A miniszterelnök szokásos nyári, tusványosi kinyilatkoztatásának keretében - a menekültek és migránsok pocskondiázása mellett - egységes kárpát-medencei magyar egészségügyi ellátásról vizionált. A tudósítás szerint 2014 és 2018 között nemzetegyesítés szempontjából - a jogi keretek megalkotása után -, a mindennapi életben megvalósuló nemzetegyesítést kell végrehajtania a kormánynak. Az egységes kárpát-medencei magyar egészségügyi ellátási rendszer is ennek lesz a része. S ebből még Marosvásárhely sem marad ki.
Nehéz Orbán szavai mögé látni, nem hiszem, hogy politikustársai, vagy akár a szakállamtitkára is tudja, hogyan is képzeli a nagy ívű terv megvalósítását. Nem árt felidézni, hogy néhány héttel ezelőtt Romániában értetlenség és megdöbbenés fogadta Zombor Gábor egyeztetés nélküli bejelentését az erdélyi magyar kórház építéséről. Azt azonban megkockáztatom, hogy a műtétre váró határainkon belül élő betegek biztosan felkapták a fejüket, ha egyáltalán követték a miniszterelnök szózatát. Miről beszél ez az ember? Van fogalma arról, hogy napról-napra súlyosbodik a honi egészségügy válsága? Tudja-e, hogy szerény kormányzati egészségügyi kiadásainkkal – Görögország és Ciprus után - szégyenkezünk az Európai Unióban? Naponta három orvos és két ápoló vesz az irányt Németország vagy Anglia tisztességes megélhetést nyújtó kórházai felé, borsodi, békési falvak sokasága marad háziorvos nélkül, megrendült a mentésügy biztonsága, adósságban fuldokol ispotályaink java. Ugyan, mikor járt Orbán egy lepukkant szakrendelő váróhelyiségében vagy egy közkórházi traumatológián ügyeletben, órákat gipszelésre várva?
Az érintett betegek és hozzátartozóik csendben, s jó magyar szokás szerint egyéni stratégiákkal igyekeznek gyógyulást keresni az egészségügy útvesztőiben. Nem lázadnak, beletörődnek abba, hogy a szakmai helytállás, a lelkiismeretesség sokszor nem pótolja az orvoshiányt, a nővérhiányt, a kötszerhiányt, a gyógyszerhiányt, a pénzhiányt, az ételhiányt, a higiénia hiányát. S persze egyre gyakoribb az embertelenség, az etikátlanság is.
Jobb helyeken egy ország értékeléséhez hozzátartozik, hogyan bánik a gyengékkel, az elesettekkel, a betegekkel, az üldözöttekkel. A hivatalos Magyarország az elmúlt években rendre elégtelenre vizsgázott ebből a tantárgyból. Egészségügyünkben is sokszor csak a szerencsén és a véletlenen múlik az ellátás színvonala.
A kérdés tehát az, ha milliárdokért építünk új vasfüggönyt a déli határon, ha a miniszterelnök álma szerint lesz elég pénz a Kárpát-medence egészének ellátására, akkor miért nem szánunk többet a hazai egészségügy megmentésére és a tranzitutasként hozzánk vergődő sérült, fertőzésektől szenvedő hontalanná vált embertársaink gyógyítására? Vagy nyugodjunk bele a megváltoztathatatlannak tűnőbe?
Sokan ismerik Karinthy Frigyes novelláját, amelyben feltámadása után Jézus Krisztus Poncius Pilátus elé vezeti mindazokat, akik halálát kívánták, amikor választaniuk kellett közte és a gonosztevő Barabbás között. Megérkeznek Júdea helytartójának házába és Jézus arra kéri Pilátust, kérdezze újra az embereket: „Kit bocsásson szabadon?” Egyenként azt felelik: A názáretit. De mily furcsa, a sokaság együtt, mégis azt kiáltotta: Barabbást!
Hiszem, hogy egyszer nálunk is lesz fordított helyzet, amikor a nyomor, a kiszolgáltatottság látványa képes lesz saját egyéni szintje fölé emelni az agyonmanipulált embereket, akik szerencsére nem szentek és nem szörnyetegek. S akkor lesz bátorságuk, hogy kimondják: elég volt!
