Chick Corea budapesti Virrasztása

Publikálás dátuma
2015.10.29. 06:50
FORRÁS: MÜPA
Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb jazz-zongoristája és –zeneszerzője, a 73 esztendős Chick Corea visszatér Budapestre. Péntek este a Müpában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben mutatja be The Vigil (Virrasztás) című albumát, amit eredeti tehetségű, fiatal muzsikus kollégák közreműködésével készített.

Chick Corea, a fél évszázada megszakítás nélkül koncertező, 25 Grammy-díjjal elismert (és 63-szoros Grammy-jelölt) amerikai zongorista-zeneszerző legutóbb 2012-ben, az ugyancsak világhírű vibrafonos, Gary Burton társaságában adott koncertet Budapesten. Most új, fiatal társakat hoz magával, akiket az elmúlt években ajánlottak a figyelmébe. A gitáros Charles Altura és a basszusgitáros Carlitos del Puerto a régi barát, Stanley Clarke javaslatára került Corea zenekarába; a dobos Marcus Gilmore-t pedig még nagyapja, a legendás dobos-zenekarvezető, Roy Haynes mutatta be Coreának.

Az egyetlen régebbi arc Tim Garland szaxofonos, aki a 2000-es évek eleje óta rendszeresen játszik Chick Corea zenekaraiban. Új együttesét The Vigilnek (virrasztás, éjjeli őrjárat) keresztelte el, és kifejezetten nekik írta 2013-ban az azonos című lemezt. A címadást nem nehéz megfejteni: maga Corea is több interjúban elmondta, hogy napjaink kaotikus zenei piacán – amikor annyi ifjú tehetség elkallódik – nem árt őrködni és virrasztani. Az tehát a célja, hogy átadja az afro-amerikai és a latin jazz legnemesebb hagyományait az új nemzedéknek.

A lemezfelvétel előtt mindannyian rendkívül elfoglaltak voltak, így közös próbák nélkül, csak a Corea által elküldött kották, jegyzetek és hangminták alapján felkészülve vonultak be a Los Angeles-i Mad Hatter stúdióba. A jazzben azonban ez is lehetséges, és a végeredmény lenyűgözte a kritikusokat. „Évtizedek óta nem készített a The Vigilhez fogható lemezt” – vélekedett John Kelman, az All About Jazz recenzense. A tekintélyes Guardian zenei szakírója, John Fordham szerint „a Coltrane-t idéző, Pledge for Peace című számban hallható, folytonos ötlet-hullámokkal fejlődő akusztikus zongoraszóló az egyik legjobb, amit valaha is játszott.”

Maga Corea is kiemelten fontosnak tartja a The Vigilt – ezt jelzi, hogy már több mint egy éve ezzel a repertoárral járja a világot. A 2015 őszi turné Budapest mellett Nagy-Britanniát, a skandináv államokat, Franciaországot, Belgiumot, Olaszországot és Spanyolországot érinti. Minden koncert egy kicsit más, mert mostanra már jól ismerik egymást a fiatal társakkal, bátrabban improvizálnak és a terjedelmesebb hangszerszólóktól sem riadnak vissza. Így minden bizonnyal a Müpa-beli lemezbemutató is tartogat még meglepetéseket Chick Corea hazai rajongóinak.

Véreskezű kortársunk

Publikálás dátuma
2015.10.29. 06:47
Michael Fassbender és Marion Cotillard a királygyilkosságban cinkos Shakespeare-hősök szerepében FORRÁS: FILMNET
Az ausztrál Justin Kurzel az ír-német Michael Fassbender és a francia Marion Cotillard főszereplésével vitte filmre Shakespeare legvéresebb tragédiáját, a Macbethet. A skót királydráma se nem történelmi, se nem mai, hanem időtlen történet a gátlástalan hatalomvágyról és a gyilkos félelemről.

Egy katona, akinek gyilkolás a dolga, és nem hagy fel a gyilkosságokkal akkor sem, amikor már hátat fordít a csatatérnek: ez Macbeth. Azt folytatja, amivel dicsőséget szerzett. De a folytatásban a bátorságot és hősiességet elnyomja a határtalan becsvágy, az árulás és a hatalom gyilkos őrülete. A skót királydrámaként emlegetett Macbeth Shakespeare egyik legnépszerűbb darabja, hőse pedig az egyik legellentmondásosabb, legösszetettebb drámai karakter. Nem véletlen, hogy a film olyan nagyjai vitték vászonra a rengeteg mozgóképes adaptáció között, mint Orson Welles, Kuroszava Akira, Roman Polanski. (Volt egy olyan BBC-feldolgozás is, amelyben maga Joszif Viszarionovics kísértett Macbeth szerepében, Sztálin Szovjetuniójának körülményeire utaló helyszínen.)

Jó lenne most okos mondatokban megfogalmazni, hogy az ausztrál Justin Kurzel, akinek eddig egyetlen brutálisan véres krimijét ismerte meg a világ (Snowtown), vajon miért tartotta fontosnak éppen a Macbethet vászonra vinni. Azon kívül, hogy a középkori skót történet kegyetlen gyilkosságok sorozatától vériszamos és a félelemtől elmeháborodott, tehát lehet a filmmel borzongatni. Kurzel nem fogalmazott meg újat a Macbeth ürügyén, az eddigiekhez képest nem mondott mást, modernebbet, időszerűbbet sem a hatalomvágyról, sem az őrületté növekvő bizalmatlanságról. Nem lépett Kuroszava nyomdokaiba sem abban az értelemben, hogy újabb formai bravúrral lepje meg a filmvilágot, ahogy tette a Véres trón című adaptációjában a japán nagymester.

Kurzel egyszerűen filmre vitt egy Macbethet, nagy dobása, hogy a címszerepet az ír-német Michael Fassbenderre bízta, Lady Macbethet pedig a francia Marion Cotillard-ra. Ami már önmagában istenkísértés lenne, ha a két színész alakítása nem lenne izgalmas és látványos. De az igazi nagy rendezői dobás mégis az operatőr megválasztása: Adam Arkapaw olyan varázsos látványvilágot teremtett meg, ami egyszerűen lélegzetelállító. Nem a harci jelenetek rendkívüli hatást keltő stilizáltsága a kegyetlenség valódiságának érzékeltetése mellett, nem a legdurvább véres gyilkosságok reális, de mégis művészi erővel megjelenített szörnyűsége, de nem is a skót táj döbbenetesen szép, fenséges és komor látványa miatt feledhetetlen Arkapaw munkája, hanem a történet egészének félelmetes atmoszférája miatt.

Ahogy érzékelteti kamerája a természet irtózását az emberi kegyetlenség láttán – a ködök, kipárolgások, vörössé váló levegő, a vészlények, azaz a boszorkányok köznapisága, ugyanakkor tünékenysége -, meglátja az emberi arcon születő irtózatot és félelmet, a tébolyba öltözött bizalmatlanságot. Arkapaw képi világa önálló szereplővé lép elő. S különösen hatásos, hogy komor, lecsupaszított és dísztelen a belső tér is, minimalisták a jelmezek.

Hasonlóan nagyszerű választás volt a zenei aláfestés. A rendező testvére, Jed Kurzel ugyanúgy varázsolt a hangokkal és ritmussal, ahogy Arkapaw a képekkel. Nem aláfestett, hanem sajátos hangzásvilágot teremtett sejtelemből, fenyegetésből. Különösen a dobok izgató ritmusával kavarja fel a nézői kedélyeket. E két összetevő, a hang és a látvány, plusz annak a választása, hogy kiszabadítja Macbeth véres történetét a négy fal szorításából és a skót tájban játszatja a jelenetek jelentős részét – ezekkel az összetevőkkel tölti fel a maga Shakespeare-feldogozásának egyébként zavarba ejtő intellektuális űrjeit.

Nem biztos, hogy a Macbeth új feldolgozásával moziba lehet csábítani a nagyközönséget, ám a már világsztárnak számító Michael Fassbender neve óriási vonzerő. Nem történelmi alakot játszik, hanem egy modern horror központi figuráját. Tudjuk, hogy dicső harcos, majd áruló királygyilkos, végül sorozatgyilkosságok elkövetője, Shakespeare-szövegeket mond, bitorlóként koronát visel és mégis, mintha kortársunk lenne. Eleinte csak vágyik rá, hogy igaz legyen a három titokzatos nőfigura – plusz a három Shakespeare-boszorkány mellé rendelt negyedik, egy kislány, néma szomorúsággal az arcán, tán a gyilkos pár eltemetett gyermeke – jóslata, hogy övé lesz Skócia trónja. De amikor Lady Macbeth átbillenti a kételyeken, belelöki a királygyilkosságba, az ambíciója egyre inkább elhatalmasodik rajta. És bár félelme is nőttön-nő, félelmét is a hatalmi téboly erejévé fordítja át.

Fassbender játékában különös hangsúlyt kap az, ahogyan az árulásokkal terhelt gyilkosságai szaporodnak, a hatalmi vágy őrületében a félelemből egyre erősebb gyanakvás és bizalmatlanság fakad. Macbethje mind magányosabbá válik. Lady Macbeth még él ugyan, Fassbender Macbethje már akkor félelmetesen egyedül marad. A zsarnoki hatalomvágy eluralkodása miatt kettéválik a világa, van ő és vannak a többiek. Ez a végtelen egyedüllét az, amelynek súlya alatt senkiben sem lát már mást, mint olyat, aki életére vagy hatalmára tör. Ez a paranoia a zsarnok büntetése, nem a gyilkosé. Ettől érdekes az alakítása, és mondhatni, igazi modern figura is.

Marion Cotillard jelenléte kevésbé izgalmas, Lady Macbethet ugyanis alaposan megkurtították. Jóval súlytalanabb szerepet hagytak neki, mint amilyent Shakespeare megírt a legvéresebb kezű hősnőjére. Ebből fordította előnyére ez a csodálatos színésznő azt, hogy az arca minden szónál kifejezőbb. Ő viszi ugyan a férjét a véres útra, de ahogy egyre kevésbé tud vele lépést tartani a hatalmi tébolyában, a legközelebbi barátok meggyilkolásában, annál emberibb, szomorúbb arcát mutatja, mint nőstényszörnyeteg. És vannak a remek angol színészek. Ez a Macbeth filmnek egyáltalán nem átütő, de van miben gyönyörködni.

(Macbeth ***)

Szerző

Egy film, ami megjárta a börtönt

Publikálás dátuma
2015.10.29. 06:45
Hörcher Gábor rendező: „A megszállottságunk hasonló” FOTÓ: BECSEY KRISTÓF
Tanult pszichológiát és jogot, élt Amerikában, Kambodzsában angolt és forradalom-elméletet tanított, itthon filmrendezőként több mint négy éven át követte kamerával a ralizás megszállottja, a kis faluban élő Ricsi mindennapjait. Hörcher Gábor a 72 perces Drifter című munkájával tavaly Amszterdamban elnyerte az elsőfilmes fődíjat, rendezése az idén bekerült az Európai Filmakadémia díjára jelölt legjobb 15 dokumentumfilm közé. A játékfilm és a doku határait elmosó alkotást, a négy kerék fiatal megszállottjának sztoriját október 29-től moziban láthatjuk.

A Driftert látni kell. Úgy hozza be a valóságot a vászonra, hogy élettel telítődik meg minden hétköznapi pillanat. Az erős hangulatú, remekül fényképezett és hol meghökkentően, hol megindítóan őszinte film azt a félig-meddig rejtett kérdést szegezi a nézőnek, hogy vajon milyen esélyei lehetnek Ricsinek, egy Balaton felvidéki kis faluban, szűkös körülmények között élő kamasznak arra, hogy valóra váltsa élete legnagyobb, megszállottan vágyott álmát. Azt, hogy raliversenyző legyen. Hörcher Gábor rendező azt mondja, amikor öt évvel ezelőtt találkozott Ricsivel, az első alkalommal megragadta őt a fiú kőkemény elhatározottsága, megszállottsága.

„Megállíthatatlannak láttam. Ebben az elhatározottságban volt kettőnk között valami közös, hamar össze is barátkoztunk. Az ugyanis, hogy én filmet forgassak, legalább annyira lehetetlen vállalkozás volt akkor, mint az, hogy egy elvált szülők gyerekeként, szűkösen élő fiú az egyik legnagyobb anyagi befektetést követelő sportban, az autóversenyzésben legyen képes saját erőből megvalósítani az álmát.” Filmszereplőnek Ricsi azért ideális, ahogy a rendező megfogalmazza, mert egyrészt nagyon laza, vagány karakter, ugyanakkor szabadon engedi az érzelmeit. Látjuk a filmen, ahogy elérzékenyül, amikor ki van bukva az apja miatt. A néző eleven karakternek érzi őt, mert őszintén beszél az érzelmeiről is, amitől története átélhetővé lesz.

A film eleinte majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Akkor omlott éppen össze a korábbi filmfinanszírozási rendszer, semmi nem volt a helyében, amire a filmesek számíthattak volna. Hörcher és barátja, Horn Márton egy ócska kézi kamerával ment le forgatni, aminek a hangja használhatatlan volt. Az első időben gagyi gépekkel dolgoztak, mégis, amit Ricsiről felvett és összevágott a rendező, az másoknak is tetszett. Olyan nagyon, hogy Hörcher abba sem hagyta a forgatást négy és fél éven át. Egy idő után jobb minőségű kölcsönkamerára tettek szert Pálos Györgytől, a film kreatív producerétől, a forgatásba bekapcsolódott az operatőrként most diplomázó Becsey Kristóf is.

Remekül ment a közös munka, Hörchernek határozott képi és rendezői koncepciója volt, amire az akkor még operatőr szakos egyetemista hamar ráérzett. Kézi kamerával dolgoztak, ebből fakad, hogy a felvételek élettel teliek, de nincs képrángatás, főként fix plánokkal, kevés kameramozgással rögzítették a jeleneteket. Az intimitás természetesen születik meg a filmben, Hörcher a tág látószögű képek mellett ugyanis nagyon fontosnak tartotta a sok közelit is a főszereplőről. Becsey Kristóf közelijei pedig olyan figyelmesek, hogy elkapják az érzelmek és indulatok születését az arcokon.

A módszerük lényege a folyamatos jelenlét volt hősük mindennapjaiban. Egy ősöreg lakókocsival hetenként utaztak Ricsiékhez a Balaton felvidéki kis faluba, két-három, volt hogy több napot ott laktak a kertjükbe beállított kocsiban. A filmes és szereplője közötti kapcsolat elmélyülésének köszönhetően a kamera észrevétlenül igazi szemtanúja lett a fiú és anyja életének. Az ugyan nem látszik a filmben, de a rendező elárulta, nem ritkán, amikor a két tagú filmes stáb busz-csotrogánya felmondta a szolgálatot, Ricsi volt az, aki segített megszerelni a motort.

Rövid idő után igazi baráti kapcsolat alakult ki a család és a filmesek között, s a teljes bizalmon alapuló baráti kapcsolatnak nagy szerepe van abban, hogy Ricsi is és a gyakran felbukkanó mamája – a film másik érdekes, meglepő személyisége – a kamera előtt hihetetlen természetességgel élik az életüket, mondják a gondolataikat, reagálják le az események fordulatait. A közvetlenségben és a szereplők hiteles jelenlétében, érzelmeik őszinteségében rejlik a Drifter egyik nagy értéke és ez az egyik nyitja is a film vonzerejének.

Nézőként nem hagy érintetlenül az az elképesztő akarat meg hit, amivel a Drifter kamasz főszereplője megpróbál használt, olykor láthatóan ócska alkatrészekből ralizásra alkalmas BMW-t barkácsolni egy roncsból. A kamera azokra az útjaira is elkíséri a fiút, ahol szemrevételezi, miből lehetne pénzt csinálni, hogy a roncsnak látszó autóból versenyre képes járgányt tudjon összeszerelni. Más rálegyintene a rozsdás halmazra, a fiatal srác végtelen hite viszont a nézőt is beleviszi szinte egy csodaváró, hittel teli hangulatba.

Erről a furcsa, szuggesztív hatásról mondja a rendező: „A film olyan műfaj, amely nagyon szereti a céltudatos főhőst. Ricsi a céltudatosságával kiemelkedik a környezetéből. A nála szerencsésebbeknek ott vannak a szülők, aki segítik az álmok megvalósulását. Ő a szűkös körülmények között nem számíthat a család segítségére, viszont képes nem hétköznapi megszállottsággal dolgozni az álmaiért. Megküzd értük tűzön-vízen át. Bármiről hajlandó lemondani. bármi áron és bármibe hajlandó a céljáért belemenni. Még ha annak következményei is vannak.” Márpedig vannak következményei, ez is a Drifter történetéhez tartozik. Ricsi rossz társaságba is keveredik, rendőrségi ügyek is kerekednek körülötte, mert amíg csak ott hever egy telken a rozsdás fém halom, a kutya sem törődik vele, de amint valaki elviszi és pénzzé teszi, rögtön van gazdája, aki tiltakozik.

Hörcher Gábor a filmesek egy különlegesen ellentmondásos helyzetéről mondja, habár dokufilmesként kötniük kellett volna őt a műfaj íratlan szabályainak, hogy ne befolyásolja a főhőse döntéseit, de ez nem ment. Utólag bevallja, nem tudta mindig megállni, hogy kívülről lássa a dolgok menetét, szó nélkül. Ahogy barátok közt természetes, mondja a szituációról, megpróbálta lebeszélni Ricsit, hogy otthagyja az iskolát. A különösen öntörvényű srác nem hallgatott rá, viszont talán a rendező ösztönzésének is köszönhető, hogy megpróbált legalább visszatérni oda.

Attól is igyekezett óvni szereplőit, hogy kölcsönt vegyenek fel a házra. Ez a személyesség különös színt kölcsönöz a meglepő és váratlan fordulatokkal végződő igaz történetnek. Modern ars poeticának is nevezhető, amit döntéséről a rendező megfogalmaz: „Nem törődtem vele, hogy mit mondanak a szabályok, inkább szóltam, hogy ne kövessen el égbekiáltó hülyeségeket. Ez fontosabb volt számomra, mint hogy bizonyos rossz döntései miatt netán feldobjam a filmet, hisz akkor izgalmasabb, feszültebb helyzetek állnak elő. Az más kérdés, hogy Ricsi nem hallgatott rám, a maga feje után ment.”

A Drifter az akaraterőről és megszállottságról szól, ami olykor veszedelmes helyzeteket is szül. De a rendező álom megvalósulása, a film megszületése is a megszállottságról beszél. És ettől kétszeresen példaértékű. Hörcher a semmiből kezdett forgatni, aztán rendszeresen elkezdett bejárni az ELTE filmtanszakára, hallgatta az előadásokat, s mikor már lehetett, a gyakorlatokon is rész vett. (Akkor a kutya nem kérdezte tőle, hogy kerül oda, valahogy helye volt a többiek között, később azután felvételizett s be is iratkozott a tanszakra, most már a szöveges diplomamunkáján dolgozik.) Már dolgozott a filmjén, amikor az ELTE-n és az NKA-tól is pályázott, így jött össze némi pénz a Drifterre.

Más támogatóhoz nem jutott Magyarországon, de szerencsére a filmhez volt már egy német producere. Ő lendített úgy a dolgokon, hogy Hörcher egy nehéz, soklépcsős versenyfolyamatban végül a Drifterrel megnyerte a német Robert Bosch Alapítvány támogatását. Ez nagyon nagy szó és nem csak azért, mert - ahogy a rendező meséli - nagyon erős volt a mezőny és nagyon jó filmtervek versengtek az elnyerhető pénzért, hanem mert ez az alapítvány évente csak egyetlen egy kelet-európai dokufilm létrejöttét támogatja.

Ettől fogva könnyebbé vált a munka, ahogy Hörcher fogalmazza: „Ebből a pénzből évekig tudtunk dolgozni. Korábban Pálos György, az ELTE filmtanszakának oktatója tartotta életben a filmet azzal, hogy kölcsönadta a kameráját és a hangberendezését. Aztán még többfelé pályáztunk, így Szarajevóban és Lipcsében utómunkadíjat nyertünk. Az utolsó két évben a KraatsFilm elnevezésű produkciós cég, amit Iványi Marcell producerrel közösen hoztunk létre, állta a gyártási költségeket. Kicsit elhúzódott a folyamat, de senki nem sürgetett, nem türelmetlenkedett. Így lett kész a Drifter. Végül megnyertük vele tavaly Amszterdamban a nemzetközi dokumentumfilm fesztivál elsőfilmes fődíját.”

Az amszterdami győzelem után végül a Magyar Nemzeti Filmalap is beszállt. Ennek köszönhető az a kivételesnek mondható helyzet, hogy a Drifter október 29-étől mozikban is látható lesz. Egy efféle doku-játékfilm kísérlet ilyen kivételes nyilvánossághoz, a mozikba csak ritkán jut. A film a mozibemutató előtt megjárta a börtönt is. Nemrég Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe vitte el filmjét Hörcher Gábor. (Ahol annak idején a nevezetes Bebukottak című dokumentumfilmje készült.) A közönségről mondja a rendező: „Nagy tetszéssel fogadták a Driftert a nagyjából Ricsivel egykorú, de rács mögé került nézők. Egy kicsit az ő világukat idézte nekik a film, hisz Ricsi is fiatal bajkeverő, a vetítést figyelő fiatalkorú elítéltek csak pár lépéssel mentek nála tovább. Vagy kevesebb volt a szerencséjük. Elvittem a Driftert elitgimnáziumba is, és jó lenne szociális munkásoknak is bemutatni, hátha látnak benne lehetőséget, hogy a munkájukban segítse őket a film.”

Hörcher Gábor, mielőtt eljegyezte magát a filmmel, sok helyen megfordult a világban. Tanult pszichológiát és jogot Budapesten, élt az Egyesült Államokban és Kambodzsában, ahol angolra, emberi jogokra és forradalom elméletre oktatta a hallgatókat. Most diplomázik az ELTE filmtanszakán, diplomafilmjét Ricsi címmel forgatta a Drifter szereplőjéről. (Ez most nyilvánosan meg is tekinthető a Drifter premierjének alkalmából. Linkje: vimeo.com/kraatsfilm/ricsi)

A folytatás: nemrég kisfilmrendezőként Koppenhágában beválogatták egy nemzetközi programba, ahol egy horvát rendezővel készítenek közösen kisfilmet. A témáról még nem árult el semmit, de annyit elmondott: ugyancsak Becsey Kristófot szeretné operatőrnek. „A diploma után a legközelebbi filmem témájáért azt hiszem, legjobb lenne visszamennem Ázsiába. De most az a legfontosabb, hogy minél több helyre eljussunk a filmmel: október 29-ét követően a Driftettel járjuk az országot Ricsivel együtt. Sokfelé hívtak bemutatóra, beszélgetésre.”

Szerző