A zárkában kitört a bolondok háza: Trombitást másik zárkába helyezték – még elbúcsúzni se tudtam tőle –, hoztak helyette egy izmos roma fiatalembert, akit magamban Vasgyúrónak keresztelek el. Közben Kincsesnek is szólnak, hogy pakoljon, az esti fegyencjárattal megy a Markóba, holnap szabadul… Az újabb zárkatárs a jelek szerint Vasgyúró régi ismerőse. Nem túl jó előjel a továbbiak vonatkozásában…
Létezik a börtönéletben az ún. dobálás, amikor a rabot, akit fel akarnak őrölni, zárkáról zárkára helyezik, hogy ne érezhesse biztonságban magát. Mindig alkalmazkodnia kelljen az új közegéhez, ahova kerül. Új zárkatársak, új zárka, új folyosói társaság s hozzá a bizonytalanság érzése, hogy egyik pillanatról a másikra megint új helyre kerül. Az új helyen pedig lehet egy ön- és közveszélyes zárkatárs, aki esetleg bántalmazza az embert, vagy gusztustalan viselkedésével teszi pokollá az életét. De ha nincs is ilyen rabtárs, önmagában is plusz pszichikai teher, hogy megismerjük és megszokjuk az új környezetet.
Egy idő után rájöttem: a dobálásra kiszemeltek közé kerültem. A dobálás nem öncélú szadizmus az üzemeltetők részéről. Egyfajta rávezetés, rásegítés azoknak, akik azon töprengenek, hogyan és milyen áron tudnának kikerülni az előzetes letartóztatásból…
Séta közben észreveszem, hogy Vasgyúró szinte folyamatosan csak álldogál, benn a zárkában viszont mindennap több mint két órát sétál fel és alá. A zárkánk nem olyan nagy, hogy a járkálása ne töltse be az egész teret. Ez elég zavaró, ő azzal indokolja, hogy napi egy óra mozgásra szüksége van a szervezetének. Csak azt nem értem, miért nem itt kinn, a viszonylag nagy térben sétál. Erősödik a gyanúm, hogy a sétálgatása inkább a benti légkör zavarására szolgál, a bezártság okozta pszichikai terhelés fokozására irányul…
A zárkában megdöbbenve tapasztalom, hogy a kisasztalkát, amin eszünk és játszunk, a többiek odarakták az ágyamhoz, a fejem mellé. Az áthelyezés Vasgyúró javaslatára történt meg. A minimum az lett volna, hogy megvárnak, és megkérdezik a véleményemet, már csak azért is, mert az én személyes szférámat érinti legjobban az áthelyezés. Sikerül elérnem, hogy az asztal visszakerüljön az eredeti helyére, de ez az akció az első jele, hogy a zárka eddigi békés és barátságos légköre változóban van…
Nem sokkal később ügyvédi beszélőre hívnak, Kádár András érkezett. Kérdezi, hogy bírom a börtönt. Egyelőre megvagyok, de kezd zavarni, hogy erőszakos bűntényesekkel vagyok együtt, akik kissé agresszívak. Kádár csodálkozik, az erőszakos bűntényeseket nem szokták a magamfajtákkal összezárni, különösen, ha visszaesők…
Ebéd után a zárkában kitör a verbális holokauszt: Vasgyúró és Újfiú egymást is hergelve szidják a zsidókat. Az apropó a sétán lévő kipás fiú, de már mindenkit szidnak: mindenki zsidó. Amikor a roma Vasgyúró észreveszi az idősebb George Bush volt amerikai elnököt a tévében, őt is lezsidózza. Gróf nem vesz részt a műsorban, de a két zárkatárs lankadatlanul szitkozódik. Erős a gyanúm, hogy nekem szánják a műsort, a sukorói beruházás elleni támadásoknál ugyanis már az elején bevetették az antiszemitizmus fegyverét, tekintettel a befektetők egy részére. Mind a saját ügyem okán, mind bizonyos általános kulturális elvektől vezettetve egy idő után közbeszólok. Amikor Újfiú azt mondja, „ki kell taposni a belüket”, akkor megjegyzem, hogy talán egy Merkavával kellene kezdeni. Az kicsoda? – kérdi Újfiú. – Nem kicsoda, hanem micsoda. A világ egyik legerősebb harckocsija. Izraeli – válaszolom. – Értsem úgy, hogy vigyázzak magamra? – kérdi kihívóan. – Értsd, ahogy akarod – válaszolom –, de ezt a zsidózást jó lenne abbahagyni. Vasgyúrónak meg azt mondom, hogy emlékezetem szerint a cigányok sem üdülni voltak a haláltáborokban.
Azt is elmondom, hogy az én ügyemben külön motivációs tényező az antiszemitizmus, úgyhogy tudnám értékelni, ha mellőznénk a témát. Végül ebben maradunk. A brutalitás azonban még egyszer előjön, Vasgyúró egyik kérdésére ugyanis Gróf nem ad megfelelő választ, amire Vasgyúró közöli, hogy a plafonra fogja kenni a beleit…
A fehérvári tárgyalásról visszatérve nem akarok hinni a szememnek: a cellában az ágyamat a távollétemben elfoglalta Vasgyúró. A trükkje az volt, hogy takarítás ürügyén elhúzták az ágyakat, majd az enyémet az övé helyére tették. Az ágy a zárkában mindenkinek a legfontosabb személyes tere, amelyről eddig mindenütt közösen döntöttünk. Vasgyúró pimaszul úgy értelmezi a távollétemben puccsszerűen kialakított helyzetet, hogy az ágyam maradt, amelyik volt. Csak attól az „apróságtól” tekint el, hogy a helye megváltozott, sokkal kedvezőtlenebb lett. Vasgyúróék az ágy áthelyezésével nemcsak az ágyjogot sértették meg, miszerint a legrégebbi zárkalakó választhat előbb ágyat, de azt az íratlan börtönszabályt is, hogy aki tárgyaláson (bevetésen) van a zárkából, azt a többiek próbálják támogatni. Szereznek neki plusz kaját, drukkolnak, hagyják pihenni, de főleg: nem tolnak ki vele. Vasgyúrónak nem ez az első provokációja, és erős a gyanúm, hogy célzottan provokál…
Vasárnap a szokásos rutin, ébresztő, reggeli, séta. Az őrök kiengednek bennünket a zárkából, fal felé fordítanak és megmotoznak, majd a folyosó jobb oldalán kettesével sorba állunk. Az első párban állok, ami azzal az előnnyel jár, hogy a rácsba kapaszkodva pihentetni tudom a lábamat. A pihenőre azért van szükségem, mert a mi zárkánkkal kezdik kiengedni a rabokat, és állva kell végigvárnunk, míg az összes zárkával végeznek. Várakozás közben egy pillanatra kiállok a sorból, Vasgyúró előrelép a helyemre, ezért mögé állok vissza a sorba. Hirtelen visszafordul és rám rivall: – „Te féreg, menj innét!” – majd hátralök. Mind a mozdulata, mind a szitkozódása megdöbbent, hisz egyrészt ő foglalta el tegnap a helyemet, másrészt eddig semmi durvaságot se engedett meg magának velem szemben.
Mivel a mankót csak hosszabb „túrákra” szoktam magammal vinni, a sétára nem, ezért a rossz lábaimmal nem tudom megtartani az egyensúlyomat a lökés után. Szerencsére már elég sűrűn állunk a sorban, így a mögöttem állók megtartanak, és nem esem el…
Később több magyarázatot is kaptam a történtekre. Egyrészt, hogy Vasgyúró a kigyúrt alkatát olyan kémiai szereknek (szteroidoknak) köszönhette, amelyek mellékhatásaként megjelenhet az agresszív magatartás. Másrészt ő „nagymenőnek” számított a rabok között, akinek én – egy „országos jelentőségű” bűnügy tévében mutogatott kulcsfigurája – akaratom ellenére is a riválisának számítottam a börtönhierarchiában. Ám én ezeket legfeljebb járulékos indokoknak tartottam, az előzményekre tekintettel inkább a rám állított zárkaügynök feladat-végrehajtásának tudtam be az incidenst, aki tetteiért a megbízóinak felel…
Séta után jön az ebéd. A leves ehetetlen, a WC-ben köt ki, de annyira zsíros, hogy kefével kell a WC-csészét lesúrolni. Az ügyeletes tisztnek leadom a parancsnoknak írt levelem, amit nem raktam az ajtó melletti fali gyűjtőbe, közvetlenül a zárkába lépő tisztnek adom át. Az óvatosságra azért van szükség, mert a levélben beszámolok a legutóbbi időszak antiszemita provokációiról és a fizikai atrocitásokról.
Ebéd után hívat az ügyeletes tiszt, elmondom neki is a lökdösődést, az antiszemita provokációt, az ágyam elvételét. Azt mondja, ő igyekszik a rabokat úgy csoportosítani, hogy ne legyen köztünk konfliktus, de a lehetőségei behatároltak. A tiszt őszinteségében és jó szándékában nem kételkedem, csak épp Vasgyúrót nem tartom sima rabnak. Nincs kétségem afelől, hogy nem az ügyeletes tiszt alárendeltségébe tartozik…
Délután van egy randevúm a börtönpszichológussal, amit politikai jelzésként tartok fontosnak… jelezni akarom, hogy az előző napi fizikai atrocitással átléptek egy bizonyos határt Vasgyúró főnökei. A pszichológusnő értelmes, de érdemi segítséget nem tud adni.
Fél ötkor egyszer csak nyílik a zárkaajtó, belép az őr és odaszól: – Császy, pakoljon, költözik! Gépiesen pakolni kezdek, először a kajákat a kék műanyagszatyorba. A következő adag a ruhanemű, ez a lavór mellett van a kenyeres ládában. Mindezeket a szemeteszsákba teszem, majd a végére marad a legfontosabb: a könyvek és az iratok. A legvégén a szokásos módon becsavarom az ágyneműmet és a pokrócomat a szivacsmatracba és a lepedővel körbekötöm. Negyedóra alatt elkészülök, várom az őrt. Ez lesz az ötödik zárkám a két és fél hónap alatt. Az ötödik ugrás a sötétbe. Így telik az idő az újabb ügyészségi kihallgatás előtt…
Fél ötkor jön a szokásos kelés, öltözködés a sötétben, majd felkapom a mankómat, az iratokkal teli nejlonszatyromat, és ötkor kiengednek a zárkából. A lenti csurmában először hárman vagyunk, majd jó húsz percig egyedül maradok, ami nagy kincs ebben a világban… Fél tíz felé értem is jönnek. A megszokott protokoll: visszakapom a derekamra a mackóövet, az egyik kezemet hozzábilincselik. Hónom alá veszem az irataimat, a kezembe a kajás zacskót, miközben a másik kezemet a vezetőszárhoz bilincselik, ezzel a mankómat fogom. Ezzel a börtönartista produkcióval indulok el a rabszállító furgonhoz. Röviddel 10 óra előtt a Központi Nyomozó Főügyészség Zichy Jenő utcai épületéhez érkezünk.
A porta előtti kis előtérben ott van mindhárom ügyvédem, de nem tudunk beszélni, rögtön megyünk föl a harmadikra. Itt Kunyák ügyész úr átveszi az őrzést, leszedik rólam a bilincset… Hamarosan kiderül: a mai kihallgatás lesz a csúcspont, mert azt hiszik, az eddigi börtönélettel meg tudtak puhítani, így megteszem azt a hamis vallomást, amivel eljuthatnak általam feltételezett célpontjukhoz, Gyurcsányhoz…
A tisztán szakmai kérdések a jelek szerint nem izgatják a kihallgató ügyészeket, akik közt ismét megjelent az a fiatal ügyészségi fogalmazó, aki az őrizetbe vételemkor is igen aktív volt. Szinte kötelező gyakorlatként jutunk túl a szakmai részen, majd elkezdik feltenni a csereszerződésre vonatkozó kérdéseket. Úgy tűnik, számukra a puszta létezésénél fogva – szakmai és jogi megalapozottsága ellenére – ez jelenti az ősbűnt. A kérdéseik arra irányulnak, hogy valakik rávették-e az MNV Zrt.-t a csereszerződés megkötésére:
„Kérem, nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy született-e utasítás arra vonatkozóan, hogy csereügyletet kell lebonyolítani?
Gyanúsított: Én nem tudok róla, nekem a főnököm a vezérigazgató volt, tehát az ő utasításait hajtottam végre.”
Ezt követően dr. Bárd Károly ügyvéd (a befektetők megbízásából ő járt el az MNV Zrt.-vel folytatott kapcsolat során) több Tátrai Miklósnak címzett levelét teszi elém az ügyész, és rákérdez, hogy láttam-e ezeket, s ha igen, mikor. A kérdésekre azt felelem, hogy csak az emlékezetemre tudok hagyatkozni. Láthattam a leveleket, hogy mikor, azt nem tudom, de a hivatali postakönyvben utánuk lehet nézni. Egyébként pedig ezeket a leveleket nem nekem címezték, nem is szignálták rám őket, ezért nem is tudom őket beazonosítani.
A magát a politikai komisszár szerepébe beleélő ügyészségi fogalmazó ekkor elveszti a türelmét, és immár formálisan is átveszi a kihallgatás-vezetést a nyomozóügyésztől. Odajön a hátam mögé, és újraolvassa a Gyurcsányra rávezető korábbi kérdéseket, amelyekre szerinte nem adtam pontos választ, hanem „mellébeszéltem”. Szerinte a miniszterelnöki találkozó emlékeztetőjéből egyértelműen tudnom kellett, hogy igenis volt utasítás az MNV Zrt. részére.
Minden önuralmamra szükségem van, mert ha láttam volna is ezt az emlékeztetőt egy évvel korábban, a szerződéskötést megelőzően, alkotmányjogi ismereteim alapján akkor se tulajdonítottam volna neki semmiféle jogi kötőerőt, hisz a jogrendünkben egy miniszterelnöki döntésnek vannak formai és tartalmi követelményei, és ez az emlékeztető egyiknek sem felelt meg. Ráadásul nem tudom, honnan veszi magának a bátorságot ez a fiatal ügyészségi kolléga, hogy nála idősebb jogászt ilyen stílusban kérjen számon. Hisz a jelek szerint fogalmazóként még a jogi szakvizsgát sem tette le, én viszont történetesen a jogi szakvizsgabizottságnak az igazságügyi miniszter által kinevezett tagja vagyok, akár van rajtam bilincs, akár nincsen.
A kihallgatás jegyzőkönyvét mindenesetre a következőkkel tartom fontosnak lezárni:
„1992 óta dolgozom az állami vagyonkezelésben. Szinte az összes ezen a területen eljáró vagyonkezelői szervezetben tevékenykedtem (ÁVÜ, ÁPV Zrt., KVI, valamint az önkormányzati vagyonkezelésben is). Ha jól emlékszem, öt kormány alatt, politikai platformjuktól függetlenül. Fokról fokra értem el a legutóbbi beosztásomat, amelyhez a megfelelő szakmai tapasztalatot, úgy érzem, megszereztem. 17 éve tanítok az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, egyebek mellett az állami vagyonkezeléssel kapcsolatos ismereteket…
Jogi álláspontom a szóban forgó csereszerződés vonatkozásában a személyem ellen közel három hónapja foganatosított legsúlyosabb kényszerintézkedés ellenére sem változott. Továbbra is ugyanaz a véleményem: az akkor adott körülmények között rendelkezésemre álló információk alapján a legjobb tudásom szerint jártam el…
A személyem ellen foganatosított kényszerintézkedés szöges ellentétben áll a Magyar Köztársaság jogrendjében általam ismert normákkal. Olyan hátrányokat kell elszenvednem, amelyek megítélésem szerint sem az eljárás sikerét, sem a személyemhez fűződő és mindenki által tiszteletben tartandó jogaim védelmét nem szolgálják…
Ugyanakkor nem kívánom eltűrni, hogy a legutóbbi időktől kezdve immár sorozatban emberi méltóságomat sértő verbális, illetve most már fizikai atrocitást kelljen elszenvednem az előzetes letartóztatás foganatosítása alatt a BV intézményében más letartóztatottaktól… A legutóbbi időben sorozatban kell hallgatnom – a BV-intézet kényszerítő körülményei között – a vélt származásomra vonatkozó becsmérlő feltételezéseket. Ezekkel a személyemet érintő támadásokkal szemben – amennyire módomban áll – jogi eszközökkel védekezek, ám attól tatok, hogy az adott körülmények között ezek kevésnek bizonyulhatnak.”
Védőm, dr. Kádár András ezt azzal egészíti ki, hogy hivatalosan felkéri az ügyészeket, szíveskedjenek megküldeni a mindezeket tartalmazó jegyzőkönyv kivonatolt példányát dr. Csordás Sándornak, a Fővárosi Főügyészség csoportvezető ügyészének kivizsgálás céljából. Hozzáteszem: a zsidózást a később megismételt panaszaim ellenére se vizsgálták ki.