-Évek óta nem hallottunk Önről szinte semmit. Hogyan telnek a napjai?
-Sehogyan. Ezt úgy értem, már nem tudok sem olvasni, sem írni, de már a számítógépet sem tudom egyedül kezelni. Csak a gondolkodás képessége maradt meg, és ha nem vagyok túlságosan fáradt, akkor örömmel beszélek mindarról, amin járatom az agyamat. A nap javát átalszom, napközben és éjjel is. Hatalmas örömmel tölt el, hogy a munkám a mai napig elismerésnek örvend, s ez reményeim szerint a jövőben sem fog változni. Idén augusztusban Thomas Swinkels, egy holland könyvkiadó tulajdonosa megjelentette hollandul a Kis Munkások című könyvecskémet, amihez a fiam, Tom Kandó írt előszót. Nincsenek benne fényképeim, csak azok a képeim, amelyeket nyolcvanhárom éve rajzoltam Bortnyik Sándor iskolájában, ahol alkalmazott művészetet tanultam. Akkoriban úgy hittem, képzőművész leszek, és az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy fotózzak. Manapság is nyílnak még kiállításaim és néha eladom a vintage nyomataimat. Néha jelennek meg kiadványaim és nagy ritkán interjút is adok, de mindezekben három gyermekem és néhány olyan angyal segít, mint amilyen az életemben Bert van der Elsken, Thomas Swinkels és Marja Klap–van Kasteel.
-Mi a hosszú életének titka?
-Ha én azt tudnám! Talán mégis csak igaz a mondás, hogy minél több nehézséged adódik az életedben, annál erősebb leszel.
-Mit szeretett legjobban a munkájában, amit több mint fél évszázadon át csinált?
-Lehetetlenség lenne egyetlen tényezőt kiemelni, ez még talán annál is nagyobb kérés, hogy a legkedvesebb általam készített fotóművet jelöljem meg. Van közel fél tucat vagy több számomra rendkívül kedves saját művem. Ilyen a Sustenpass, amit 1955-ben a svájci Alpokban készítettem. Ez egyébként dupla oldal az '55-ben megjelent Álom az erdőben című albumomban, amelynek a hátoldalán is szerepel. A Kalypso and Nausikaa című egy évvel későbbi könyvemben szereplő olaszországi képeim közül nagyon a szívemhez nőtt az, ahol Kalypso a napot tartja a kezében. Meg kell említenem azt a híres képemet is, amely A szent család ragadványnéven vált ismertté, ezt a képet a magyar sorstragédia 1956 októberi fejezetében, a forradalom idején készítettem. A legkedvesebb képeim között van az a felvétel, amelyet 1961-ben jekána indiánokról, egy anyáról és egy gyermekéről készítettem Dél-Venezuela és Brazília határán. Végezetül, megemlíteném azt a képemet, amelyet a holland acélművek felkérésére készítettem 1958-ban. Későbbi férjemmel, Ed van der Elskennel és még három fotóművésszel közösen kértek fel erre a munkára.
-Készít még felvételeket, vagy már végérvényesen visszavonult?
-Sajnos, már nem! De az elmémben még rengeteg fénykép van, amelyeket már nem tudok megörökíteni. Éppen ezért volt számomra igazán meglepő és egyben csodálatos, hogy a közelmúltban megjelentették azt a kis könyvemet, amit említettem. A fotóim többsége a rotterdami Holland Fotómúzeumban van, de a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum könyvtárában rálelhet erre a kötetre. Egyébként abban a múzeumban van egy kép, amelyet Kodály Zoltánról készítettem a nyolcvanadik születésnapján, feleségével az oldalán örökítettem meg.
-Honnan ered az Ata Kandó név, nem ezen a néven anyakönyvezték 102 évvel ezelőtt, 1913. szeptember 17-én.
-Valóban nem így születtem, Görög Etelka voltam. Tizennyolc évesen, 1931-ben hozzámentem Kandó Gyulához, aki festő- és grafikusművész volt. Ahogyan azt művészberkekben illett, Párizsba mentünk, de anyagi nehézségeink miatt 1935-ben visszaköltöztünk Budapestre. Na, ekkor kezdtem el fotózással foglalkozni. Miután tucatnyi helyen tanultam és segédkeztem, 1938-ban, kezemben a fényképészeti engedéllyel újra nekivágtunk Párizsnak. Ott fotóműtermet nyitottam Haár Ferenccel közösen, de két év múlva, a németek bevonulásakor kitoloncoltak minket az országból, mert nem rendelkeztünk megfelelő papírokkal.
-Hogyan jutott Hollandiába? Akkoriban, háta mögött több költözéssel, nagy nehézség volt beépülni a holland társadalomba?
-1947-ben, harmadik alkalommal is visszamentünk Párizsba, ekkor már a gyermekeinkkel. Nagyon szegények voltunk. 1954-ben már a második férjemmel, Ed van der Elskennel költöztünk át Amszterdamba. Amikor az első napon, az Achtergracht 39. házszám alatti, apósom által bebútorozott tipikus kis holland csatornaházunkban a reggeli során a tojásokat és a tejfölt ettem, hirtelen belém hasított a felismerés: a Paradicsomba érkeztem!
-Ön is elhagyta a hazáját, így adja magát az elcsépelt kérdés: hogyan vélekedik a jelenlegi migránsáradatról?
-Nincs annál rosszabb, amikor menekülnöd kell. Pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Ez a mostani helyzet a párizsi életemre emlékeztet, 1947-ben tényleg szenvedtem a saját gyermekeimmel a francia fővárosban. Ugyanez volt a második világháború előtt, szintén Párizsban. '39-ben a németek arra köteleztek, hogy azonnal hagyjuk el Párizst. Mindenki, aki nem volt francia, távozásra volt ítélve. Tehát visszamentünk Magyarországra, és ott is éltünk a háború befejeztéig. A gyermekeim a háború alatt születtek és csodák csodájára mind túléltük a náci rezsimet, a holokausztot. Megbújva, rejtőzködve kellett élnünk és az ellenállásnak dolgoztunk, különösen az első férjem, Gyula.
-Mikor járt utoljára a hazájában, Magyarországon?
-Köszönöm, hogy azt mondja, hazám. Magyarország ugyanis tényleg a hazám! Utoljára a fiammal, Thomas Kandóval jártam Magyarországon 2006-ban. Egyetemi elfoglaltság miatt jött haza, Paprika Zitával dolgozott a Corvinus Egyetemen. Tolmácsként segítettem az itthoni dolgokban...de sajnos már számomra nem elképzelhető többé az utazás. Megöregedtem, ez tény.
-Folyékonyan beszél magyarul, nehéz volt megőriznie a nyelvtudást?
-Még szép, hogy beszélek magyarul, ez az anyanyelvem! Öt nyelven beszélek, de egyiken sem jobban, mint magyarul.
-Életműve kifejezetten gazdag az emocionális tartalmakban, látszik, igazán tiszteli embertársait. Tucatnyi országban kapott elismerést, Robert Capa jó barátja volt. Mikor fedezte fel önmagában a páratlan tehetséget?
-Soha nem fedeztem fel magamban a tehetségét. Mások igen. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mikor határoztam el, hogy fotóművész leszek. Ez 1936-ban volt. Akkoriban is hatalmas szegénységben éltünk. A férjem édesapja, idősebb Kandó Gyula, Kandó Kálmán testvére, filmkészítőként dolgozott Barcelonában és kihívott minket. Ott megnyertünk egy plakátkészítő versenyt, a fődíj pedig egy 6x9-es kamera volt, üvegnegatívokkal. Néztem a hajókat teljes kötélzetükkel meg mindennel a barcelonai kikötőben, és akkor elhatároztam, hogy fotózni fogok. Úgy éreztem, ez sokkal jobb volt, mintha olyan házaspár maradtunk volna, aminek mindkét tagja ecsettel dolgozik. Úgy mellékesen, szép szakmának tűnt. Capa, aki egy hónappal volt fiatalabb nálam, amikor Párizsban éltünk, oda adta a saját Rolleiflexét, miután az enyémet ellopták és még munkát is szerzett nekem!
-Ilyen kalandos és sikerekben gazdag életmű után, adja magát a kérdés: van bármi, amire még vágyik?
-Igen, szeretném befejezni a könyvemet Jack Londonról, amelyet még Amerikában kezdtem el összeállítani, a nyolcvanadik születésnapom után. Összegyűjtöttem az összes fontos képet róla, de a szöveggel még nem végeztem. A tervem az, hogy minden fotóhoz egy Jack London-könyvből származó szöveget párosítok.
