Gazdaembernek szégyen, hogy nyáron is etetnie kell a marhákat – mutatja állományát Szilágyi László ebesi gazda. Ilyenkor nem az istállóban, hanem a legelőn lenne a helyük. Vagyis nem is a gazdának szégyen, hanem annak, aki ezt így intézte. Szilágyi persze – és ezt hangsúlyozza is – nem a legnagyobb vesztes a hortobágyi földpályázatokon. Ő azon „szerencsések” közé tartozik, akik saját tulajdonú földterülettel is rendelkeznek, ezért nincs végveszélyben az állományuk. Ahhoz viszont a bérelt földre is szükség lenne, hogy egész évben legyen takarmánya annak a sok száz, illetve ezer szarvasmarhának, és birkának, amit tartanak.
A nagygazda természetesen pályázott a nemzeti parki földbérletre, de végzetes hibát követett el. A dokumentációhoz nem csatolta a személyi igazolványa, és a lakcímkártyája fénymásolatát. Ez még úgy is kizárási oknak bizonyult, hogy minden dokumentumból kiderül, mikor, hol jegyezték be telepüket, hol laknak, gazdálkodnak évtizedek óta. És a szabály – bár Szilágyi úrnak meggyőződése, hogy itt valami turpisság lehet – akkor is szabály, ha a pályázat leadásakor a benyújtó mindkét okmányát lefénymásolták az átvevők, és csatolták az anyaghoz. De ez a fénymásolat nyilván nem az a fénymásolat!
Ehhez képest azon későbbi nyertesek, akik távol élnek a megpályázott birtoktól, nyilván hatásosabb fénymásolatot produkáltak. És az sem lehet véletlen, hogy a korábban előírni tervezett hároméves helyben lakást a végső feltételek közül hirtelen törölte a jogalkotó. Arról talán nem is érdemes szót ejteni, hogy a földpályázat esetén hiánypótlásra való felhívásról szó sem lehet. Erre minden más esetben lehetőség, sőt kötelesség felhívni az esetlegesen hibázót. Az sem lehet kifejezett véletlen, hogy több területen a most kiírt bérleti díj kevesebb volt, mint amennyit korábban fizettek az előző bérlők.
Szilágyi László amúgy minden tekintetben ízig-vérig mezőgazda. Ebesi telepe hatalmas romtemetőnek tűnik első látásra, ahol erőgépek, kiegészítő eszközök, alkatrészek rozsdásodnak - átláthatatlan mennyiségben, és rendetlenségben. Csak közelebbről derül ki, hogy a látszólagos káosz maga a precíz rend. Egyetlen vasdarab sem megy veszendőbe. A tulaj mutatja, milyen szisztéma szerint csoportosulnak a halmok, melyekből lassan valóban kitűnik az előrelátó logika. Az egyik kupacból mobil etetővályúkat hegeszt majd össze kis csapata, egy másikból a lelkét kilehelt gépek újraélesztésének alkatrészei mutatkoznak elő. És, ha netán 200-as szögre van szükség, tudják, melyik dobozba nyúljanak kiegyenesíteni egy görbét. Boltban is meg lehetne venni mindent, de drágán, és egyébként is minek.
A színben pedig komplett asztalosüzem lapul, ahol egy mester a hulladék fából ajtót, ablakot, vagy bármi más szükségest állít össze. Mindez pedig a fennen nem hirdetett, de lélekben mélyen érzett úgynevezett állatjólétért. Mert a marhákért, a juhokért van itt minden.
Közelebbről kiderül, hogy a látszólagos káosz maga a precíz rend.
Nekiindulunk a Hortobágynak, ami – pirítsunk rá Petőfire – nyáron is igazán puszta. Hosszú az út a következő marhatelepig, hát beszélgetünk. Arról például, hogy vajon miért nem volt licitálási lehetőség a földekre. Akkor csak kiderült volna, ki gondolja komolyan… Meg arról, hogy vannak már bírósági perek is a földbérletek kapcsán. Szilágyi úr felidézi az egyik tárgyalást, ahol egy 75 éves férfi nyert húszéves bérletet a fiatal gazdáknak kiírt pályázaton. A bírónő állítólag azt firtatta, mégis hogyan gondolta ezt. A válasz szerint ő hosszú távra tervez.
Ahogyan szeljük a kilométereket, jobbra-balra vörösre égett magas fű a hatalmas legelőkön. Ezek azok a területek – mondja lehangoltan kísérőnk -, amiket olyanok nyertek, akiknek nincs állatuk. A legeletlen fű megnő, és bevörösödik. Ez árulkodik legjobban a földmutyiról, és vádolja mindazokat, akik ebben szerepet vállaltak. A gazda mutatja: itt egy közgazdász professzor legelője terül el, ott egy NAV-os retyerutya kapott számolatlan hektárt. Mire célhoz érünk, az államvezetés, és a közigazgatás minden szeletét „lefedi” egy-egy felhagyott legelő.
Hortobágy-Dinnyésen Tóth József és családja ezernél több marhát tart. Jelenleg immár szinte csak a telep határain belül. Ők is pályáztak, de elnyerték az orruk elől a földet. Persze csak magukat okolhatják, hiszen nem fénymásolták le az igazolványukat… Bár akár még szerencsésnek is mondhatják magukat, mert azzal, aki a kerítésük túloldalán elvitte az összes megpályázott legelőt, megállapodtak, hogy használhatják a területet. Vagyis ő veszi fel a földalapú támogatást, de más műveli. De legalább nem marad parlagon az értékes terület. A Hortobágyon ma ez is valami.
Sétálunk az állatok között, s a fiatalasszony rámutat egy húsbikára: no, neki olyan a hangja, mint a Fazekas Sándornak, mondja, a család helyesel, és megbökik a jószágot. Tényleg olyan.
Erre egy névrokon – egy ugyancsak hoppon maradt - Tóth, aki ugyan messzebb nevel állatokat, és csak beszélgetni jött át, meginvitál, hogy nézzük meg kakaduhajú tenyészbikáját, annak meg olyan a feje, mint a Szijjártó Péternek. Tényleg olyan. Így politizálnak ott a pusztában.
A névrokon Tóth – most mondjam, hogy nem fénymásolta le az igazolványát - ráadásul uniós pályázatból fejlesztette-fejleszti fel telepét, ami európai színvonalú is, de arra „odafönn” igazán nem gondolhatott senki, hogy az állatoknak enniük is kéne.
De van olyan is, akivel talán nem merték megtenni, hogy ne adjanak neki földet – mesélik egy messzibb gazda esetét. Neki vagy ezer birkája lehet, kapott is szép darab legelőt. Csak éppen egy nemzetközi főközlekedési út túloldalán. Ahol a nyájat naponta többször áthajtani nemhogy nem lehet, de nem is szabad. Vagy rosszakarója lehetett valahol mégis, vagy valaki nem nézett a térképre.
Míg Szilágyi László többi telepét is végigjárjuk – felújított házakban laknak az állatgondozói –, a takarékos lelemény számtalan példáját látjuk a kiselejtezett villanyoszlopok felhasználásától az árokcsatorna-elemekből készül higiénikus vályúkig.
Ha nem lenne földalapú támogatás, kiürülne a Hortobágy – vélekedik a gazda. Milliók, tízmilliók kerülnek így magánzsebbe, hiszen a nyerteseknek vagy nincs, vagy csak néhány álltuk van, vagy csak bérelnek valamennyit, ha ellenőrzés jönne. A terület pedig pusztul, az igazi állattartók nem látják a jövőt.
Korábban lasszóval kellett fogni a lelegelőbérlőket, most meg… Nincsen abban semmi rossz, ha kezdő gazdákat akarnak támogatni. Kapjanak, mondjuk húsz hektárt. Aztán, ha bejön nekik, és jól csinálják, később többet. De a jelen helyzetben inkább azt kellett volna tenni, hogy előbb kijönnek a pályázati bírálók, megszámolják a valóban ott tartott állatokat, és aszerint osztják el a legelőket.
Ha pedig élelem híján megfogyatkozik az állomány – erre kényszerítik tulajdonosaikat -, egyre kevesebb lesz a magyar tej, a magyar hús. Na, ez vajon kinek lehet az érdeke?