A szélsőjobboldali Nemzeti Front (Front National, FN), Marine Le Pen vezetésével arra készül. hogy kezébe vegye a politikai irányítást. A franciák többségét a menekültáradat nyomán nem ragadta ugyan magával a féktelen gyűlölethullám a befogadás ellen, de ott is gerjed az indulat. Ez duzzasztja föl az FN követőinek a táborát, egyes elemzők áttörést is említenek. Azt tartják valószínűnek, hogy a lepenisták több régió vezetését is magukhoz ragadhatják, és ezzel meghatározó politikai erővé léphetnek elő.
Ez Marine Le Pent a 2017-es köztársasági elnökválasztáson abba a helyzetbe is hozhatja, hogy bejuthat a mindent eldöntő második fordulóba, miként atyjával is történt 2002-ben, bár esélye a győzelemre ugyanúgy nem lenne, mint annakidején Jean-Marie-nak sem volt Jacques Chirac-kal szemben. Ám ha most a Nemzeti Front valóban a regionális választások nagy haszonélvezője lesz, ez drámai következményeket is hozhat – véli sok hírmagyarázó. Az a döntő, hogy a vezető pártok milyen stratégiát követnek. Teljesen megakadályozni aligha tudják az FN előretörését, a kérdés ezért inkább az: vajon eredményesen fékezhetik-e?
Súlyos gond, hogy Hollande eddigi három elnöki esztendeje többnyire negatívumokat hozott. Jelentősen gyöngült a Szocialista Párt befolyása, személy szerint ő maga népszerűtlen, minden újabb hónap halványuló adatokat mutat ki. A legutóbbi kimutatások szerint népszerűsége újabb mélypontot ért el. Hollande ennek ellenére a mai napig se mondott le arról, hogy két esztendő múlva másodszor is harcba szálljon államfői mandátumáért, az alkotmány ezt lehetővé teszi számára. Sok azonban a kétkedők száma, már a Szocialista Pártban is akadnak, akik úgy vélik, nem őt kellene jelölni, alkalmasabbat keresni helyette, néhány közvetlen hívén kívül már kevesen bíznak benne.
Szakadatlanul ígéri 2012-es megválasztás óta, hogy alaposan csökkenti a munkanélküliek katasztrofális százalékarányát, ami néhány hete jelentéktelen, 0,7 százalékkal sikerült is, ám így is tíz százalék körüli az állástalanok aránya. További csökkenést is kilátásba helyezett, de a mértékadó gazdasági elemzők többsége erősen kételkedik benne. Többen vélik úgy, igen nagy fordulatnak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy gazdasági programja sikerrel járjon. Az Európai Bizottság is kételkedését fejezte ki, Brüsszel ugyanis azt jövendölte, hogy Párizsnak 2016-ban sem sikerül majd 3 százalék alá csökkenteni a költségvetési hiányt.
Még ennél is kínosabb, hogy se Hollande-nak, se pártjának nincs életrevaló elképzelése arra, milyen stratégiát követhetne a csúfosnak ígérkező decemberi kudarc elkerülésére. Franciaország elvben ma három párti, a szocialisták mellett a jobboldali ellenzék vezető ereje, Nicolas Sarkozy Republikánus Pártja a második, a harmadik pedig a Nemzeti Front. Akadnak, akik úgy vélik, hogy Marine Le Pen legyőzésére egységes tábort kellene kialakítani. Voltak, akik azt kezdeményezték, hogy a szétszórt baloldal összefogásával szervezzenek Köztársasági Frontot, de a Szocialista Párton belül a hűséges gárda javarésze ezt elszántan ellenzi. Büszkeségük azt sugallja nekik, hogy inkább egyedül induljanak szocialista színekben, s a távoli jövőre gondolva ellenzékként kerüljenek be az új regionális helyi testületekbe, mintsem jobboldaliakkal szégyenletes alkukat kössenek. Szomorú, de három héttel az esedékes választások előtt, ez a pillanatnyi képlet. Következésképpen a vereség több mint valószínű.
A konzervatív jobboldalon Nicolas Sarkozy vak indulattal és mérhetetlen bosszúvággyal eltöltve látványos visszatérésére játszik. Nagyon rövid ideig maga is táplálta azt a föltételezést, hogy belenyugszik Hollande-tól elszenvedett 2012-es kudarcába, szépséges felesége, Carla Bruni oldalán magánember lesz, amit azonban senki sem hitt el. Ő maga a legkevésbé. Nagy lendülettel tért vissza a politikai életbe, a jobboldal egyetlen, vetélytársak nélkül föllépő változatlan vezéreként. Hajdani pártját, a részben örökölt UMP-ét (Népi Mozgalom Unió) radikálisan átszervezte, a helyére megteremtette a Republikánus (Köztársasági) Pártot. Inkább jelképes névcsere, különben minden maradt a régiben.
Azzal a lényeges különbséggel, hogy kampánya szerint „új Sarkozy” született. Sokkal agresszívebb, türelmetlenebb, mint a „régi” volt, és már azzal sem elégszik meg, hogy a francia határokon belül vállalja a „nagy jobboldali vezér” szerepét. Utazásokkal, látványos találkozásokkal, a tekintélyes nemzetközi figura gúnyájába bújik. Elment Oroszországba Putyinnal barátkozni, ahol az volt legfőbb igyekezete, hogy panaszt emeljen a mai hivatalos párizsi külpolitika ellen, és hatalomra jutása esetén szövetséget ajánljon föl a Kreml urának. Mellesleg megtette ezt Marine Le Pen is, akit Putyin talán még Sarkozynél is barátságosabban fogadott, jelezve, őt mintegy közelebb érzi magához.
Sarkozy ezt követően még nagyobb sebességre kapcsolt, nem telik el nap anélkül, hogy ne hirdetne meg korszakos átszervezési programot, egymást követik a közbiztonsági, jogrendszeri és egyéb alapvető reformvázlatok. Azt teszi ezzel nyilvánvalóvá, hogy politikai naptárában a regionális választások csupán egyetlen állomást jelentenek, az igazi cél 2017., a következő elnökjelöltség, a bosszúállás Hollande-dal szemben 2012-es kudarcáért, már ha akkor tényleg ő indulhatna a szocialisták színeiben. Ez fűti őt, ezt rejtik elképzelései, amelyeket azonban napról napra elhalványítanak, hogy a közvéleménykutatások szerint folyamatosan romlik a népszerűségi indexe, egyik hétről a másikra 5-6 százalékot is veszít. Még nem tart olyan mélyen, mint Hollande, de a kettejük közötti különbség észrevehetően zsugorodik.
A valóság azonban ennél is bonyolultabb. Sarkozy azt hiszi magáról, hogy már révbe ért, pártja teljesen az övé, nincs kitől tartania, vetélytárs nélkül masírozhat, nem csupán a decemberi regionális választások felé, egyenesen 2017-ig. Téved. A mai pártvezetésévében is vannak rejtett riválisai, akik lesben állnak, az első alkalommal lépnek színre, amikor úgy vélik, elérkezik az idejük. Valójában mégsem ők a legveszélyesebbek, hanem azok, akiket a mérsékelt konzervatív jobboldal többsége tart igazi vezéregyéniségeknek, akit ők a párizsi Merkelnek képzelnek el. Olyan politikusnak, aki mentes minden szélsőségtől, kerüli az agresszivitást, amolyan Chirac-típus.
Ilyen tagjai is vannak a Köztársasági Pártnak, elismert egyéniségek, a vetélkedésben teljes joggal léphetnek pástra. A vezető lapok megírták, hogy közülük négyen a legszűkebb vezetés tagjai, nyíltan nem értenek egyet Sarkozyvel, s tüntetőleg távol is maradtak attól a múlt hétvégi programhirdető fórumtól, amelyen a jelenlegi pártelnök nagy nyilvánosság előtt lépett pástra. E négyből kettő az, aki máris kendőzetlenül potenciális ellenfélként fedte föl magát,. A legnépszerűbb Alain Juppé, Bordeaux polgármestere, mondhatni esztendők óta „hamisítatlan” köztársasági elnökjelölt.
Az utóbbi hetek óta azonban Juppének is jelentkezett vetélytársa. Francois Fillon, Chirac hajdani kormányainak több kulcsposztot betöltött minisztere, akinek most megjelent új könyve hatalmas sikert aratott. Őt máris a második esélyesként tartják számon. Ennek ellenére csak Juppé az, akiről úgy vélik, hogy 2017-től ismét Franciaország mérsékelt konzervatív államfője lehet. Valójában sztárja a regionális választásoknak is.
