- Egy színésznőnek szabad meghatódni? Ezt azért kérdezem, mert a Zene Világnapján rendezett ünnepségen, a Színművészeti Egyetemen ez önnel megtörtént és nem is titkolta.
- Hogyne lenne szabad. Én ott nem szerepet játszottam, hanem saját magam voltam. Az nagydolog, amikor megérzi az ember, hogy szeretik. Mindig tudtam, hogy a közönségnek van egy része, amelyik ölben tart és átsegít a nehézségeken. Ezt megtapasztaltam azután is, amikor a klinikai halálból jöttem vissza és csak a legszűkebb családtagjaim látogathattak a kórházban. De kívülről is dőlt felém a szeretet, özönlöttek a telefonok.
- Az épp 150. születésnapját ünneplő Színművészeti Egyetemen is ezt lehetett érezni, amikor megjelent egy maratoni hosszúságú zenés műsor elején - Kiss Andreával és Ifj. Vidnyánszky Attilával, a Körhinta Nemzeti Színházban játszott színpadi változatának főszereplőivel együtt - és kitört a taps. És nem csak a színpadon folytak a könnyek.
- Szégyelltem is magam, hogy nem csinálok semmit a színpadon, és elkezdtem beszélni.
- Sőt aztán énekelt is…
- Igen egy versszakot abból a népdalból, amit Soós Imre a Körhinta című filmben énekelt: Jaj de széles, jaj de hosszú az az út…
- Ön gyakran mondja, hogy már nem akar semmit elvállalni, aztán egy ilyen ünnepségen, amit egyébként Bagó Gizella, az egyetem legendás énektanára szervezett, természetesen mégis jelen volt.
- Először is Bagó Gizit hihetetlenül szeretem. A világ egyik legjobb hangképző szakemberének tartom. Úgy tudom, a felejthetetlen zongoraművész Szvjatoszlav Richter felesége tanította őt és ebből következően házi koncerteket hallgathatott Richternél, játszott nekik, ha éppen jókedve volt. Azt csodálom Giziben, hogy ő azt is tudja, miként kell énekhangot és beszédhangot fejleszteni. A mostani koncert előtt mondtam neki, hogy a mostani fiatalok már nem törődnek énvelem. De ő erősködött, hogy ők bizony engem várnak. Nem akartam nemet mondani, és tényleg meghatott, hogy ilyen szeretettel fogadtak.
- Bagó Gizit hogyan ismerte meg, hiszen amikor ön a főiskolára járt, ő még nem tanított az intézményben?
- A műtétem után Iglódi Pista rendezett egy darabot, de még nem volt jó a hangom és Pista ajánlotta Gizit. Mondtam neki, hogy nekem ugyan hangképző nem kell, mert az egyik rosszabb, mint a másik. De megismertem Gizit és azóta nagyon szeretem. Tisztelem azért, mert nagyon magas színvonalon műveli a szakmáját és szeretem, mint embert. De őt nagyon sokan szeretik, a tanítványai imádják.
- Hogy áll az énekléssel, hiszen sokszor szabadkozik, hogy önnek ez nem megy, aztán mégis énekel és nem is akárhogy?
- Az énekléssel mindenki kacérkodik. Évekkel ezelőtt a férjem, Maár Gyula készített kétszer félórás televízió műsort, amiben énekeltem, az egyik a Micsoda útjaim, a másik az Ez csak színjáték volt. Én nem szoktam magam visszanézni, így a tévéfelvételeimet sem nézegetem, de ezeknél kivételt tettem. És emlékszem, el voltam magamtól ájulva. Mint egy gyerek úgy örültem mindennek, ami ezeknél a felvételeknél történt velem.
- Elsősorban eljátszotta ezeket a dalokat.
- Persze, nem tudok én énekelni, de ezt a két műsort egyáltalán nem szégyellem, hogy megcsináltam.
- A főiskoláról milyen emlékei vannak?
- Istenem, először is alig jártam be.
- Merthogy filmezett.
- Engem Gellért Endre a főiskola főtanszakvezetője, aki a Nemzeti Színház főrendezője is volt, kiadott Fábri Zoltánnak a Körhintára. Azzal indokolta, hogy elolvasta a szövegkönyvet, amit Sarkadi Imre írt és azt is mondta, hogy csupa nagy színész között fogok játszani. Ahogy öregszem, szeretek dicsekedni olyannal, amikor engem nagyon elismertek. Ezért most önnek dicsekedni fogok. Sarkadi állítólag nagyon sok sikertelen próbafelvétel után azt mondta Fábri Zolinak, ne haragudj Zoli, visszaveszem a könyvet, mert Pataki Mari nélkül ezt a filmet nem lehet megcsinálni. A főiskolán volt egy tanársegéd, Versényi Ida, aki szólt Apor Noéminek, hogy nézzen meg engem a Fábri. Ezután Fábri üzent, hogy menjek ki Pasarétre, először csak egy beszélgetésre. Engem azonnal felöltöztettek az osztálytársaim, egyikük harisnyát adott, Margitai Ági meg a szoknyáját. Kifestettek, de piszkosul. Nagyon vörösre a számat és a pici szemeimet. Később azt kérdeztem Fábritól, hogy nem ijedt meg attól, ahogy kinéztem. Azt mondta: tudod miért nem küldtelek el? Amikor bejöttél, te a fotelnek teljesen a szélére ültél le. Rád néztem, és azt gondoltam, ha menekülni kell, azonnal tudsz futni.
- Egy testmozdulat döntött?
- Várjon, most fogom megdicsérni magam. A próbafelvételeket a Sarkadi már nagyon unta, mire én sorra kerültem. Nem akart többet megnézni. De Hegyi Barna operatőr és Fábri még egyre rábeszélte, épp arra, amin én voltam. Sarkadi ráállt. A gépész eloltotta a villanyt a vetítőben és beadta a próbafelvételt. Vége lett. Felkapcsolták a villanyt. Sarkadi csak ült és egy szót se szólt. Egyszer csak azt mondta: Jézusmária! Ez volt életem egyik legnagyobb dicsérete.
- Örült, hogy nemrégiben a Nemzeti Színházban bemutatták a Körhinta színpadi változatát?
- Nem láttam az előadást.
- Az hogy lehetséges, hiszen amikor én láttam, akkor a legvégén ön is megjelent és meghajolt a színpadon.
- Igen. Az ember hiú és persze örül, ha sikere van, de amikor én megjelenek, akkor nem azért tombol a közönség, mert nekem örülnek, hanem ez annak a múltnak szól, amit én képviselek. Jelenti annak a világnak a megidézését, amikor a magyar filmgyártás beindult és nem is akárhogy. Az egy nagyon szép korszak volt. De csak akkor megyek be meghajolni, ha a Brand című előadás, amiben játszom és Körhinta egy estén megy.
- Sokszor elmondta, hogy menyire fontos önnek a Nemzeti Színház. Most is itt beszélgetünk, de eddig minden igazgatóváltás után kitartott.
- Amikor a Nemzetibe beléptem, Major Tamás azt sem tudta, hogy engem esznek-e vagy isznak. Jöttem a Tragédiába statisztálni, miközben előtte már jártam például Cannes-ban. Mégis remegtem, amikor beléptem a Nemzetibe és azok a nagy színészek, akik közé kerültem, tudták, hogy azért remegek, mert én nem sztár akarok lenni, hanem színész. Aztán engem ők nagyon megszerettek. Akkor is nekem adták a Farkas-Ratkó díjat, amikor nagyon rossz voltam a Vízkeresztben. Mészáros Ági mindent megtett, hogy segítsen. 1956 után nem volt mit játszani és Major tizenhat próba után felújította. Csak Bara Margit volt benne jó. Hatalmas színésznő volt, még sem védte meg senki, amikor megtámadták. És engem sem védett meg senki, amikor a Művész Színház igazgatójaként megvádoltak, hogy loptam. Két kukázó ölelt meg csupán.
- Gyávaságból nem védjük meg, akit kellene?
- El vagyunk foglalva saját magunkkal. Visszatérve a Nemzetire, én ide beléptem és innen fogok meghalni.
- Különös érzéke van ahhoz, hogy a rendkívüli tehetséget, a kvalitást azonnal megérezze. Pásztor Béla Veresegyház polgármestere idén ötven éve vezeti a várost. Ön a polgármestert köszöntő kötetbe nagyon személyes megjegyzést írt, miközben egyszer találkoztak személyesen.
- Én rögtön megérzem, hogy valaki milyen ember és a szívemhez közel áll-e. Pásztor Bélával valóban egyszer találkoztunk, amikor meglátogatott egy utókezelésen Veresegyházon, de aztán még egyszer felhívtam telefonon és úgy beszélgettünk, mintha mindennap társalognánk. Ez úgy van, hogy egyszer csak lett nekem ő és elkísér a síromig, még akkor is, ha már soha nem találkozunk. Nagyra tartom.
- Göncz Árpád volt köztársasági elnökről most jelent meg egy emlékkötet. Róla milyen emlékeket őriz?
- Nagyon jó viszonyban voltam vele, de mostanában nem mertem felhívni, mert féltem, hogy zavarom. Egyszer találkoztunk itt, a Nemzeti Színházban, ahol egy szabadtéri előadást néztünk. Egymás mellett ültünk. Mondtam is neki, hogy Árpád, te úgy vagy toleráns, hogy soha sem azt mérlegeled, hogy valaki jobboldali, vagy baloldali, hanem te mindig az embert nézed. És ezt nagyon csodálom benned.
- Öt évvel ezelőtt szintén egy születésnap apropóján beszélgettünk és emlékszem, hogy akkor elkísérte önt Maár Gyula, aki lassan két éve, hogy elment közülünk. Hogyan tudta őt elengedni?
- Róla nem tudok beszélni. Olyan, mintha elutazott volna, várom haza.
- A közelgő nyolcvanadik születésnapján, november 23-án egy gálaestet tartanak a Nemzetiben. Korábban úgy volt, hogy egyik kedvenc alkotótársa, Anatolij Vasziljev rendezi egy erre az alkalomra készülő előadásban.
- Igen, de sajnos időközben én kórházba kerültem és az orvosom megtiltotta, hogy a színpadon hosszan beszéljek. Nem szeretek a betegségeimről mindig beszélni, mert mint egyszer a színházban nevetve meséltem, egy idő után úgy ülnek be arra az előadásra, amit játszom, hogy jé, ez még él? De tény, hogy voltam már klinikai halott, és azt sem titkolom, hogy az egyik kezem állandó görcsben van, és nem tudom használni. Molnár Gál Péter írta meg, hogy áttettem a gesztusaimat a bal kezemre. Szerencsére tudom a helyzetet úgy kezelni, hogy az emberek ne figyeljenek erre a problémára.
- A születésnapi gálát Jordán Tamás rendezi, aki tíz évvel ezelőtt is rendezett már hasonlót.
- Izgatottan várom, hogy kiket kért fel a Tamás, hogy szerepeljenek.
- Jordánt Vidnyászky Attila kérte fel erre a feladatra. Úgy látszik az ön személye lehetővé teszi, hogy egy mostani direktor egy elődjét meghívja rendezni a Nemzetibe, még ha csak alkalmilag is.
- Attila tudta, hogy Jordán rendezte az előző születésnapi gálát. De egyébként is van benne ennyi nagyvonalúság.
- Évekkel ezelőtt, amikor beléptünk az Európai Unióba és eltűntek a határok, beszélgettünk erről. Aztán most kitört a menekültkrízis és újra határokat zárnak le. Mit gondol erről?
- Ez egy nagyon bonyolult probléma. A szívem meghasad az áldozatokért, most is olvastam, hogy menekültek fulladtak a tengerbe. Közbe kellene lépni, le kellene állítani ezt a szörnyűséget. A négy nagyhatalom képviselőinek kellene megoldani ezt a problémát, félretéve a gyűlölködést. Itt óriási a baj, emberek utcán fekszenek és gyerekek éheznek. Ezt nem szabad annyiban hagyni!
