Törőcsik Mari: Nem sztár akarok lenni, hanem színész

Publikálás dátuma
2015.11.02. 06:47
Én rögtön megérzem, hogy valaki milyen ember, és a szívemhez közel áll-e FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Törőcsik Mari, aki játszik a Nemzeti Színházban és Mészáros Mártával forgat, néhány hét múlva kerek születésnapot ünnepel. Ebből az alkalomból kértük, meséljen újra a Körhintáról, a Nemzeti Színházhoz fűződő kapcsolatáról, de kíváncsiak voltunk a menekültválsággal kapcsolatos véleményére is. Úgy véli, amikor ma megjelenik valahol, nem azért tombol a közönség, mert neki örülnek, hanem mindez annak a múltnak szól, amit képvisel. Beszél arról is, hogy milyen emlékeket őriz a közelmúltban elhunyt Göncz Árpád volt köztársasági elnökről.

- Egy színésznőnek szabad meghatódni? Ezt azért kérdezem, mert a Zene Világnapján rendezett ünnepségen, a Színművészeti Egyetemen ez önnel megtörtént és nem is titkolta.

- Hogyne lenne szabad. Én ott nem szerepet játszottam, hanem saját magam voltam. Az nagydolog, amikor megérzi az ember, hogy szeretik. Mindig tudtam, hogy a közönségnek van egy része, amelyik ölben tart és átsegít a nehézségeken. Ezt megtapasztaltam azután is, amikor a klinikai halálból jöttem vissza és csak a legszűkebb családtagjaim látogathattak a kórházban. De kívülről is dőlt felém a szeretet, özönlöttek a telefonok.

- Az épp 150. születésnapját ünneplő Színművészeti Egyetemen is ezt lehetett érezni, amikor megjelent egy maratoni hosszúságú zenés műsor elején - Kiss Andreával és Ifj. Vidnyánszky Attilával, a Körhinta Nemzeti Színházban játszott színpadi változatának főszereplőivel együtt - és kitört a taps. És nem csak a színpadon folytak a könnyek.

- Szégyelltem is magam, hogy nem csinálok semmit a színpadon, és elkezdtem beszélni.

- Sőt aztán énekelt is…

- Igen egy versszakot abból a népdalból, amit Soós Imre a Körhinta című filmben énekelt: Jaj de széles, jaj de hosszú az az út…

- Ön gyakran mondja, hogy már nem akar semmit elvállalni, aztán egy ilyen ünnepségen, amit egyébként Bagó Gizella, az egyetem legendás énektanára szervezett, természetesen mégis jelen volt.

- Először is Bagó Gizit hihetetlenül szeretem. A világ egyik legjobb hangképző szakemberének tartom. Úgy tudom, a felejthetetlen zongoraművész Szvjatoszlav Richter felesége tanította őt és ebből következően házi koncerteket hallgathatott Richternél, játszott nekik, ha éppen jókedve volt. Azt csodálom Giziben, hogy ő azt is tudja, miként kell énekhangot és beszédhangot fejleszteni. A mostani koncert előtt mondtam neki, hogy a mostani fiatalok már nem törődnek énvelem. De ő erősködött, hogy ők bizony engem várnak. Nem akartam nemet mondani, és tényleg meghatott, hogy ilyen szeretettel fogadtak.

- Bagó Gizit hogyan ismerte meg, hiszen amikor ön a főiskolára járt, ő még nem tanított az intézményben?

- A műtétem után Iglódi Pista rendezett egy darabot, de még nem volt jó a hangom és Pista ajánlotta Gizit. Mondtam neki, hogy nekem ugyan hangképző nem kell, mert az egyik rosszabb, mint a másik. De megismertem Gizit és azóta nagyon szeretem. Tisztelem azért, mert nagyon magas színvonalon műveli a szakmáját és szeretem, mint embert. De őt nagyon sokan szeretik, a tanítványai imádják.

- Hogy áll az énekléssel, hiszen sokszor szabadkozik, hogy önnek ez nem megy, aztán mégis énekel és nem is akárhogy?

- Az énekléssel mindenki kacérkodik. Évekkel ezelőtt a férjem, Maár Gyula készített kétszer félórás televízió műsort, amiben énekeltem, az egyik a Micsoda útjaim, a másik az Ez csak színjáték volt. Én nem szoktam magam visszanézni, így a tévéfelvételeimet sem nézegetem, de ezeknél kivételt tettem. És emlékszem, el voltam magamtól ájulva. Mint egy gyerek úgy örültem mindennek, ami ezeknél a felvételeknél történt velem.

- Elsősorban eljátszotta ezeket a dalokat.

- Persze, nem tudok én énekelni, de ezt a két műsort egyáltalán nem szégyellem, hogy megcsináltam.

- A főiskoláról milyen emlékei vannak?

- Istenem, először is alig jártam be.

- Merthogy filmezett.

- Engem Gellért Endre a főiskola főtanszakvezetője, aki a Nemzeti Színház főrendezője is volt, kiadott Fábri Zoltánnak a Körhintára. Azzal indokolta, hogy elolvasta a szövegkönyvet, amit Sarkadi Imre írt és azt is mondta, hogy csupa nagy színész között fogok játszani. Ahogy öregszem, szeretek dicsekedni olyannal, amikor engem nagyon elismertek. Ezért most önnek dicsekedni fogok. Sarkadi állítólag nagyon sok sikertelen próbafelvétel után azt mondta Fábri Zolinak, ne haragudj Zoli, visszaveszem a könyvet, mert Pataki Mari nélkül ezt a filmet nem lehet megcsinálni. A főiskolán volt egy tanársegéd, Versényi Ida, aki szólt Apor Noéminek, hogy nézzen meg engem a Fábri. Ezután Fábri üzent, hogy menjek ki Pasarétre, először csak egy beszélgetésre. Engem azonnal felöltöztettek az osztálytársaim, egyikük harisnyát adott, Margitai Ági meg a szoknyáját. Kifestettek, de piszkosul. Nagyon vörösre a számat és a pici szemeimet. Később azt kérdeztem Fábritól, hogy nem ijedt meg attól, ahogy kinéztem. Azt mondta: tudod miért nem küldtelek el? Amikor bejöttél, te a fotelnek teljesen a szélére ültél le. Rád néztem, és azt gondoltam, ha menekülni kell, azonnal tudsz futni.

- Egy testmozdulat döntött?

- Várjon, most fogom megdicsérni magam. A próbafelvételeket a Sarkadi már nagyon unta, mire én sorra kerültem. Nem akart többet megnézni. De Hegyi Barna operatőr és Fábri még egyre rábeszélte, épp arra, amin én voltam. Sarkadi ráállt. A gépész eloltotta a villanyt a vetítőben és beadta a próbafelvételt. Vége lett. Felkapcsolták a villanyt. Sarkadi csak ült és egy szót se szólt. Egyszer csak azt mondta: Jézusmária! Ez volt életem egyik legnagyobb dicsérete.

- Örült, hogy nemrégiben a Nemzeti Színházban bemutatták a Körhinta színpadi változatát?

- Nem láttam az előadást.

- Az hogy lehetséges, hiszen amikor én láttam, akkor a legvégén ön is megjelent és meghajolt a színpadon.

- Igen. Az ember hiú és persze örül, ha sikere van, de amikor én megjelenek, akkor nem azért tombol a közönség, mert nekem örülnek, hanem ez annak a múltnak szól, amit én képviselek. Jelenti annak a világnak a megidézését, amikor a magyar filmgyártás beindult és nem is akárhogy. Az egy nagyon szép korszak volt. De csak akkor megyek be meghajolni, ha a Brand című előadás, amiben játszom és Körhinta egy estén megy.

- Sokszor elmondta, hogy menyire fontos önnek a Nemzeti Színház. Most is itt beszélgetünk, de eddig minden igazgatóváltás után kitartott.

- Amikor a Nemzetibe beléptem, Major Tamás azt sem tudta, hogy engem esznek-e vagy isznak. Jöttem a Tragédiába statisztálni, miközben előtte már jártam például Cannes-ban. Mégis remegtem, amikor beléptem a Nemzetibe és azok a nagy színészek, akik közé kerültem, tudták, hogy azért remegek, mert én nem sztár akarok lenni, hanem színész. Aztán engem ők nagyon megszerettek. Akkor is nekem adták a Farkas-Ratkó díjat, amikor nagyon rossz voltam a Vízkeresztben. Mészáros Ági mindent megtett, hogy segítsen. 1956 után nem volt mit játszani és Major tizenhat próba után felújította. Csak Bara Margit volt benne jó. Hatalmas színésznő volt, még sem védte meg senki, amikor megtámadták. És engem sem védett meg senki, amikor a Művész Színház igazgatójaként megvádoltak, hogy loptam. Két kukázó ölelt meg csupán.

- Gyávaságból nem védjük meg, akit kellene?

- El vagyunk foglalva saját magunkkal. Visszatérve a Nemzetire, én ide beléptem és innen fogok meghalni.

- Különös érzéke van ahhoz, hogy a rendkívüli tehetséget, a kvalitást azonnal megérezze. Pásztor Béla Veresegyház polgármestere idén ötven éve vezeti a várost. Ön a polgármestert köszöntő kötetbe nagyon személyes megjegyzést írt, miközben egyszer találkoztak személyesen.

- Én rögtön megérzem, hogy valaki milyen ember és a szívemhez közel áll-e. Pásztor Bélával valóban egyszer találkoztunk, amikor meglátogatott egy utókezelésen Veresegyházon, de aztán még egyszer felhívtam telefonon és úgy beszélgettünk, mintha mindennap társalognánk. Ez úgy van, hogy egyszer csak lett nekem ő és elkísér a síromig, még akkor is, ha már soha nem találkozunk. Nagyra tartom.

- Göncz Árpád volt köztársasági elnökről most jelent meg egy emlékkötet. Róla milyen emlékeket őriz?

- Nagyon jó viszonyban voltam vele, de mostanában nem mertem felhívni, mert féltem, hogy zavarom. Egyszer találkoztunk itt, a Nemzeti Színházban, ahol egy szabadtéri előadást néztünk. Egymás mellett ültünk. Mondtam is neki, hogy Árpád, te úgy vagy toleráns, hogy soha sem azt mérlegeled, hogy valaki jobboldali, vagy baloldali, hanem te mindig az embert nézed. És ezt nagyon csodálom benned.

- Öt évvel ezelőtt szintén egy születésnap apropóján beszélgettünk és emlékszem, hogy akkor elkísérte önt Maár Gyula, aki lassan két éve, hogy elment közülünk. Hogyan tudta őt elengedni?

- Róla nem tudok beszélni. Olyan, mintha elutazott volna, várom haza.

- A közelgő nyolcvanadik születésnapján, november 23-án egy gálaestet tartanak a Nemzetiben. Korábban úgy volt, hogy egyik kedvenc alkotótársa, Anatolij Vasziljev rendezi egy erre az alkalomra készülő előadásban.

- Igen, de sajnos időközben én kórházba kerültem és az orvosom megtiltotta, hogy a színpadon hosszan beszéljek. Nem szeretek a betegségeimről mindig beszélni, mert mint egyszer a színházban nevetve meséltem, egy idő után úgy ülnek be arra az előadásra, amit játszom, hogy jé, ez még él? De tény, hogy voltam már klinikai halott, és azt sem titkolom, hogy az egyik kezem állandó görcsben van, és nem tudom használni. Molnár Gál Péter írta meg, hogy áttettem a gesztusaimat a bal kezemre. Szerencsére tudom a helyzetet úgy kezelni, hogy az emberek ne figyeljenek erre a problémára.

- A születésnapi gálát Jordán Tamás rendezi, aki tíz évvel ezelőtt is rendezett már hasonlót.

- Izgatottan várom, hogy kiket kért fel a Tamás, hogy szerepeljenek.

- Jordánt Vidnyászky Attila kérte fel erre a feladatra. Úgy látszik az ön személye lehetővé teszi, hogy egy mostani direktor egy elődjét meghívja rendezni a Nemzetibe, még ha csak alkalmilag is.

- Attila tudta, hogy Jordán rendezte az előző születésnapi gálát. De egyébként is van benne ennyi nagyvonalúság.

- Évekkel ezelőtt, amikor beléptünk az Európai Unióba és eltűntek a határok, beszélgettünk erről. Aztán most kitört a menekültkrízis és újra határokat zárnak le. Mit gondol erről?

- Ez egy nagyon bonyolult probléma. A szívem meghasad az áldozatokért, most is olvastam, hogy menekültek fulladtak a tengerbe. Közbe kellene lépni, le kellene állítani ezt a szörnyűséget. A négy nagyhatalom képviselőinek kellene megoldani ezt a problémát, félretéve a gyűlölködést. Itt óriási a baj, emberek utcán fekszenek és gyerekek éheznek. Ezt nem szabad annyiban hagyni!

Szerző

Közelkép - Lakva sem megy

A népi bölcsesség azt tartja, hogy igazán lakva ismerik meg egymást az emberek. Hogy ez mennyire nem igaz, bizonyítja Pimasz úr – alias Papp Gergő – aki rendszeresen átcuccol ismert emberek lakásába, feleségével együtt, mert ő az opratőre. (Szívós Mártonékhoz még a gyerek is meghívást kapott.) 

Ezek a 24 órák nem túl sokat adnak hozzá, hogy valakit igazán megismerhessünk. Ez az idő persze nem is nagyon elegendő ahhoz, hogy valami olyasmit tudjunk meg, amit csak az illető otthonában lehet megismerni. Különösen, ha az idő egy részét étkezéssel, esetleg éttermi étkezéssel, vagy éppen a konyhában töltik. Bár Rubin Réka és Schobert Norbi esetében ennek volt indoka: végül is a házaspár élete jórészt az emberek étkeztetéséről szól. Szívós Mártonnál leginkább azt tudtuk meg, hogy melyik a kedvenc vendéglője Szigligeten.

Meg azt, hogy jó ízléssel van berendezve ez a harmadik generációs – apja, nagyapja is vízipóló bajnok volt – nyaraló, és hogy Szigliget gyönyörű hely a Balaton mellett. Jó lehet itt nyaralni, ha egy válogatott sportolónak erre nincs is sok ideje. Shcobertéknál az a drámai helyzet megelevenítés volt emlékezetes, amikor elmondták, hogy indult felesége mellől, a kórházban végrendelkezve, a nagyon nehéz műtétre Norbi. Réka egyébként más hasonló típusú műsorban is szerepelt a közelmúltban: Friderikusz vendége volt kis vörös kofferével.

Akinek először Oláh Ibolyával gyűlt meg a baja. Az énekesnő ugyanis ott akarta hagyni, hogy le akar játszani valamit régi felvételeiből. Ő ugyanis nem hajlandó a régi felvételeit megnézni. A napokban azután Árpa Attila valóságosan felállt és otthagyta Fridit. Állítólag azért, mert az nem olvasta a könyvét és nem látta a filmjeit. Meg láthatóan nem volt kedve a kérdésekre válaszolgatni. Az adást azért összevágták. Ezek szerint tehát, lakva sem nagyon lehet megismerni egymást.

Ahogy Móricka a filmet elképzeli

Moziba került egy magyar film, az a címe, hogy Login, és bár ilyen műfaj még nincs, de mondjuk azt, ez egy laptop-dráma. A néző ugyanis az elejétől a végéig olyan képet lát, amilyent a webkamera közvetít az egyik laptopról a vele éppen chet-kapcsolatban lévő másik laptopra. 

A dolog természetéből adódóan a képkivágás mindvégig egészen szűk. Olyannyira, hogy a játékidő nagy részében egyetlen fej tölti ki a teret. Pontosabban felváltva négy fej. Két férfié és két nőé. A sztori ugyanis egy webkamerás párkereső-randi-oldalon indul, aztán hol egymás közt, hol a randi oldalon zajlik. A két pár először egymással párhuzamosan, később keresztbe-kasul társalog és barátkozik. Csapdába akarják egymást csalni, deami nem zárja ki, hogy mégis egymás ágyában kötnek ki. Miután az összefekvés nem nagy kunszt, hisz melyik filmben nem történik ilyen banalitás, így a nagyobb drámai feszültség kedvéért indulásra van két öngyilkosság, a végére pedig jut két gyilkosság. Búcsúzóul még épp beleférnek a webkamera látószögébe az elnyiszatolt hasak-nyakak, meg a vörösen patakzó vér. A bomba jól mutató Árpa Attila is megjelenik pár másodpercre, mint tévériporter.

Ő is szigorúan beszélő fejként, szűk webvideó-kivágatban. Szerepe semmi, sejthetően azért van jelen, hogy legyen kivel reklámozni a mozit. A Login úgy film, ahogy azt Móricka elképzeli. Kép, mozog, beszél. Barnóczky Ákos forgatókönyvíró-rendező, aki a tíz év előtti Szőke kóla című opusza óta filmesként változatlanul megőrizte hamvas amatőr jellegét, egy dologban mégis profiként működött. Két tehetséges színésznőnek adott megmutatkozási lehetőséget. Szövegeiket túlzás lenne szerepnek nevezni, karakterekről meg egyáltalán nem beszélhetünk, de Parti Nóra megkapóan érző lény, Gáspár Kata pedig veszélyes vadmacska. Ketten apró kis csodákat művelnek. A statikus kameraállásban sorjázó beszélő fejek fárasztó monotóniájából ki-kicsillan az élet általuk. Őket figyelve nem kétséges: a filmen nincs izgalmasabb az emberi arcnál.

Szerző
Frissítve: 2015.11.01. 21:44