Klió szolgálatában

A történetírói objektivitás – hogy mit jelentsen ez, arról ma is nagy viták zajlanak a nemzetközi és a magyar akadémiában – alapkövetelmény Klió, a történelem múzsájának szolgálatába szegődött tudósok körében. Természetesen vannak olyan műfajok – önéletrajz, naplóírás, életút-interjú, és a mikro-történelem nagy része is ide tartozik – ahol mindenképpen nagy szerepet kap a szubjektivitás, az egyéni vélemény, esetenként ítéletmondás a mai (és az egykori) kor felett. Az önvallomás lehet fontos kor (vagy kór-)történeti dokumentum, diagnózis, Kasszandra-jóslat, de esetenként komoly szépirodalmi értékkel bíró történeti forrás is.

Ezeket az elvárásokat/követelményeket a Tréflidolog maradéktalanul teljesíti. Az önvallomás nem csupán szubjektív, hanem egyúttal hasznos bevezető a magyar társadalomtörténet egy igen ellentmondásos korszakába, hiszen a 60-as, 70-es évek kádári emberarcú szocializmusának legalább olyan vegyes, mondhatni, zavaros a történeti recepciója, mint az 1940-es éveknek – sajnos. A szerző alteregója, Hirsch Jenő „mítikus” utazást tesz a horthysta, majd rákosista, majd pedig kádárista Magyarország labirintusában, amely kalandos út során mindenkor megpróbál embernek maradni – a szó egykori humanista értelmében. A mítikus utazás kalandjai során három olyan univerzális életélménnyel találkozunk, amely maradandó jelentőségű és esztétikai tartalmú.

Az első maga az államszocialista életélmény, életérzés. Ma már közhely, hogy az államszocializmus nem váltotta be azokat a reményeket az általános emberi felszabadulásról, amelyekben sok kommunista hitt a nácizmus embertelen természetének kibontakozása után. Hirsch Jenő számos ponton összeütközésbe kerül az autokratikus uralomba dermedt kommunista rezsimmel – hite azonban valahol a „régi” marad. Hiába cseréli fel a kopott egyetemi aktatáskát a menedzser dress code-jára, Hirsch Jenő – alias Kvász Iván – a hivatalos baloldalból kiábrándult, akadémikus baloldali ma is ugyanaz a kőbányai srác, akinek indult – vagány, senkinek sem engedelmeskedő, szabad ember, az egykori hippi-korszak méltó örököse (aki még vadászni sem tud úgy, hogy eszébe ne jutnának fiatalkori ideáljai).

A második az idegen kultúrák iránti nyitottság, amely elsősorban az orosz kultúra befogadását és hazai promócióját jelenti. Az amerikai kultúráról sokat elárul az anekdota, amely során az új ismeretség az iránt érdeklődött, hogy a főhősnél van-e kondom…De az oroszok sem maradnak kritikátlanul, ennek megvilágítását szolgálja az Igor-epizód (persze gender-ügyben a magyarok sem nagyon dicsekedhetnek), de ez már átvezet minket a harmadik szemponthoz.

Ez pedig a zsidó-magyar együttélés, amelynek könyvtárnyi szakirodalma van. A Tréflidolog azonban itt is hoz újat irodalmilag. A történettudományból „hozott” objektivitást itt a minimalista próza legjobb hagyományaival ötvözi a szerző, és a kötet egyes darabjai a holokauszt-irodalom magyarországi hagyományába is beilleszthetők. Az önvallomásos kisregény nyitódarabja mindenesetre a szépirodalomban is igényt tarthat – Rejtőnek a Csontbrigádban felvázolt víziójához hasonlóan – a holokauszt maradandó értelmezésére: „Szegény kőfaragó segédek szóltak bele riadtan: »Főnök, ezt elbasztuk. Mind a hatnál 44-et véstünk be!«

A Tréflidolog nem pusztán önéletírás, hanem izgalmas – és sajnos, fájdalmasan aktuális irodalmi kísérlet az elmúlt 65 év újraértékelésére. A főhős akkor még meg sem született, amikor meggyilkolták édesanyjának családját és újszülött magzatát. Az új-nacionalizmus kísértetei azonban feltámadtak, ahogyan ez a regényből is kiderül. Ma, amikor egyre jobban számít az etnikai hovatartozás, a Tréflidolog ironikus, esetenként posztmodern, de mindenkor humánus életeszménye több mint időszerű.

A szép szöveggondozás Schiller Erzsébet szerkesztői munkáját dicséri. A kötet mindenkinek ajánlott, akinek van bátorsága kellő (ön)iróniával szemlélni a zsidóságot, a magyarságot, az akadémiai karriert – és saját magát.

(Kvász Iván: Tréflidolog, Budapest, Scolar Kiadó, 2015)