Az eszmélet ingadozott még a fájdalom és az ébredés között, amikor Párizs központjában fölbukkant egy hatalmas fölírás, két és fél méter magasságban, 12 méter szélességben. Latin szöveg. „Fluctaut nec mergitur”, hányódik, de nem süllyed el. Latin szöveg, de a párizsiak franciásan ejtik, mindig így is ejtették, flüktüat nek merzsitür. Büszkék rá. Hogyne volnának azok, a főváros klasszikus jelmondata. Hivatalosan is az, ott a címerében, amely bárkát ábrázol, Párizs imbolygó hajóját a Szajna hullámain.
Vizesek találták ki a jelszót, még a XVI. században, Haussmann báró, a nemzetközileg is jól ismert bulvár névadója, Seine megye hajdani prefektusa 1853 novemberében aláírt rendeletében szentesítette. Ott áll bevésve az előkelő Köztársasági Gárda sisakján, és ott van behímezve a főváros tűzoltóinak uniformisán. Hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy törhetett Párizsra életében bármi vész, ez a metropolis elpusztíthatatlan. Mint minden históriai jelkép, nem használatos a mindennapokban, de vész idején mondhatni önmagától támad föl. Így volt a náci megszállás idején, és nem véletlen, hogy éppen e napokban, a förtelmes és kegyetlen vérfürdő után festették föl ismeretlenek a közútra. Az egyik rajzoló kommentárt is fűzött hozzá, nyersebb, mondhatni szókimondóbb megfogalmazással a maga módján, „köpünk a halálra”. Félreérthetetlen üzenet a vad gyilkosoknak. Ezt jelképezte már vasárnap is, amidőn a megdöbbenés és a gyász órái után ismét megteltek a nagy bulvárokon a kis kávézók teraszai, a városlakók, mintegy megerősítették, mi vagyunk az erősebbek, meghátrálni nem fogunk semmiféle terror előtt.
A francia sajtó, amely amúgy egyszerű hétköznapokon is terjedelmes, nem fukarkodik az információkkal, most kétszeres-háromszoros vastagságban küldte utcára az újságjait. És nem ragaszkodik a megrögzött szokásokhoz se. A Le Monde délutáni napilap, megjelenési idejében, amolyan „bulvár”, de a tartalmában egyáltalán nem az. A célja, hogy a kora reggeli hírdömping után legfrissebben tájékoztasson, hogy ami újdonság, beleférjen még. A korábbi esztendőkben az újságnak eddig egyetlen női főszerkesztője volt, Sylvie Kauffmann, akivel családi barátságba kerültünk. Közrejátszott ebben a véletlen is, meg a jószerencse. A redakció budapesti tudósítónak nevezte ki őt, így a kádári esztendőkben egyik „hírforrása” lettem. Azóta Sylvie a rangos lap vezető publicistája lett, a gazdagabb hétvégi szám fő kommentátora, minden szombaton övé a tartalmas nemzetközi hírmagyarázat. A legutóbbi szombaton azonban föltűnően elmaradt, nyilván Párizs rendkívüli viszonyai okán. Kivételesen hétfőn pótolta. Mint Közép-Európa jó ismerője finoman, megnevezés nélkül, üzent, nekünk magyaroknak is. Illetve a kormányzati tényezőknek. Arra figyelmeztetett, hogy e zord időkben a kontinensnek csupán egyetlen követendő útja lehet, az összehangolt közös föllépés. Minden nemzeti hivalkodás, a különcködés, az önzés csakis öngyilkosság lehet. Szó szerint ezt a kifejezést alkalmazta, fölösleges tovább cifrázni. Csak megérteni kellene. Ha van hozzá figyelő fül.
