Előfizetés

Meghalt Sinkó László

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.08.01. 15:32
Forrás: Facebook
Hetvenöt éves korában elhunyt Sinkó László, Kossuth-díjas színész, a Nemzet Művésze. Szerette, ha szélsőséges tulajdonságokat sűríthet egy figurába. A basáskodó aljasságot és a naiv kiszolgáltatottságot egyaránt remekül ábrázolta.

Kemény és érzékeny volt egyszerre, és a színpadon is kedvelte a szélsőségeket. Azt, amikor nem egyértelmű a figura. Amikor bizonyos gesztusokról esetleg csak az előadás vége felé derül ki, hogy miért is csinálta ezeket a színész. Thomas Bernhard darabjában, A színházcsinálóban, a Budapesti Kamaraszínházban roppant ellentmondásos alakot játszott élete egyik legjobb szerepében. Szebb napokat látott színészt, rendezőt, direktort, aki saját családjával haknizásra kényszerülve, járja a vidéket, és hisztériázva, görcsösen, úgy akar játszani, mint valaha a legnagyobb színpadokon. Ehhez zömében még meg is van a tehetsége. No de a családja tagjainak soha nem is volt meg. Sinkó a szerepben felhorgadó hangsúlyokkal, aztán mindinkább kiabálva, fortyogó, gyilkos dühvel korholta őket, nem hagyott nekik nyugtot, valóságos diktátorrá vált. Kegyetlen, megszállott őrültté. Olyanná, akitől a nézők gyomra is összeszorult, egy akarnok sátánná, akinek közben érződik a talentuma, de ettől még rémisztőbb, és ugyanakkor nevetséges.

Ez igaz volt Übü király alakítására is, mellyel a Katona József Színház társulatával együtt, aminek alapítótagja volt, bejárta a világot. Barcelonában például, amikor kijött a színházból, még akkor is megtapsolta őt az ott várakozó tömeg. És Párizsban ugyancsak kiugró sikere volt. Pontosan, alaposan tudta ábrázolni az aljasság természetrajzát, azt, amikor az ember elállatiasodik. De legalább ennyire ismerte a kiszolgáltatottságot. Hetven esztendősen játszotta el Tábori György Mein Kampf című abszurdjában azt az öreg zsidót, aki hosszú ideig nem akar hinni abban, hogy a fasizmus milyen szörnyűségekhez vezet, és naiv jóindulatával szálláscsinálójává válik. Sok fiatal közt állt helyt, nem csak bírta a tempót, hanem fájdalmasan szép, egyszerre mulatságos és lúdbőröztető alakítást nyújtott.

Nehezen, fokozatosan küzdötte fel magát nagy színésszé. Budai vendéglős családból származott, a később színészóriássá lett bátyjával, Sinkovits Imrével együtt. Már gyerkőcként megnézte az előadásait, bejáratos volt a Nemzetibe. Tetszett neki amit látott, de már akkor megmutatkozott, és aztán szépen kifejlődött, a kritikai érzéke, így már akkor úgy gondolta, hogy ő majd mást akar csinálni ugyanezen a pályán. Titokban felvételizett a színművészetire. Vagányság kellett ehhez akkoriban azért is, mert 56' os cselekedetei miatt a bátyja éppen büntetésben volt. De úgy látszik átütő erejű volt a tehetsége, mert az első forduló után Gellért Endre megsúgta a bátyjának, hogy fel fogják venni. A főiskoláról majdnem kirúgták, mert ott is sok mindent másként akart csinálni, szokásához híven, fennhangon mondta a magáét. Sulyok Mária tanárnő, akiben szintén együtt volt a keménység az érzékenységgel, megmentette.

A pályája eleje közel sem volt fáklyásmenet. Debrecenbe került, majd a Nemzetibe, ahol hamar a kispadon kötött ki. Elkönyvelték másodvonalbeli színésznek. A nevét Sinkóra akkor változtatta, amikor egy plakátra írták a bátyjával, és nem akarta, hogy a neve miatt legyen sikere. Nyilván nem volt könnyű a vezető színész bátyja árnyékában léteznie. Több mint tíz évig játszottak például együtt a Mózesben, de ez nem jelentett érdemi partnerséget a címszerepet adó Sinkovitssal. És hiába voltak egy színpadon a Csák végnapjaiban, a Mukányiban, a Neveletlenekben, valójában ugyanígy nem játszottak igazából együtt. Sőt, tudható, hogy Illyés Gyula Testvérek című darabját kimondottan kettőjükre írta, a másik testvér szerepét mégis Kálmán György kapta meg.

Aztán, amikor vezetőváltás történt a színházban, és nem kis vihart gerjesztve, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás kerültek vidékről a Nemzetibe, Ascher rendezte A jövedelmező állás című Osztrovszkij darabban. És Sinkó hirtelen felszabadult, kinyílt, megmutatkozott groteszk vénája, fanyar humora, az a képessége, hogy szélsőséges tulajdonságokat tudott egy jellemben összesűríteni. Ő, akit sokáig szinte észre sem vettek, ettől az ovációval kísért alakításától egycsapásra középpontba került, és hosszú ideig ott is maradt. Persze rögtön hívták a vadonatúj csapattal bemutatkozó Katona társulatába. Invitálták a testvérét is, de ő a Nemzetiben maradt.

Azt hiszem, magyar átok, hogy egy-két előadást leszámítva, ezután meg sem nézték egymást. Nagyon más színházeszményt képviseltek már. Sinkó megbecsült tagja lett a Katonának, a legendás, szintén világot járt Három nővér elképzelhetetlen lett volna káprázatos Versinyin alakítása nélkül. De aztán Székely Gábor hívószavának nem tudott ellenállni, átszerződött az Új Színházba, majd nehezen bírta elviselni, hogy Székelynek nem hosszabbították meg a mandátumát, így valami kényszerűen félbeszakadt. Öt évnyi szabadúszás után a Nemzetiben lelt szakmai menedéket.

Bizonyos ideje már betegeskedett, nem játszott. Láthattuk azért mostanában a Szomszédok ismétléseiben, hallhattuk jellegzetes orgánumát például Jack Nicolson, Anthoni Hopkins, Gene Hackman szinkronhangjaként. Jó néhány film- és tévéjáték is tanúskodik lenyűgöző színészetéről. Ez a nagy színész dohogott, zsörtölődött, elégedetlenkedett, néha igencsak mondta a magáét, máskor sebzetten háttérbe vonult. És most, jókora űrt hagyva maga után, végképp eltávozott.

Kapcsolódó
Elhunyt Sinkó László, a Nemzet Művésze

Elhunyt Sinkó László, a Nemzet Művésze

Publikálás dátuma
2015.08.01. 11:48
Forrás: Facebook
75 éves korában elhunyt Sinkó László a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja - írta Budakalász közösségi oldala.

"Sinkó László színházi és filmszerepein keresztül egyaránt rengeteg szeretetet, örömet és szépséget adott a magyaroknak. A legnagyobbak közé tartozott, emléke örökké velünk marad"  - írta a Nemzeti Színház közleményében.

Sinkó László 1940. március 18-án született Budapesten. Bátyja, a nála tizenkét évvel idősebb Sinkovits Imre az ország egyik legnépszerűbb színésze volt. Érettségi után nyomban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Diplomájának megszerzése után, 1962-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, ahol különböző műfajú darabokban, még operettben is játszhatott.

Budapestere 1966-ban költözött, a Nemzeti Színházban játszott. 1982-ben a magyar színházi életet felpezsdítő Katona József Színház alapító tagja volt, itt vált igazán színésszé, rangos nemzetközi fesztiválokon jutalmazott produkciók részesévé. A társulattal bejárták a világot, felléptek Bécsben, Londonban, Párizsban, Moszkvában, Barcelonában, Bogotában és Caracasban is. A Katonában rengeteg nagy szerepe volt, többek között Versinyin (Három nővér), Übü papa (Übü király) - ezek a műsorról levehetetlen darabok voltak, s ő beírta velük a nevét a magyar színháztörténetbe.

Székely Gábort követve 1994-ben több kollégával ő is az Új Színházhoz szerződött, ahol születtek remek előadások, de a teátrum nem volt hosszú életű. Megszűnése elkeseredéssel töltötte el, még a tanítást is abbahagyta a Színművészeti Főiskolán, és elment "szabadúszónak", sokat játszott vidéken.

2003 óta ismét a Nemzeti Színház tagja. Erős karakterformáló képessége miatt gyakran játszott intrikus szerepeket. Emlékezetes alakításai: Trigorin (Csehov: Sirály), Valér (Moliére: A fösvény), Jázon (Grillparzer: Medea), Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond: Úri muri), dr. Schön (Wedekind: Lulu).

Bár ízig-vérig színpadi színész, számos filmben és tévéjátékban szerepelt. Kellemes hangját, megnyerő egyéniségét kölcsönözte a hazánk tájait bemutató tévés produkciónak, a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatnak (1979), majd folytatásának, az ...és még egymillió lépésnek (1986), sőt, ő maga is túrázott a stábbal. Ismertebb filmjei és tévéjátékai: Fügefalevél, Princ, a katona, Dorottya, Vivát, Benyovszky, Gyertek el a névnapomra, Hajnali háztetők, Az új földesúr, Honfoglalás, A hídember, Csak szex és más semmi.

Évekig szerepelt a kilencvenes évek kultikus magyar teleregényében, a Szomszédokban. Szinkronizálni is gyakran hívják: az ő hangján szólalt meg a Macskafogó című rajzfilmben a szuper egérügynök Grabowski, hangja szinte összefonódott Anthony Hopkins filmes jelenlétével (Túlélni Picassót, A vadon foglyai, Szenvedélyek viharában, Hannibal, A vörös sárkány).

Művészi munkáját 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi, 1987-ben kiváló művészi címmel ismerték el, a Kossuth-díjat 1995-ben vehette át. 2014-ben A Magyar Érdemrend tisztkeresztje (polgári tagozat) és a Nemzet Művésze kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.

Másfélmillió lépés

"Fekete hét volt ez számomra. Tegnap távozott Sinkó Laci is az örök vadászmezőkre, talán megtesz ott is másfélmillió lépést - ezt Juhász Árpád tette közzé Facebook-oldalán, akivel Sinkó a Másfélmillió lépés Magyarországon című ismeretterjesző sorozatot készítették.

Sinkó Lászlóval 1988-ban készült egy portréfilm, a videóhoz kattintson ide:

Ünnepek Kalotaszegen

Pomogáts Béla
Publikálás dátuma
2015.08.01. 10:20
FOTÓ: Fortepan

Vannak a magyar művelődésnek, így az irodalomnak és a művészetnek, különösen a népművészetnek, mondjam így: „mitikus” történelmi otthonai: „legendás” magaslaton helyezkednek el, pusztán a nevük hallatára mindenkinek a nemzeti kultúra magas értékeire és bizony ezeknek az értékeknek a veszélyeztetettségére kell gondolnia.

Fogyatkozó magyarság

Egyszer el lehetne töprengeni azon, hogy történelmünk és művelődésünk mindenki által nagyra becsült értékei - és ilyen Kalotaszeg is -, miért hívják ki rendre egy emberi közösség lelki „reakcióvilágában” a veszélyeztetettség érzését, netán a lassú sorvadás miatt érzett szorongásokat. Ez a tapasztalat, amellyel, mondhatni, rendre szemben találom magam, nagyon régi. Szövegszerűen ott rejlik nemzeti imádságainkban: Kölcsey Ferenc Himnuszában és Vörösmarty Mihály Szózatában.Természetesen irodalmunk nagy neveire: Vörösmartyra, Aranyra, Adyra, József Attilára is hivatkozhatom.

Ilyen vidék, miként már jeleztem az imént, Kalotaszeg és ilyen a Székelyföld, Szatmár, az erdélyi Mezőség, a bácskai Tiszamente, Kárpátalja, a felvidéki Palócföld, Mátyusföld, az ausztriai Őrvidék. Mintha mindegyikre a lassú sorvadás írna szomorú jeleket: fogyatkozik a vidék magyarsága, nyelvet váltanak a falusi templomok, elsorvadnak a magyar iskolák.

De maradjunk most csupán Kalotaszegnél és egy ennél is kisebb vidéknél: a kalotaszegi Zsoboknál.

A község Bánffyhunyadtól észak-keletre vagy tizenöt-húsz kilométerre található, mindössze egy igen régi, még talán a „magyar időkben” épült, mára alig használható „harmadrendű” országúton lehet megközelíteni. (Különös, hogy az Erdélyről Budapesten közreadott magyar és román helységneveket egyaránt feltüntető térképen nem található meg Zsobok – nem ismerem ennek magyarázatát!) Jellegzetesen kalotaszegi község, a táj hagyományos parasztházaival, temploma az ott megszokott kalotaszegi („fiatornyos”) stílusban készült, tulajdonképpen az 1879-ben épült és 1908-ban tűzvészben elpusztult református eklézsia felújított utóda, ahová a vasárnapi istentiszteleten ma is a hagyományos népviseletbe öltözötten vesznek részt a falu lakói. A nők és a férfiak által használt padsorokat egymástól szigorúan elkülönítik, ahogy ez a régi erdélyi templomokban ma is szokás.

Belenézek a lexikonba: a községnek 1900-ban 640 magyar és hét román lakosa volt, 1941-ben 623 lakója, ezek mind magyarok voltak, 1992-ben 333-an lakták, ebből 330 volt a magyar. Közel egy évszázad leforgása során a község lakosságának a felét veszítette el, s ez a veszteség már önmagában is mutatja azt a szomorú képet, amelyet Erdély magyarságának - és különösen a kalotaszegi magyarságnak - a fogyatkozása elénk tár.

Elvitathatatlanul a mienk

Zsobok, igaz, ma is ugyanolyan otthona a magyar népi kultúrának: gazdálkodásnak és művészetnek, mint korábban. Köznapi életét a földművelés szabja meg, ott jártamkor is többször kellett autómmal lehúzódnom a kezdetleges kövesút szélére a közeledő mezőgazdasági gépek elől. A köznapi világ, a munkás hétköznapok mögött, és ezt leginkább vasárnap lehet érzékelni, a községnek van egy személyesebb, mondhatnám: „lelki” karaktere is. Kós Károly emlékezetes munkáját, az Erdélyi Szépmíves Céh nevezetes könyvsorozatában 1933-ban megjelent Kalotaszeg című tudós, egyszersmind személyes munka szavait idézem minderről: „A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek. De egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös vidéknek, hogy a maga szépségeit nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi nagy művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklámáru, de csak a hozzáértőnek és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi, nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti annak harmóniáját, logikus szervezettségét, következetes összefüggéseit. És ez a szépség sajátságosan magyar. Vonalaiban, foltjaiban, kompozíciójában, arányaiban: lényegében az. Elfogadhatatlanul és elvitathatatlanul a miénk. Minden más magyar népénél inkább és tökéletesebben az.”

Kalotaszeg, igen sok szépirodalmi alkotás (gondolok például Kós Károly, Bánffy Miklós, Jékely Zoltán és mások műveire) tanúsága szerint lassan pusztuló vidék: fogyatkozó magyarsággal, elárvult paraszti portákkal, az 1944 végi, 1945 elejei gyújtogatások áldozatává vált úri lakokkal, omladozó templomokkal, elhagyatott temetőkkel. Már csak avégett is érdemes Zsobokra utazni, mert a község, és az ott található mozgalmas élet, mintha örvendetesen és reményt keltően mondana ellent ennek a baljós képnek.

Remenyik "megtérése"

Zsobokon ugyanis eleven és megbékítő népi élettel, kulturális élettel találkoztam – nemcsak most, hanem egy jó évtizede is, midőn első alkalommal látogattam a faluba. Ez talán két jótékony tényezőnek köszönhető: a Kalotaszegi Képzőművészeti Alkotótábornak, amely az idén huszadik alkalommal rendezte meg az ott vendégeskedő művészek kiállítását és a rendszeresen megtartott kulturális fesztiválnak, amely az idén a százhuszonöt esztendeje született Reményik Sándorról: az erdélyi magyarság egyik leghíresebb költőegyéniségéről emlékezett meg. A zsoboki képzőművészeti tábor munkáját lezáró és bemutató kiállításon számos erdélyi és magyarországi (Erdélyből elszármazott művész) mutatkozott be. A tábor szervezője, a kiváló kolozsvári fotográfus művész és művelődéstörténész, Essig József valamint felesége, Kacsó Klára volt, aki maga is emlékezetes képekkel, többnyire tájképekkel, falusi udvarházak és templomok ábrázolásával szerezte meg a tárlatlátogatók rokonszenvét. (Örömmel jegyezhetem meg, hogy magam is őrzöm dolgozószobám falán egy szép akvarelljét, amely a kolozsvári: úgynevezett monostori templomot mutatja be.) A kiállítást Banner Zoltán, régi barátom, a Szatmárról, illetve Kolozsvárról Békéscsabára költözött kitűnő művészeti író, egyszersmind az erdélyi magyar irodalom hivatott előadóművésze nyitotta meg, akinek nevéhez Erdélyben, Magyarországon és a nyugati világban emlékezetes szavalóestek fűződnek. A programok közé irodalmi és zenei műsorok is befértek, ennek keretében tarthattam előadást a 125 esztendeje született Reményik Sándor költészetéről, külön hangsúlyt adva annak, hogy az erdélyi költő, aki természetesen örömmel üdvözölte szülővárosának és otthonának, Kolozsvárnak 1940-es visszatérését a magyar állam közösségébe, szóvá tette a kedvező uralomváltozást kísérő méltatlan eseményeket is, és szót emelt a magyar és a román nép kölcsönös kiengesztelődésének gondolata mellett.

Az estébe hajló irodalmi, művészeti és zenei megemlékezés eleget tehetett volna egy nagyvárosi kulturális esemény igényességének is. Nem csak a nagyszerű erdélyi költő szellemiségét idézte fel méltóképpen, és nem csak egy nyári művésztelep gazdag eredményeit tárta az érdeklődők elé, arról is tanúságot tett, hogy egy minden országos forgalomból kimaradt (a térképen sem található) kis magyar faluból is lehet kulturális központ. A magyar kulturális hagyomány életben tartóinak találkozóhelye.

Elszabadult közéleti retorikák idején ezek a közösségi alkalmak tanúsítják, hogy a nemzeti kultúra, legyen ez festészet vagy költészet, mindig nagyobb közösségformáló és nemzetmegtartó erőt jelent, mint azok a halandzsák, amelyekkel az úgynevezett „közéletben” találkozunk.