Egy katona, akinek gyilkolás a dolga, és nem hagy fel a gyilkosságokkal akkor sem, amikor már hátat fordít a csatatérnek: ez Macbeth. Azt folytatja, amivel dicsőséget szerzett. De a folytatásban a bátorságot és hősiességet elnyomja a határtalan becsvágy, az árulás és a hatalom gyilkos őrülete. A skót királydrámaként emlegetett Macbeth Shakespeare egyik legnépszerűbb darabja, hőse pedig az egyik legellentmondásosabb, legösszetettebb drámai karakter. Nem véletlen, hogy a film olyan nagyjai vitték vászonra a rengeteg mozgóképes adaptáció között, mint Orson Welles, Kuroszava Akira, Roman Polanski. (Volt egy olyan BBC-feldolgozás is, amelyben maga Joszif Viszarionovics kísértett Macbeth szerepében, Sztálin Szovjetuniójának körülményeire utaló helyszínen.)
Jó lenne most okos mondatokban megfogalmazni, hogy az ausztrál Justin Kurzel, akinek eddig egyetlen brutálisan véres krimijét ismerte meg a világ (Snowtown), vajon miért tartotta fontosnak éppen a Macbethet vászonra vinni. Azon kívül, hogy a középkori skót történet kegyetlen gyilkosságok sorozatától vériszamos és a félelemtől elmeháborodott, tehát lehet a filmmel borzongatni. Kurzel nem fogalmazott meg újat a Macbeth ürügyén, az eddigiekhez képest nem mondott mást, modernebbet, időszerűbbet sem a hatalomvágyról, sem az őrületté növekvő bizalmatlanságról. Nem lépett Kuroszava nyomdokaiba sem abban az értelemben, hogy újabb formai bravúrral lepje meg a filmvilágot, ahogy tette a Véres trón című adaptációjában a japán nagymester.
Kurzel egyszerűen filmre vitt egy Macbethet, nagy dobása, hogy a címszerepet az ír-német Michael Fassbenderre bízta, Lady Macbethet pedig a francia Marion Cotillard-ra. Ami már önmagában istenkísértés lenne, ha a két színész alakítása nem lenne izgalmas és látványos. De az igazi nagy rendezői dobás mégis az operatőr megválasztása: Adam Arkapaw olyan varázsos látványvilágot teremtett meg, ami egyszerűen lélegzetelállító. Nem a harci jelenetek rendkívüli hatást keltő stilizáltsága a kegyetlenség valódiságának érzékeltetése mellett, nem a legdurvább véres gyilkosságok reális, de mégis művészi erővel megjelenített szörnyűsége, de nem is a skót táj döbbenetesen szép, fenséges és komor látványa miatt feledhetetlen Arkapaw munkája, hanem a történet egészének félelmetes atmoszférája miatt.
Ahogy érzékelteti kamerája a természet irtózását az emberi kegyetlenség láttán – a ködök, kipárolgások, vörössé váló levegő, a vészlények, azaz a boszorkányok köznapisága, ugyanakkor tünékenysége -, meglátja az emberi arcon születő irtózatot és félelmet, a tébolyba öltözött bizalmatlanságot. Arkapaw képi világa önálló szereplővé lép elő. S különösen hatásos, hogy komor, lecsupaszított és dísztelen a belső tér is, minimalisták a jelmezek.
Hasonlóan nagyszerű választás volt a zenei aláfestés. A rendező testvére, Jed Kurzel ugyanúgy varázsolt a hangokkal és ritmussal, ahogy Arkapaw a képekkel. Nem aláfestett, hanem sajátos hangzásvilágot teremtett sejtelemből, fenyegetésből. Különösen a dobok izgató ritmusával kavarja fel a nézői kedélyeket. E két összetevő, a hang és a látvány, plusz annak a választása, hogy kiszabadítja Macbeth véres történetét a négy fal szorításából és a skót tájban játszatja a jelenetek jelentős részét – ezekkel az összetevőkkel tölti fel a maga Shakespeare-feldogozásának egyébként zavarba ejtő intellektuális űrjeit.
Nem biztos, hogy a Macbeth új feldolgozásával moziba lehet csábítani a nagyközönséget, ám a már világsztárnak számító Michael Fassbender neve óriási vonzerő. Nem történelmi alakot játszik, hanem egy modern horror központi figuráját. Tudjuk, hogy dicső harcos, majd áruló királygyilkos, végül sorozatgyilkosságok elkövetője, Shakespeare-szövegeket mond, bitorlóként koronát visel és mégis, mintha kortársunk lenne. Eleinte csak vágyik rá, hogy igaz legyen a három titokzatos nőfigura – plusz a három Shakespeare-boszorkány mellé rendelt negyedik, egy kislány, néma szomorúsággal az arcán, tán a gyilkos pár eltemetett gyermeke – jóslata, hogy övé lesz Skócia trónja. De amikor Lady Macbeth átbillenti a kételyeken, belelöki a királygyilkosságba, az ambíciója egyre inkább elhatalmasodik rajta. És bár félelme is nőttön-nő, félelmét is a hatalmi téboly erejévé fordítja át.
Fassbender játékában különös hangsúlyt kap az, ahogyan az árulásokkal terhelt gyilkosságai szaporodnak, a hatalmi vágy őrületében a félelemből egyre erősebb gyanakvás és bizalmatlanság fakad. Macbethje mind magányosabbá válik. Lady Macbeth még él ugyan, Fassbender Macbethje már akkor félelmetesen egyedül marad. A zsarnoki hatalomvágy eluralkodása miatt kettéválik a világa, van ő és vannak a többiek. Ez a végtelen egyedüllét az, amelynek súlya alatt senkiben sem lát már mást, mint olyat, aki életére vagy hatalmára tör. Ez a paranoia a zsarnok büntetése, nem a gyilkosé. Ettől érdekes az alakítása, és mondhatni, igazi modern figura is.
Marion Cotillard jelenléte kevésbé izgalmas, Lady Macbethet ugyanis alaposan megkurtították. Jóval súlytalanabb szerepet hagytak neki, mint amilyent Shakespeare megírt a legvéresebb kezű hősnőjére. Ebből fordította előnyére ez a csodálatos színésznő azt, hogy az arca minden szónál kifejezőbb. Ő viszi ugyan a férjét a véres útra, de ahogy egyre kevésbé tud vele lépést tartani a hatalmi tébolyában, a legközelebbi barátok meggyilkolásában, annál emberibb, szomorúbb arcát mutatja, mint nőstényszörnyeteg. És vannak a remek angol színészek. Ez a Macbeth filmnek egyáltalán nem átütő, de van miben gyönyörködni.
(Macbeth ***)
