Az elmém tele van fényképekkel

Publikálás dátuma
2015.10.26. 06:50
Ata Kandó szeretné befejezni a könyvét Jack Londonról FOTÓ: KOOS BREUKEL
A 102 éves Ata Kandó, a világ számos országában elismert magyar fotóművész a hollandiai Bergen városában található idősek otthonában él. Habár már egészségi állapota sok mindenben gátolja, szelleme és emlékezete még a régi. A Népszava megkeresésére örömmel adott interjút: elmondta, emlékeiben lapunk nívós újságként él, és szeretettel gondol vissza hazájára, ahol már közel tíz éve nem járt. Felidézte, hogyan vált fotóssá, milyen volt Robert Capával dolgoznia, és miként tölti mindennapjait.

-Évek óta nem hallottunk Önről szinte semmit. Hogyan telnek a napjai?

-Sehogyan. Ezt úgy értem, már nem tudok sem olvasni, sem írni, de már a számítógépet sem tudom egyedül kezelni. Csak a gondolkodás képessége maradt meg, és ha nem vagyok túlságosan fáradt, akkor örömmel beszélek mindarról, amin járatom az agyamat. A nap javát átalszom, napközben és éjjel is. Hatalmas örömmel tölt el, hogy a munkám a mai napig elismerésnek örvend, s ez reményeim szerint a jövőben sem fog változni. Idén augusztusban Thomas Swinkels, egy holland könyvkiadó tulajdonosa megjelentette hollandul a Kis Munkások című könyvecskémet, amihez a fiam, Tom Kandó írt előszót. Nincsenek benne fényképeim, csak azok a képeim, amelyeket nyolcvanhárom éve rajzoltam Bortnyik Sándor iskolájában, ahol alkalmazott művészetet tanultam. Akkoriban úgy hittem, képzőművész leszek, és az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy fotózzak. Manapság is nyílnak még kiállításaim és néha eladom a vintage nyomataimat. Néha jelennek meg kiadványaim és nagy ritkán interjút is adok, de mindezekben három gyermekem és néhány olyan angyal segít, mint amilyen az életemben Bert van der Elsken, Thomas Swinkels és Marja Klap–van Kasteel.

-Mi a hosszú életének titka?

-Ha én azt tudnám! Talán mégis csak igaz a mondás, hogy minél több nehézséged adódik az életedben, annál erősebb leszel.

-Mit szeretett legjobban a munkájában, amit több mint fél évszázadon át csinált?

-Lehetetlenség lenne egyetlen tényezőt kiemelni, ez még talán annál is nagyobb kérés, hogy a legkedvesebb általam készített fotóművet jelöljem meg. Van közel fél tucat vagy több számomra rendkívül kedves saját művem. Ilyen a Sustenpass, amit 1955-ben a svájci Alpokban készítettem. Ez egyébként dupla oldal az '55-ben megjelent Álom az erdőben című albumomban, amelynek a hátoldalán is szerepel. A Kalypso and Nausikaa című egy évvel későbbi könyvemben szereplő olaszországi képeim közül nagyon a szívemhez nőtt az, ahol Kalypso a napot tartja a kezében. Meg kell említenem azt a híres képemet is, amely A szent család ragadványnéven vált ismertté, ezt a képet a magyar sorstragédia 1956 októberi fejezetében, a forradalom idején készítettem. A legkedvesebb képeim között van az a felvétel, amelyet 1961-ben jekána indiánokról, egy anyáról és egy gyermekéről készítettem Dél-Venezuela és Brazília határán. Végezetül, megemlíteném azt a képemet, amelyet a holland acélművek felkérésére készítettem 1958-ban. Későbbi férjemmel, Ed van der Elskennel és még három fotóművésszel közösen kértek fel erre a munkára.

-Készít még felvételeket, vagy már végérvényesen visszavonult?

-Sajnos, már nem! De az elmémben még rengeteg fénykép van, amelyeket már nem tudok megörökíteni. Éppen ezért volt számomra igazán meglepő és egyben csodálatos, hogy a közelmúltban megjelentették azt a kis könyvemet, amit említettem. A fotóim többsége a rotterdami Holland Fotómúzeumban van, de a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum könyvtárában rálelhet erre a kötetre. Egyébként abban a múzeumban van egy kép, amelyet Kodály Zoltánról készítettem a nyolcvanadik születésnapján, feleségével az oldalán örökítettem meg.

-Honnan ered az Ata Kandó név, nem ezen a néven anyakönyvezték 102 évvel ezelőtt, 1913. szeptember 17-én.

-Valóban nem így születtem, Görög Etelka voltam. Tizennyolc évesen, 1931-ben hozzámentem Kandó Gyulához, aki festő- és grafikusművész volt. Ahogyan azt művészberkekben illett, Párizsba mentünk, de anyagi nehézségeink miatt 1935-ben visszaköltöztünk Budapestre. Na, ekkor kezdtem el fotózással foglalkozni. Miután tucatnyi helyen tanultam és segédkeztem, 1938-ban, kezemben a fényképészeti engedéllyel újra nekivágtunk Párizsnak. Ott fotóműtermet nyitottam Haár Ferenccel közösen, de két év múlva, a németek bevonulásakor kitoloncoltak minket az országból, mert nem rendelkeztünk megfelelő papírokkal.

-Hogyan jutott Hollandiába? Akkoriban, háta mögött több költözéssel, nagy nehézség volt beépülni a holland társadalomba?

-1947-ben, harmadik alkalommal is visszamentünk Párizsba, ekkor már a gyermekeinkkel. Nagyon szegények voltunk. 1954-ben már a második férjemmel, Ed van der Elskennel költöztünk át Amszterdamba. Amikor az első napon, az Achtergracht 39. házszám alatti, apósom által bebútorozott tipikus kis holland csatornaházunkban a reggeli során a tojásokat és a tejfölt ettem, hirtelen belém hasított a felismerés: a Paradicsomba érkeztem!

-Ön is elhagyta a hazáját, így adja magát az elcsépelt kérdés: hogyan vélekedik a jelenlegi migránsáradatról?

-Nincs annál rosszabb, amikor menekülnöd kell. Pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Ez a mostani helyzet a párizsi életemre emlékeztet, 1947-ben tényleg szenvedtem a saját gyermekeimmel a francia fővárosban. Ugyanez volt a második világháború előtt, szintén Párizsban. '39-ben a németek arra köteleztek, hogy azonnal hagyjuk el Párizst. Mindenki, aki nem volt francia, távozásra volt ítélve. Tehát visszamentünk Magyarországra, és ott is éltünk a háború befejeztéig. A gyermekeim a háború alatt születtek és csodák csodájára mind túléltük a náci rezsimet, a holokausztot. Megbújva, rejtőzködve kellett élnünk és az ellenállásnak dolgoztunk, különösen az első férjem, Gyula.

-Mikor járt utoljára a hazájában, Magyarországon?

-Köszönöm, hogy azt mondja, hazám. Magyarország ugyanis tényleg a hazám! Utoljára a fiammal, Thomas Kandóval jártam Magyarországon 2006-ban. Egyetemi elfoglaltság miatt jött haza, Paprika Zitával dolgozott a Corvinus Egyetemen. Tolmácsként segítettem az itthoni dolgokban...de sajnos már számomra nem elképzelhető többé az utazás. Megöregedtem, ez tény.

-Folyékonyan beszél magyarul, nehéz volt megőriznie a nyelvtudást?

-Még szép, hogy beszélek magyarul, ez az anyanyelvem! Öt nyelven beszélek, de egyiken sem jobban, mint magyarul.

-Életműve kifejezetten gazdag az emocionális tartalmakban, látszik, igazán tiszteli embertársait. Tucatnyi országban kapott elismerést, Robert Capa jó barátja volt. Mikor fedezte fel önmagában a páratlan tehetséget?

-Soha nem fedeztem fel magamban a tehetségét. Mások igen. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mikor határoztam el, hogy fotóművész leszek. Ez 1936-ban volt. Akkoriban is hatalmas szegénységben éltünk. A férjem édesapja, idősebb Kandó Gyula, Kandó Kálmán testvére, filmkészítőként dolgozott Barcelonában és kihívott minket. Ott megnyertünk egy plakátkészítő versenyt, a fődíj pedig egy 6x9-es kamera volt, üvegnegatívokkal. Néztem a hajókat teljes kötélzetükkel meg mindennel a barcelonai kikötőben, és akkor elhatároztam, hogy fotózni fogok. Úgy éreztem, ez sokkal jobb volt, mintha olyan házaspár maradtunk volna, aminek mindkét tagja ecsettel dolgozik. Úgy mellékesen, szép szakmának tűnt. Capa, aki egy hónappal volt fiatalabb nálam, amikor Párizsban éltünk, oda adta a saját Rolleiflexét, miután az enyémet ellopták és még munkát is szerzett nekem!

-Ilyen kalandos és sikerekben gazdag életmű után, adja magát a kérdés: van bármi, amire még vágyik?

-Igen, szeretném befejezni a könyvemet Jack Londonról, amelyet még Amerikában kezdtem el összeállítani, a nyolcvanadik születésnapom után. Összegyűjtöttem az összes fontos képet róla, de a szöveggel még nem végeztem. A tervem az, hogy minden fotóhoz egy Jack London-könyvből származó szöveget párosítok.

Jóban kell lenni a kéjhölgyekkel

Publikálás dátuma
2015.10.26. 06:47
Sas József, Medveczky Ilona és Korda György is felléptek az éjszakában FOTÓK: TÓTH GERGŐ
A műsoros éjszakai szórakozóhelyek fülledten erotikus, izgalmas kalandokkal teli világába visz el bennünket Kalmár Tibor Sztárok az éjszakában című új könyve, amit a Kossuth Kiadó jelentetett meg. Jó fazonok, érdekes alakok elevenednek meg, rengeteg sztorin mulathatunk. Ha csak képzeletben is, de élvezhetjük ezt a nálunk már letűnt, színesen eleven világot, ami sok tekintetben tükrözi azt, amiben éltünk.

Évtizedekkel ezelőtt, bár nagy volt a sztriptíz láz, Budapesten nem engedtek teljes sztriptízt. A Balatonnál lehetséges volt, de a fővárosban óvni akartak bennünket ettől a totális fertőtől. Mivel a Magyar Rádió Gondolat-jel című, akkor még egytémás, egyórás adásába összeállítást készítettem a műsoros éjszakai bárokról, ismertem már Borbély Valit, aki a Jancsó filmeknek is állandó, szép testű, igézően vetkőző nője volt. Sztriptízt csinált több helyen, például a Vígszínházzal szembeni kis lokálban, a Nirvánában, ahol eléggé testközelben voltunk a szereplőkhöz.

A művésznő - merthogy abszolút művészetnek tekintette, amit csinált - lassú, kecsesen hívogató, kéjes mozdulatokkal vált meg azoktól a ruhadarabjaitól, amelyektől lehetett, közben fürkészően hívogató módon tekintett a nézőtéren ülő férfiakra. Szemével úgy volt képes befogni a parányi nézőteret, hogy mindannyian úgy érezhettük, éppen minket kíván. Persze a műfaj szabályainak megfelelően, meg is lengette levett ruhadarabjait, táncolt is velük, csaknem partnernek tekintve ezeket, és ki-kijött az asztalokhoz, egészen közelről a bűvkörébe vonva bennünket.

Száma végén, egyáltalán nem jószántából, egy miniszoknyácska maradt rajta, ebben hajolt meg a lelkes tapsok, és tetszésnyilvánítást kifejező kurjongatások közepette. Utána, mivel már ismertük egymást, leült hozzánk, és dühös idegességgel, ökölbe szorított kézzel, verni kezdte az asztalt, miközben azt ismételgette, hogy „nem engedik levenni, nem engedik levenni!” Olyan volt, mint egy betiltott író, akinek cenzorként a kiadóban jócskán húztak a szövegéből.

Pipa volt, hogy nem engedik a lelkéből leledző maximumot nyújtani, nem adhatja szeretett publikumának azt a teljességet, amire hivatott. Leplezni próbált mosollyal vegyes megdöbbenéssel néztem, és tökéletesen igazat adtam neki. Az úgynevezett szocializmus diszkrét bája a lokálokba is betüremkedett. Ezekben a szórakoztató műintézetekben is megjelent a kultúrpolitikai akkori, mára mintha sok tekintetben újra érvényben lévő, hírhedt három T-je, a tiltani, tűrni, támogatni.

Kalmár Tibor, a könyv szerzője Csonka Andrással a kötet bemutatóján

Kalmár Tibor, a könyv szerzője Csonka Andrással a kötet bemutatóján

Nyilvánvaló volt, hogy a lokálok a tűrt kategóriába tartoznak, de, hogy ezen belül még azt gondolták, hogy a teljes sztriptíztől züllik el majd a magyar nép, ez már az abszurd kategóriájába tartozik. Miközben kurvák lebzseltek a bárok jelentős részében, persze hivatalosan ugyanúgy nem léteztek, mint a szegénység vagy a nyomor. De nagyon is észrevehetők voltak, sőt a pincérek azt is tudták, kik azok a táncosnők, akik megfelelő juttatás ellenében kaphatók egy kis pódiumon kívüli táncra, vagyis konzumálásra, és kik azok, akik ennél többre is rávehetők.

A Fészek Klubban, Kalmár Tibor Sztárok az éjszakában című könyvének bemutatóján, melyen meglehetősen sok híresség megjelent, Forgács Gábor nagy elánnal elmesélte a kötetben is leírt sztorit, hogy amikor dolgozni kezdett az éjszakában, Koós János a lelkére kötötte, legyen jóban a prostikkal, mert csak akkor lesz sikere. Hiszen hiába Ki mit tud? győztes, a külföldi nézők nem ismerik, így nem köszönti majd fogadótaps, de ha a kéjhölgyek kapásból tapssal és ovációval várják, ez átragad a Maxim egész nézőterére, és rögtön mindenki meg van győződve arról, hogy egy sztár jelent meg a pódiumon, ennek megfelelő lesz a siker.

A cél érdekében a premier napján Forgács odament a bárpultnál magukat kellető hölgyekhez, és gáláns közvetlenséggel megkérdezte, hogy „lányok, mit isztok?” A lányok nem haboztak a válasszal, hogy pezsgőt. A baj csak az volt, hogy ebből egy üveg 250 forintba került, míg Gábor napi gázsija 75 forint volt, de hát ugye a hosszú távú siker befektetést igényel. Hogy pedig valódi pezsgő volt-e az üvegben, azt nem tudhatjuk, hiszen már akkor is létezett a kamu ital fogalma, ami azóta is dívik, ha vendéglátós zenészt, de akár pincért, meghívnak egy italra. Whisky helyett mondjuk, hideg tea érkezik, drága vörös bor helyett olcsó, vagy sűrű málnaszörp, és záráskor az árkülönbözetet kifizetik vagy osztozkodás tárgya.

Molnár Gál Péter A pesti mulatók címmel írt temérdek adattal, ténnyel, történeti adalékkal roppant érdekes könyvet. Ezt a második világháború végével fejezte. Kalmár innen folytatja, egészen más metódussal. Ő az anekdotákat, adomákat, sztorikat helyezi a középpontba. És közöttük el-elkalandozik. Portréfoszlányokkal szolgál, néhány mondattal vagy egy-két oldalon fel-felvillant különböző személyiségeket, az illetők esetében netán csak kiindulópont a bárokban eltöltött időszak, nem ezt tárgyalja feltétlenül, hanem további munkásságukból és magánéletükből is olvashatunk epizódokat. Különböző hírességek, érdekes fazonok, fura szituációk sorjáznak, olykor már-már szabad asszociációs módon egymást követve, Koronczai-Fekete Viktória által nagyvonalúan szerkesztve. A könyv egyik fő szerkesztőelve a kitérő.

Ezt így mindig ki is írják, és zárójelbe teszik az ide tartozó szövegeket, amelyek nem szorosan kapcsolódnak a témához, de valami miatt a szerző eszébe jutottak. Gyakran azért, mert saját rendezéseivel kapcsolatosak, arról regélnek, ő hogyan adott munkát azoknak, akik a könyvben szerepelnek. És bár ez a mozaikos szerkesztés tények feltárásában és következtetések levonásában hiányosságokat eredményez, hangulatában érzékletesen eleveníti meg az egykor színesen izgalmas világot. Megmutatja, hogy a szinte általános szegénység idején hogyan hazudtunk magunknak egy gazdag, eleven, kellemes világot, vakító fénnyel, vagy andalító félhomállyal, parádés ruhákkal, alkoholmámorral és erotikával. Ha úgy tetszik, mifelénk az éjszakai bárok is szelepek voltak. Amikor beléptünk a Moulin Rouge-ba, a Maximba, a Lidóba, a Béke Orfeumba, hogy csak a nagyobbakat említsem, akár a vágyott

Nyugaton érezhettük magunkat az elegáns környezetben, a figyelmes kiszolgálással. És azzal, hogy kalandosabbnak tűnt ez a világ, mint amilyen a mindennapok robotja volt. Hiszen egy éjszakai szórakozóhely, hiába van benne műsor, nem olyan, mint a színház, ott akár program közben is sok váratlan esemény történhet. Bárki bárkihez odamehet, kapcsolatok szövődhetnek vagy atrocitások történhetnek, némi bunyó vagy éppen egy frissen felhasznált füstbomba, aminek durranása után hosszan szellőztetni kellett például a Tavaszban, ami kőpadlós, kocsmára emlékeztető hely volt a Nyugati pályaudvarral átlósan szemben.

Ott énekelte egykoron Harangozó Teri rózsaszín nagyestélyiben, hogy szeretné bejárni a Földnek minden zegzugát, és igyekezett elandalodni a nem éppen andalító közegben, ahová Stefin, a portáson keresztül vezetett az út. Nagy firma volt az öreg, valaha még kikiáltó a Ligetben. Őrült dumája volt és mindenféle trükkjei, például, ha melós érkezett az új nőjével, mélyen meghajolt előtte, és közölte, hogy „jó estét kívánok főmérnök úr”, ezért a felfelé kalibrálásért persze utólag jelentős jattot zsebelt be.

Miután temérdek volt a bár, a fellépők sokat pendliztek, és lépcsőzetes munkakezdéssel, gondosan kitalált menetrend szerint dolgoztak. Mivel érdekelt a téma, kétszer 50 perces dokumentumfilmet is készítettem belőle, Antók Csaba rendező hathatós segítségével, a Magyar Televíziónak, a Fiatal Művészek Stúdiója keretei között. Ennek főszereplője Bárdos László volt, akinek végig kísértük az útját az éjszakában. Francia sanzonokat énekelt, és egy ideig ezzel párhuzamosan franciát tanított is egy gimnáziumban. Megpróbálom visszaidézni mit bonyolított le minden nap.

Este 8-kor a Paprika Csárdában vacsorához énekelt, majd indult a Royal Szállóba, ahol fehér zongora mellett andalította el a vendégeket, aztán az Astoria Bár következett, hogy utána a Béke Orfeumban tűnjön fel, ezt követően a Volga Szálló lokálja volt a célpont, és hajnalban a Hungária Hotelben fejezte be körútját. Jó néhányan jártak be hasonló éjszakai körutakat annak idején. Nem ritkán a vendégek is ezt tették, egyik lokálból a másikba vándoroltak ugyanazon éjszaka, akár a kedvenc fellépőjüket követve.

Hihetetlen, hogy ki mindenki szerepelt az éjszakában, a Latabárok, Feleki Kamill, Kiss Manyi, Komlós Juci, Bodrogi Gyula, az énekesek zöme, Koós János, Korda György, Aradszky László, Kovács Erzsi, Kovács Kati, Sárosi Kati, Záray Márta, Vámosi János, Máté Péter, Szulák Andrea, a tragikus sorsú, zseniális Cserháti Zsuzsa. Akit láttam még gyönyörűen, nádszál karcsún, a Moulinban, majd nem sokkal később a Béke Orfeumban, nagyon elhízva, de még mindig fiatal táncos srácok közt megjelenve, ami így már szomorúan anakronisztikus volt. Volt pedig remek blues kocsma szám, ha abban tűnt volna fel, vagány, valószínűtlenül erőteljes hangú korcsmárosnőként, senkit nem zavart volna a külseje, de ő azt akarta csinálni, mint amikor minden férfi a lábai előtt hevert.

Ez pedig már nem ment, amitől még önpusztítóbbá vált az élete, nem érhette meg a tisztes öregkort. Önpusztítókból pedig akadt elég az éjszakában, ahogy manapság is, műsor se kell hozzá. De voltak ennek a műfajnak nagyjai, mint például Medveczky Ilona, aki a revü táncnak tényleg nemzetközi rangú klasszisa, és valóban olyan előkelő, tartásos tudott lenni, mint egy hercegné, valaha a szó szoros értelmében is az volt. Bravúrosan, kihívóan és kívánatosan táncolt, fergetegesen vagy akár sejtelmes lassúsággal, tényleg meg kellett veszni érte, száz pasasból száztíznek tetszett. A dzsessz is hangsúlyos volt az éjszakában, akkor is, amikor másutt, mint imperialista csökevényt, tiltották vagy éppen, hogy eltűrték. Hosszú ideig hajnalonként a Halló Bárban Rácz Kati és Túri Lajos olyan dzsessz-ének duót vágtak le, akkora energiával és tehetséggel, hogy sokan újra és újra itt fejezték be az éjszakát.

Mindez már nincs, noha sok országban még sikeresek a műsoros lokálok, nálunk szinte csak a Nagykörúton található Orfeum őrzi a lángot. Rácz Katinak van például műsora benne. És meghatározó alakja Farkas Gábor, művésznevén Gábriel, aki jól énekel, ugyanilyen jól táncol, igazi egyéniség, és a múltból sokat merítve, megújítva ápolja ennek az izgalmas műfajnak a hagyományait, ahogy az egész Orfeum gárdája ezt teszi. Kérdés, egy fecske csinál-e nyarat? Vagyogatnak azért más kezdeményezések, de a műsoros éjszakai bárok nálunk tetszhalott állapotban vannak, vagy végleg kimúltak. Az ember azért, így közel a halottak napjához, ha tudja is, hogy ez nem lehetséges, valamennyire próbál hinni a feltámadásban.

Szerző

Meghalt a klasszikus filmek világhírű színésznője

Publikálás dátuma
2015.10.25. 20:14
FOTÓ: ShowbizIreland/Getty Images
Kilencvenöt éves korában elhunyt Maureen O’Hara ír származású amerikai színésznő, A nyugodt férfi és a Hová lettél, drága völgyünk klasszikus filmek hősnője.

Az égővörös hajú színésznő többször alakított bátor, független női karaktereket. Gyakran előfordult, hogy nem használt kaszkadőrt, hanem vele vették fel a veszélyesebb jeleneteket is.

FOTÓ: Hulton Archive

FOTÓ: Hulton Archive

Maureen O’Hara az írországi Ranelagh-ban született 1920. augusztus 17-én. 1939-ben került Hollywoodba, ahol a Notre-Dame-i toronyőrben Esmeraldát alakította. Egyik legismertebb filmje a wales-i bányászcsalád történetét elmesélő, 1941-ben készült, öt Oscar-díjas Hová lettél, drága völgyünk című filmdráma volt.

FOTÓ: Keystone/Hulton Archive

FOTÓ: Keystone/Hulton Archive

Többször játszott John Wayne oldalán, s dolgozott Alfred Hitchcockkal is. Ismertsége és számos szerepe ellenére nem kapott Oscar-díjat. 2014-ben, 94 évesen az amerikai filmakadémia életműdíjjal tüntette ki.

Szerző