Beleragadni a világba

Dragomán György a hét elején megjelent Oroszlánkórus című kötetével is bizonyította, hogy bármilyen hangot képes megteremteni. A Rózsavölgyi Szalonban tartott könyvbemutatón a József Attila-díjas szerző elmondta azt is, hogy élesen látja maga előtt a képeket, amelyeket aztán kibont.

Dragomán György legutóbbi regénye, a Máglya egy éve jelent meg, a húsba vágó kötet sikere végigsöpört a hazai olvasóközönségen. A 42 éves szerző előző két regénye, A pusztítás könyve és A fehér király pedig mondhatni világkörüli útra indult, az utóbbi művet harminckét nyelvre ültették át, s mostanra lényegében elkészült a regényből felépített brit film is. „Ha ma kinyitunk egy német lapot, a legrangosabbakat is beleértve, akkor azt látjuk, hogy egy újságolvasó német ember lényegében két magyar gondolataira kíváncsi: az egyik Orbán Viktor, a másik Dragomán György” - ezekkel a szavakkal köszöntötte a szerzőt Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója az új Dragomán-kötet, az Oroszlánkórus bemutatóján a Rózsavölgyi Szalonban. Mintegy száz olvasó jelenlétében debütált az említett novelláskötet, valamint az annak tartalmából készült hangoskönyv, amelyen két kiváló színész, Für Anikó és Anger Zsolt tolmácsolja az elbeszéléseket.

Dragomán 2005-ben fejezte be sikerkönyvét, A fehér királyt és nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy új regénnyel jelentkezzen. A Máglya egy tizenhárom éves lány szemszögéből mesél egy nyomasztó, sodró lendületű történetet, amely szerzője szerint előre megtervezett lezárása egy írói életszakasznak. A tavalyi év egyik legsikeresebb szépirodalmi alkotásával - saját elmondása szerint - kijárta a tanulóiskolát, bár úgy véli, egy írónak mindig kell tanulnia. Habár Dragomán György különösen precíz író, a két kötet között eltelt közel egy évtizedben nem csupán regényével foglalkozott, hanem novellákat is írt. Művei többek között a Holmiban, a Mozgó Világban, a Jelenkorban, az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban jelentek meg. A bevett szokás az, hogy pályakezdő írók novelláskötettel jelentkeznek először, és csak aztán adják a fejüket regényírásra. Csakhogy Dragomán három regény után érezte úgy, hogy az elmúlt évek kispróza termése megérett arra, hogy önálló kötetet szerkesszen belőle.

„Mindig azt hittem, hogy gyorsan végzek majd a könyveimmel, de ez soha nem alakult így. A fehér király után már be kellett volna iktatnom egy novellakötetet, de eltoltam tíz évvel.” Az író fáradhatatlan energiával, fülig érő szájjal osztotta meg az érdeklődőkkel műhelymunkájának legapróbb titkait a kötetbemutatón: elmondta azt is, hogy írás szempontjából az a legjobb, ha novellával kezd az ember. „Mindig azt szoktam tanácsolni annak, aki írni kezd, hogy ne regénnyel kezdjen, mert ott könnyen bele lehet ragadni a világba, a novellában viszont gyorsan kiderülnek a hiányosságok. Ez annyira kegyetlen tér, hogy ott nem lehet húzni az időt, nem lehet mellébeszélni, nem lehet igazán tévedni” - árulta el. Fontos számára az is, hogy ha valamit nem tart jónak, arról tudja, hogy azt „általában ki kell dobni.” Szimpatikus gesztus, hogy köntörfalazás nélkül megmondta, az írás nem könnyű mesterség, arról pedig szó nincs, hogy novellát könnyebben írna, mint regényt. Szerinte a jó novella mindig regénynek indul, s minden novella mögött lennie kell egy meg nem írt regénynek.

Körülbelül tizenhétezer karakteres írások - néhol ciklusokban - szerepelnek az Oroszlánkórus válogatásban, amelyeknek az a legfőbb erénye, hogy számtalan hangon, kristálytisztán szólalnak meg. A kegyetlenségtől, obszcenitástól kiindulva telve vannak nyomorral, szomorúsággal, nosztalgiával és a legszebb emberi érzésekkel. A szerző elsőrangú képessége, hogy a történetek java teljes mértékben különbözik egymástól, csupán néhány visszatérő motívum, jellegzetesség figyelhető meg. Ilyen a zene, amely hol hangsúlyosabban, hol kevésbé nyomatékosan járja át a történeteket. Már a nyitótörténet, egy fekete hegedűt és egy apa-fiú kapcsolatot felvillantó Vasvonó utazásra hívja az olvasót a maga mágikus realizmusával, a képzeletre erősen ható képsoraival. Akad a kötetben harmincas évei végén járó énekesnő és tizenévekkel fiatalabb fiú közötti fellángolás, egy dél-amerikai lány miatti jéghideg családi viszály és drasztikus átoksújtás, gyermeki kíváncsiság, de még külföldi rockkoncert, városnézés élménye is.

Előző két művében gyerekszereplő szemén keresztül láttuk a világot, ez a narratíva meghatározó az Oroszlánkórus több fejezetében is. „Ha meghallok egy hangot, legyen az bármennyire távol álló tőlem, rögvest meg kell írnom, különben elkezd kopni a hang” - véli a szerző, aki egyúttal elmesélte, hogy még nyaralásai során sem szokta mellőzni az írást. Néhány évvel ezelőtti vakációja végén, miután kijelentkeztek a szállodából, egy közeli kávézóba vonult írni, majd a repülőúton is írt. Már közeledtek Budapest felé, amikor leszállás előtt megkérték az utasokat, hogy kapcsolják ki elektronikai eszközeiket, de Dragomán György éppen ekkor járt egy történet végén, amit semmi áron nem akart volna összecsapni vagy később folytatni. Az ég küldhette a jelet: rövidesen megszólalt a légiutas kísérő hangja, a megváltozott időjárási viszonyok miatt nem tudnak landolni a fővárosban, így a szerzőnek jutott elég ideje arra, hogy befejezze a novellát.

„Ha Gyuri tudja, hogy valahonnan hiányzik egy szakasz, megmutatja nekem a készülő művét. Ha észreveszem, akkor valóban hiányzik onnan valami. Néha elmondja a történetet, amit éppen ír, valamikor csak elmeséli, hogy írni akar valamiről, de általában akkor adja oda nekem a szöveget, amikor kész van. Huszonhat éve ezt csináljuk, tőlem már jól viseli a kritikát. Ő olyan író, aki nagyon biztos abban, amit csinál. Amikor kiad valamit a kezéből, azon már hosszú ideig dolgozott, bíbelődött, újraírta, kihúzott belőle, csinosította” – mondta el a Népszavának az író felesége, a József Attila-díjas költőnő, Szabó T. Anna.

A most megjelent kötetében helyet kapó prózái túlnyomó részt monológok, amelyek egy-egy hangulatot elevenítenek fel egy félig-meddig fiktív világban. A legjobb írások közé tartozik A seprű című, amelyben egy orvostanhallgató fiú igyekszik segíteni édesapját abban, hogyan hitelesen színleljen infarktust. Megkapó kisgyermeki nézőpontjából tárul elénk egy más jellegű családi dráma, ott mondatfoszlányokból kavarog fel a rejtélyes múlt. Pontos, szép írás a Puerta del Sol is, amely ahogyan a cím takarja, Madrid egyik központi terén játszódik. Főhőse egy férfi, aki szülei álmát teljesíti be azzal, hogy ellátogat abba a szállodába, ahol anyja és apja nászútját töltötte volna.

Dragomán rendkívüli érzékletességgel kalauzolja az olvasót főhőse lelkébe, mi is megtapasztaljuk Spanyolország szívének lüktetését, tudjuk, mit érezhet az elbeszélő, amikor felfigyel arra, hogy ismeretlen ritmus költözik a lábába. A teraszról kipillantva, a férfi észreveszi, hogy cipők kopognak a tér macskakövén, s megpillant egy fodros fekete szoknyát viselő öregasszonyt, aki ördögi táncot lejt, méghozzá „olyan erővel, hogy szinte szikrát hányt a cipősarka alatt a tér kövezete.” A mélabús férfi egy közeledő tüntetés láttán még azt is felidézi, mi lett volna akkor, ha egy olyan világban nő fel, amelyben szabadon élhettek volna. A történetekben ott lappang a titok, amely gyakran erőteljesen utal arra a világra, ahonnan az írónak családjával távoznia kellett. Mint ismeretes, Dragománék a Ceaușescu-érából, a mostoha romániai szocializmusból települtek át Magyarországra a 80’-as évek végén. Habár sikeredettségüket tekintve nem egységesek az írások, és néhol a lezárás szokatlanra sikeredett, az Oroszlánkórus a mágikus realista beszédmódjával, sűrűségével és erős mondanivalójával páratlan olvasmány. Minden sor mögött rejlik az, hogy Dragomán György tökéletesen ismeri a világot.