideglelős.

A monoton, számító érdekek vezérelte világról beszél leginkább Kovalik. Akkor is ezt teszi, amikor a Fonókórusban nem rokkákon dolgoznak az asszonyok, hanem tőlük elidegenedetten mosógépek zakatolnak. Ez már se kézügyességet, se odaadást nem igényel, ez már a mindennapi, örömtelen robot. A szerelmi duettben megtapasztaljuk, hogyan élhetnénk, és közben látnunk kell, hogy az már csak a vágyak birodalma. Letaglózó. És mégis az egész produkció felemelő, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Fischer Ádám vezényletével, a legszélesebb érzelmi skálán játszik, az énekkar olykor egészen megrendítő. Rút ez a világ, kibírhatatlan, de azért mégiscsak szép, ha ennyire szuggesztív produkciót élvezhetünk.