A mi időnk lejárt…

Igaza van Sebes Györgynek, amikor a baloldal szereplésével – vagy helyesebben mondva: leszereplésével – kapcsolatban felidézi Mészöly Kálmán immár legendás mondását: „a mi időnk lejárt.” Pedig abban a csapatban a Marseille–i vereség ellenére sokkal több volt, mint a jelenlegi politikai utódokéban. Más kérdés, hogy Marseille után sokan épp olyan hiú reményeket, megalapozatlan várakozásokat tápláltak a csapat szereplésével kapcsolatban, mint amilyen például a tavalyi választásokat megelőzte. És a józan hangokat mindig elnyomta a kritikátlan lelkesedés, a légvárakra épülő önbizalom. Indokolt a párhuzam a válságból való kilábalással kapcsolatban megtett lépések esetében is. Hiszen hány közép és hosszú távú tervet hallgattunk már végig, nyomukban a magyar labdarúgásnak ismét régi fényében kellene csillognia, csak éppen arra nem gondolt senki, hogy a sikerért keményen meg kellene dolgozni. Hiába a tehetség, ha az edzésmunka elégtelen, ha a játékosokból hiányzik a tűz és a játék szeretete, ha nem szomjaznak a sikerre. A baloldali politikai elit is csak beszélt a megújulásról, az új típusú politizálásról, az embereket megszólító kampányról, de a hangzatos szólamokat nem követték a tettek. Ahogy a focisták, úgy a politikusok is bedőltek a biztos győzelmet ígérő jóslatoknak és kényelmesen várták, hogy a sült galamb a szájukba pottyanjon. Hiteles személyek és hiteles programok felmutatása helyett „matekoztak” és bár tudjuk, hogy sok kicsi sokra megy, az első osztályos számtani ismeretekkel is nyilvánvaló volt, hogy az ellenzéki pártoknak jósolt pár százalék összeadása aligha lesz elegendő a választások megnyeréséhez. Ha az úgynevezett szellemi holdudvar királycsinálás és a politikába való közvetlen beleszólás helyett inkább programokat dolgozott volna ki, ha az ellenzéki média vevő lett volna a kritikus hangra is, ha a korábban leszerepelt politikusok nem ragaszkodnának görcsösen a hatalomhoz, hanem ígéretükhöz híven valóban félre álltak volna, ha az ellenzék megtalálta volna a hangot potenciális választóival… De mint tudjuk, ahogy a labdarúgásban, úgy a politikában sincs értelme a mi lett volna típusú fejtegetéseknek. De napjaink lejárt szavatosságú politikusai talán tanulhatnának az egykori magyar futballisták példájából, akik valóban levonták a konzekvenciát csúfos szereplésükből. Az Orbán kormány eltávolítása nem cél, csupán eszköz egy jobb, élhetőbb és demokratikusabb világ megteremtéséhez. Amíg ezt az ellenzéki oldalon nem tanulják meg, focistáink sanyarú sorsa jut nekik osztályrészül. Pedig éppen labdarúgó válogatottunk jelenlegi szereplése mutatja: ha sikerül egy valódi programmal rendelkező, hiteles, mindenki által elfogadott kapitányt találni, még a szerény képességű játékosok is megtáltosodhatnak és a magyar válogatottnak – nem utolsó sorban az elvégzett kemény munkának köszönhetően - ezúttal reális továbbjutási esélyi vannak. Még nem késő, hogy politikusaink is kövessék ezt az utat.