- Kilenc éve minden nyáron közösen készít előadást volt tanítványaival egyikük életéről. Mennyire tudják még meglepni?
- Ezen még nem is gondolkodtam. Minden próbaidőszak teljesen más. Az igazi meglepetés az, ami végül elkészül. Nem az a lényeg, hogy valaki hirtelen előrukkoljon valami meglepővel, inkább a közös gondolkodáson van a hangsúly. Egymásnak adjuk az ötleteket, megpróbáljuk az adott személy életéből azokat a drámai elemeket kiszűrni, amelyeket az előadásban fel tudunk használni. Miután már eléggé eltávolodtunk az egyetemi „együttélés” élményeitől, egyre inkább azok a momentumok jönnek elő, amelyek az illetőnek az azóta eltelt idejéből, vagy az egyetemet megelőző időszakból származnak. Érdekes módon, egyre jobban felerősödnek a gyerekkori élmények, a színművészeti egyetemi emlékek pedig egyre inkább eltörpülnek. A mostani előadásba nem is került be komplett jelenet az egyetemi időszakból.
- Milyen szerepe van az előadás elkészítésében, önnek kellene meglepni az egykori diákjait?
- Ők úgy érzik, hogy ismernek engem. Ez engem szórakoztat. Persze az jó érzéssel tölt el, hogy nem kell nekik bizonyos dolgokról hosszan magyaráznom. Eleve bekalkulálják, hogy milyen vagyok, hogy milyennek ismernek.
- És általában bele is kerül a produkcióba, mármint bizonyos jelenetekbe önt is eljátsszák.
- Igen, ez így van, és ezt el is várom tőlük. Ha nem így lenne, akkor az azt jelenti, hogy elmúltam. És ez nagyon rossz lenne.
- Gondolom a hiúságának is jól esik ez a gesztus.
- Abszolút. Néha nagyon mulatságos dolgok szoktak ebből kikerekedni. Úgy érzem, eddig mindig jó volt, amikor egy jelenet rólam is szólt, illetve az én személyem is belekerült.
- Valahol azt mondta, hogy ezek az előadások olyanok, mintha egy fénykép készülne valakiről, mindig az adott helyzetet, állapotot dokumentálják. Az idei főszereplőről, Dömötör Andrásról milyen ez a most készült fénykép?
- Mivel a bemutató előtt beszélgetünk, még csak egy homályos képről tudok beszélni. Egy olyan helyzetről, amikor még azt érezzük, hogy az eddig elkészült kép még nem sikerült, újat kell csinálnunk. De ez teljesen normális. Közben ez a kép azért élesedik. Tegnap próbáltunk egy jelenetet, amikor azt láttam a főhősünkön, hogy átfut rajta az a gondolat, hogy bizonyos élethelyzetben teljesen más stratégiát kellene választani. Egy jelenetről volt csupán szó, de mintha egy pillanat alatt egy másik minőségbe csapott volna át.
- A tizennégy fős osztályból az utóbbi években ketten – Száraz Dénes és Fenyő Iván - nem vesznek részt ezekben az előadásokban. Kiszálltak. Haragszik rájuk?
- Beszéltem többször is velük. Nagyon sokáig erőltettem, hogy maradjanak velünk. Két különböző esetről van szó, az egyiket jobban el tudom fogadni, a másikat kevésbé. Persze azt is kénytelen vagyok elfogadni, mert nem vagyok rendőr, de nem értem meg, hiszen ez egy kötelezettség, olyan, mint egy szerződés. Egyszer valamire valaki igent mondott, akkor abból nem szabad kihátrálni.
- Tehát szerződést szegtek?
- Tulajdonképpen igen. Sőt, ennél is többről van szó, mert itt valami szakmai értelemben is megbomlott. A kilépésük miatt az előadásaink struktúráját is át kellett alakítanunk. Fenyő Iván volt a zenekarunk billentyűse, így távozásával a zenekarunk is megszűnt, illetve valamilyen módon pótolnunk kell őt.
- A többiek viszont, mint azt elmondták, még jobban összezárnak és ragaszkodnak a folytatáshoz.
- Ez így van, és ennek nagyon örülök.
- Ez a sorozat a Zsámbéki Színházi Bázison indult el, évekig ott próbáltak. Aztán két éve Budára, a Jurányi Inkubátorházba költözött a projekt. Nem bánja?
- Bizonyos értelemben igen, hiszen sokat köszönhetünk Mátyás Irénnek, a bázis korábbi vezetőjének, aki már sajnos nincs közöttünk. Anyagilag viszont nagyon bizonytalan volt a helyzet, mert amit a produkcióra fordíthattunk volna, a független színházak finanszírozási rendje miatt, jó esetben a Zsámbéki Bázis novemberben kapta meg. Mi már szinte el is felejtettük, hogy mit csináltunk a nyáron, ők akkor kaptak némi pénzt. Tehát lényegében mindent a semmiből kellett megcsinálnunk. Egyébként Fenyő Iván tüzelte fel a társaságot, hogy a zsámbéki lét miatt nem jó már az, amit csinálunk.
- Végül szavaztak arról, hogy változtassanak?
- Erre már nem is emlékszem, inkább közös döntésről volt szó, amelyet egy közhangulat eredményezett. Ezután kerestem meg Orlai Tibor producert, aki nagyon nyitott volt az együttműködésre és segített. Így az ő személye az előadás anyagi biztonságát is garantálja.
- Az idei főhős különösen közel áll önhöz, hiszen rendezett már a Katona József Színházban és együtt vezetnek osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ez bizalmi kapcsolatot feltételez.
- Igen, de ez nem jelenti, hogy ez a magánszféránkra is kihatna. Ez elsősorban szakmai kapcsolat, persze azt nem tudom, hogy ő miként vélekedik róla, de én szimpatizálok vele. De nem szoktunk együtt szalonnát sütni minden hétvégén a telkemen, hiszen telkem és szalonnám sincs. De nincs is erre igényünk. Azt már jelezte, hogy igazán lehetnék emberibb vele. Majd a jövőben megpróbálom.
- Miért hívta rendezni őt a Katonába?
- Ismertem a gondolkodásmódját, úgy gondoltam, minden együtt áll ahhoz, hogy nálunk rendezzen.
- Önnek 2016. januárjában jár le a Katona József Színházban az igazgatói szerződése, de bejelentette a társulatnak, hogy újra pályázik. Dömötör Andrásnak egy korábbi zsámbéki előadásban volt egy megjegyzése, miszerint a fiatalok nem rúgnak labdába ezeknél a pályázatoknál. Mit gondol, korai lenne, ha a harmincasok helyzetbe kerülnének?
- Ezt nem tudom. Volt, amikor a harmincasok lehetőséget kaptak: például Zsámbéki Gábor és Székely Gábor is fiatalon kerültek a Nemzetibe, majd megkapták a Katonát, de ők előtte vidéken is kipróbálhatták magukat vezetői pozícióban. De nem csak rájuk volt ez jellemző, hanem másokra is. Most az is egy kérdés, hogy a fiatalabb generáció egyáltalán miként közelít a kőszínházi léthez, jelent-e számukra ez bármilyen jövőképet. Úgy látom, nem igazán. Inkább a független színházak vonzásának engednek. Valószínű, ahhoz sincs kedvük, hogy bármilyen szinten belekeveredjenek a politikába. Másrészt egy fiatalembert nem lehet csak úgy rászabadítani egy társulatra. Ezt meg kell, hogy előzze egy tanulási folyamat.
- Tegyük fel, ha például Dömötör András pályázna a Katona József Színház élére, ő nem számítana teljesen idegennek.
- Andris nem feltétlenül az a személy, aki képes integrálni. Sok tulajdonság alkalmassá teszi arra, hogy vezető legyen. De ha lenne igazán ilyen ambíciója, akkor már valamilyen módon maga köré gyűjtötte volna az embereket, vagy beköltözött volna a Katonába. De még egyik sem történt meg. Egyelőre még azt sem döntötte el, melyik országban éljen.
- Említette a független színházakat, de ez a szféra egyre nehezebb helyzetbe kerül. Kőszínházi igazgatóként érez ebben némi felelősséget?
- Ez bonyolult dolog. Egy korábbi kormány idejében a kőszínházaktól vettek el pénzt, a függetlenek támogatásának növelésére. A kőszínházak nem tudják megmenteni a függetleneket, nem az ő feladatuk. Én foglalkoztatok független színházi rendezőket és színészeket. Nem egyszer szerepelhettek, alkothattak a Katona József Színházban, vagy a Kamrában. Ez kultúrpolitikai kérdés. Nálunk jövőre Pintér Béla rendez majd, idén Schilling Árpád rendezett, előtte pedig Bodó Viktor. Dömötör András, Kovács D. Dániel is rendez rendszeresen nálunk. Én hiába vagyok kinevezett igazgató, nem vagyok a gazdája ennek a szakmának semmilyen értelemben.
- Lobbizni sem tud a független színházakért?
- Hol lobbizzak? Saját magamért sem lobbizok. Azt sem tudtam elintézni, hogy a Katona József Színház előcsarnokának átépítését a főváros fizesse.
- Önmagáért pályázati időszakban nem kellene lobbizni?
- Az ember azért felel, amit csinált, ami látszik. Meg kell nézni, mi történt azóta, amióta én vezetem a színházat. Milyen új törekvések látszanak? Szerencsére gazdasági értelemben és egyéb szakmai mutatók tekintetében is élen járunk. Ezek a referenciáink és nem az, hogy beköszönök valakinek az ajtaján és idegesen megkérdezem, hogy ugye én maradok az igazgató?
- És mi a helyzet az ön által már említett politikával?
- Azt látja az ember, hogy aki a politikához közel megy, annak előbb-utóbb csurran-cseppen valami. Ezt lehet látni, nem? Ugyanakkor azt is, hogy sokszor hamarabb leáldozik a szakmai karrierje.
- Fekete Péter korábbi békéscsabai színházigazgató, most átigazolóban van a cirkuszhoz, látszólag valóban erős politikai hátszéllel.
- Fekete Péter végzettségét tekintve bűvész – úgy tudom -, több köze van a cirkuszhoz, mint a színházhoz.
- Úgy hallottam, hogy ön Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház főigazgatóját meghívta rendezni a színművészetis osztályába. Korábban épp ő sérelmezte többször, hogy nem taníthat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Miért?
- Igen. Meghívtam. Éppen azért is kértem fel, mint amit ön említett, az a sérelem ne legyen többé szempont. Nekem elegem van a háborúskodásból. Független értelmiségiként a színházammal is a párbeszédre törekszem. Vidnyánszky jelentős művész, másként gondolkodik a színházról és most nem a különböző elkötelezettségeire célzok, hanem arra, hogy korábban a kijevi egyetemen végzett, később tanított is. Amikor az ember a tanítványainak keres tanárt, kell, hogy arra gondoljon, ahhoz képest, amit én adtam, valami újat adjon a másik. Szakmai szempontból ez izgalmas időszaknak ígérkezhet a diákjaim számára. Úgy érzem, bennük van nyitottság arra, hogy ők ezt annak fogadják el, ami. De ha ön arra gondol, hogy azért hívtam meg a Vidnyánszkyt, hogy igazgató maradjak, a válaszom az, hogy ez nem fordult meg a fejemben.
- Sajnos attól tartok, nem csak az én fejemben fordul ez meg...
- Hát akkor ez borzalmas. Én nem fogom feláldozni a tanítványaimat azon az oltáron, ami egy másik történethez kapcsolódik. Ha így gondolkodnék, akkor a Katonába hívnám rendezni.
- És oda nem hívja?
- Nem, mert nem gondolom, hogy a Katona József Színház színészeinek éppen erre lenne szükségük. Ráadásul egy fontos budapesti színház vezetője, ami a „piacnak” ugyanúgy szereplője, mint a Katona. A jövőt abban látom, hogy fiatal alkotókat hívok.
- Ön is fog a kaposvári egyetemen tanítani?
- Erről nem volt szó, de ha hívnának, sem tudnám elvállalni időhiány miatt. Hangsúlyozom, mi, amikor beszélgettünk a tanításról, az osztályomról, az jó beszélgetés volt.
- Volt valamilyen előzménye ennek a meghívásnak?
- Nem volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem beszéltünk. Egy ízben felhívott, kikérte egy tanítványomat, Kiss Andreát a Körhinta egyik főszerepére. Amikor pedig a Katonában rendeztük azt a bizonyos vitát, akkor én hívtam oda.
- Alföldi Róbertet miért nem hívta meg ugyanerre a beszélgetésre?
- Mert a közöttük lévő ellentét teljesen más jellegű volt, mint a tervezett vita tárgya, s azt semmiképp nem akartuk, hogy olyan legyen, mint annak idején a politikai életben a Kónya-Pető vita, hogy ott az egyik vitatkozó felet a közönség szimpátiája segítségével erkölcsileg semmisítsék meg. Ez nem erről akart szólni. Ha ennek ilyen látszata volt, az rettenetes.
- De ott volt például Schilling Árpád, aki aztán durvább vitába is keveredett Vidnyánszkyval.
- Amikor Attilát meghívtam, úgy volt, hogy Árpád nem is lesz Magyarországon és csak skype-on kapcsolódik a beszélgetésbe. Ezért nem is jó a lelkiismeretem ebben az ügyben. A beszélgetés sajnos így a sérelmek felemlegetéséről szólt és nem a megoldásokról.
- Szólhatott volna másról?
- Én mindig is megoldáspárti voltam. De ez a dolog akkor sajnos nem sikerült. A sorozat más estéin - legyen szó a film finanszírozásáról, vagy a kritika szerepéről - előremutatóbb beszélgetések valósultak meg.
- A Katona József Színház mindig is foglalkozott társadalmi kérdésekkel, született darab például a kivándorlásról. A határ menti kerítés állításról mi a véleménye?
- Véleményem szerint a kerítés nem társadalmi, hanem politikai kérdés. Eddig nem érzékeltem, hogy a migrációs beáramlás annyira jelentékeny lenne, hogy ebből igazi társadalmi feszültség kerekedjen. Félő azonban, hogy következményeként az idegengyűlölet erősödik az országban. Ezt semmilyen értelemben nem tudom elfogadni.
- Sajnos azt látjuk, hogy már értek is el eredményeket.
- Igen, ez így van, de arra is van példa, hogy a civilek segítenek a migránsoknak.
- Mi lehet ebben ön szerint a megoldás?
- Ha a világpolitika rajtam állna, azon lennék, hogy élhető országokat teremtsek.
- Kerítést állítana?
- Nekem nem jutott volna eszembe, igaz, nem is én vagyok a miniszterelnök. Ha én lennék, nekem is gondolkodóba kellene esnem, hogy mit kellene csinálni. Azt sem tudom, hogy ez az ország ennek a problémának bármilyen szintű kezelésére fel van-e készülve. Ez az ország szerintem most semmire sincs felkészülve. Nagyon nagy problémák vannak. Sok mindent nem tudtunk megoldani a rendszerváltozás óta.
