A horror ott van a mindennapokban

Emberi testrészek, kezek, lábak, szemgolyók keverednek Győrffy László alkotásain. Az 39 éves képzőművész festményei, szobrai azonban nemcsak groteszkek, hanem magukban rejtik a humort is. Győrffy legalábbis így gondolja. Sokkolás helyett nevettetni kíván.

Győrffy László szereti elbizonytalanítani a befogadót FOTÓ: SULYOK MIKLÓS

Győrffy László 1976-ban született Budapesten, 2001-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Magyarországon kívül Párizsban és Los Angelesben voltak önálló kiállításai. 2005-óta rendszeresen publikál művészeti folyóiratokban. 2012-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar doktori iskolájának hallgatója. Műveire jellemző a groteszk, horrorisztikus, ugyanakkor humoros látásmód.

- A festményein és a szobrain emberi testrészek és testnedvek keverednek egymással. A képeken mégis megjelenik a humor. Rémiszteni vagy nevettetni kíván?

- Leginkább mindkettőt. A munkáim viszont inkább viccesek. Nálam a horror és a humor kéz a kézben jár. A két kategóriát nem akarom elválasztani egymástól. Sőt, úgy gondolom, hogy a humor még egy erőszakos képet is átértelmez.

- Mi a célja a horrorisztikus ábrázolással?

- Szeretem elbizonytalanítani a befogadót. De a néző úgy „olvassa” a műveimet, ahogy akarja. Onnantól ez már nem az én hatásköröm.

- Tehát az Ön képei csak polgárpukkasztóak.

- Nem. Én csak azt festem meg, arról készítek szobrot, ami engem érdekel, ami izgalomba hoz. Ez rendkívül önző tőlem, mégis nagyon fontos. A képeimmel arra kérdezek rá, hogy a kultúránk mit tekint szépnek. Univerzális-e egyáltalán a szépség? Hol a határ a szép és a rút között? Milyen szokások alapján mondunk ítéletet egy műről?A huszadik századi művészet is erről szól: a legrútabb, a legprofánabb, a legbizarabb alkotásokban is megtalálhatjuk a szépséget.

- A magyar galérialátogatók viszont inkább a klasszikus szépséget keresik, nem?

- Ha a magyar képzőművészeti piacon körülnézünk, láthatjuk, hogy a kortárs művek nem egy dekoratív funkciót látnak el. Nem az a lényeg, hogy jól mutassanak a nappali falán. Az a fontos, hogy gondolatokat, kérdéseket indítsanak el. A kortárs művészetet pedig nem is lehet elválasztani attól a vizuális kultúrától, amelyben élünk, amit a filmekben vagy a videoklipekben láthatunk.

- Sokan mégis ódzkodnak attól, ha valami visszataszítót látnak egy festményen.

- Sok néző előítéletes, és azt gondolja, hogy a képzőművészettől valamilyen magasabb rendű szépséget, esetleg szakrális jellegű üzenetet kell kapnia. Pedig nem.

- A magyar közönség kezd megérni arra, hogy értékelje a rútat is?

- Ritkán kapok arról visszajelzést, hogy az egyszeri galérialátogatónak mi a véleménye a műveimről. A tárlatvezetéseimen is mindig bátorítom a közönséget, hogy nyugodtan kérdezzenek a műveimről. De ilyen esetben is félnek az emberek kérdezni. Csak a tárlatvezetések után mernek odajönni hozzám. Pedig én is ilyenkor kapok visszajelzést. Elvégre a kiállítás előtt hónapokig a műtermemben alkotok bezárkózva.

- És mit kérdeznek?

- Sokan arra kíváncsiak, hogy az a művész, aki bizarr, felkavaró, provokatív motívumokat használ, annak valami elmebaja van, az pszichésen nem teljesen százas. Mindig szeretem elmondani, hogy ez nem így van. A munkáimból nem lehet levezetni az én személyiségemet. Ez egy nyelv, amit használok...

- Ez nem puszta magyarázkodás?

- Ez a kérdés mindenkiben megfogalmazódik. Egy időben eljártam az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményébe, hogy megnézzem az ápoltak által készített festményeket, kerámiákat. Ezek az alkotások megihlettek engem, számos szobrom a betegek alkotásait idézi. De fontos hangsúlyoznom, hogy amíg én ezt a kifejezésmódot, mint művészi nyelvet használom, addig a betegek az alkotási folyamatukat terápiaként élték meg. Az egyik kortárs képzőművészet, a másik egy orvosi módszer. A húszas-harmincas években a szürrealisták is visszanyúltak, az őrültek, elmebetegek vagy akár a gyerekek alkotásaihoz.

- A műveken számos popkulturális utalás is megjelenik. Szeret elmerülni a kortárs kultúra bugyraiban?

- A mostani kiállításomon található egy rézkarc sorozat, amely az Apokalipszis témáját dolgozza fel. De nem mint Biblia-illusztráció, hanem mint átértelmezés. Engem az Apokalipszis kapcsán a kulturális sztereotípiák érdekelnek, melyek között szerepel a film is. Ha belegondolunk a világvége kedvelt téma a filmekben, úgymint a Függetlenség napjában, az Armageddonban vagy a zombifilmekben.

- Már gyerekkor óta tart a horror szeretete?

- Édesanyám könyvtáros volt, így szerencsére már gyerekkoromban sok könyv, művészeti album vett körül, és sok kiállításra is eljártunk. Karnyújtásnyira volt tőlem a kultúra. Már fiatalon nagyon megtetszett a németalföldi festő, Bosch szürreális művészete. Szerettem, hogy a képein a szörnyalakok, lények humorosan és abszurdan jelennek meg. Pont azért, mert Bosch szeretett túlozni a képein.

- Hogy érzi, manapság is már csak túlzásokkal tudja magára felhívni a figyelmet egy művész?

- Lehet, hogy irritálják a műveim a nézőket, de a híradóban durvább képekkel szembesülhetnek. A horror ott van a mindennapokban. Az én alkotásaim viszont stilizáltak, sőt sokszor gyermekiek vagy humorosak. Van, aki nevet a festményeimen. A nevetés pedig felszabadít, képes áttörni a határokat. Képes legyőzni a szorongást.