Városi agresszió

„Idióta bunkó vén barom!” – üvöltötte a kopott-szőke, (alkoholtól) puffadt arcú, testi bájaiban kissé megereszkedett (egykori) külvárosi szépség a lakhelyem előtti közjárdán, ahonnan hosszú pórázon lógva dolgukat végezték loncsos ebei. A címzett én voltam. Az idézett és a később idézendő, (szintén) artikulálatlan kifejezéseket azzal hívtam magamra, hogy miután a két kutya láthatóan végzett a depozícióval, gazdijuk (a kopott szőkeség) pedig elégedetten vezette volna őket tovább, halkan és udvariasan figyelmeztettem, hogy kedvencei excrementum dombocskáit neki illene eltakarítania.

Őnagysága ezzel nem értett egyet. Azt mondta (még emberszabású hangerővel), hogy miért pont neki, hiszen a dolog őt nem zavarja, ha engem zavar, rajta, takarítsam el én. Amikor látta cinikus mosolyra váltó arckifejezésemet, akkor dühödött csak be igazán. „Nekem ne szóljál be! Mi közöd hozzá?” – mondta, illetve rikácsolta, és közben támadóállást vett fel. Nagyon komikus volt a helyzet, azt hiszem, a hölgyike is átlátta, és hátrább lépett. (Végülis pár éve még jó erőben lévő férfiember voltam, olyasforma, mint aki őnagyságát szükség esetén – gondolom - időnként jól elpáholta.) A kutyás hölgy indulatait azzal korbácsoltam a maximumig, hogy megkíséreltem tájékoztatni őt a közterület használatának törvényi és illemszabályairól. Tovább óbégatott, a már idézett szavakat ismételte, de azért elővett a zsebéből egy sötétszürke nejlonzacskót, és nagy hadonászva beletömte az egyik végtermék dombocskát. Majd „Nesze bazdmeg!” csatakiáltások közepette azt játszotta, hogy a fejemhez vágja a kincses csomagot. Szerencsénkre meggondolta magát és tovanyargalt a kutyafogattal. Amikor biztonságos távolságban volt, akkor – mintegy levonva a végkövetkeztetést – ismételten megátkozott az első mondatban idézett, nem kifejezetten szikár jellemrajzzal.

Természetesen a történéseknek mindkettőnk esetében van előzménye. A külső józsefvárosi kopottság minden valószínűség szerint már mindenkiben és mindenben csalódott, kutyácskáit kivéve. Az ő ostoba, feltétel nélküli szeretetük ad csekélyke vigaszt egy egész félresikerült életért. Az alkoholtól megtépázott maradék morál pedig nem több, mint, hogy aki a kutyát szereti az jó ember, aki meg nem, az nem. Én szeretem a kutyákat, de nem szeretem, ha a házfalak aljának minden négyzetméterén van száraz vagy friss vizeletfolt, ha a járdán tíz lépésenként kell ebkolbász tekercseket átugranom vagy kikerülnöm, ha a zsúfolt liftben kutyanyálas lesz a nadrágom szára és a cipőm, ha a közös folyosón sáros mancsok nyomát kell néznem egy héten át, a következő közös pénzen fizetett takarításig. És nagyon nem szeretem, hogy naponta (néha többször) kell kutyaharapott embereket gyógykezelnem. Igen, én azt hiszem, ez meghaladja az illő emberi tolerancia határát, ez bizony – svejneráj – vagyis sertésnek való világ.

„Mit képzelsz magadról te büdös kurva?” Ezt nem tőlem, hanem csinos, decens, alkalmilag igen elegánsan öltözött kolléganőmtől kérdezte a deres-kopasz, lófarkas biciklis betyár, amikor a New York Palota előtt a jobb oldali elülső ajtón át kiszállt a kocsimból a doktornő, hogy besiessen az ott rendezett tudományos konferenciára. A kóbor kerékpárlovag – árpádsávos nagymagyarországos bőrlajbijában – már a Híradó mozi előtt tekert bőszen, amikor visszakiabált. Nem tudom, milyen válaszra számított, az biztos, kolléganőm örült, hogy ép bőrrel és ruhával megúszta a derék hagyományőrző-környezettudatos magyart, aki maximális sebességgel húzott el a kocsim és a járdaszegély között, kissé beleütődve a nyitott kocsiajtóba, szerencsénkre éppen csak súrolva az előle ellépő doktornőt. Lehet, hogy rossz ember vagyok, de ha nem piros a lámpa biz' isten falra kenem az aszfaltbetyárt, ugyan mondja már el, hogy ő mit képzel magáról. De a lámpa piros volt, kénytelen vagyok magam kitalálni mit gondolhatott. Hasonlót, mint a kutyagazdi. Ő nem szennyezi a levegőt, tehát jó ember. Frusztrációja is lehet bőven. Nem telik kocsira vagy benzinre? Életében nem állt szóba vele okos, szép nő? Munkahelyi és politikai lúzerség? Valószínűleg minden együtt, plusz az a hülye család! Én végigbicikliztem a gyerekkoromat, ha kistelepülésen élnék, talán fölpattannék a nyeregbe, de az Üllői úton, vagy a Nagykörúton kétkerekűvel cikázni a kocsik között és előtt, egyszerűen nincs se képem, se bátorságom. Sofőrként tudom ugyanis, milyen agressziót vált ki (belőlem is) az ügyetlen, de kivagyi velocipédes. Ez bizony életveszély!

Mind kutya, mind bicikli ügyben jó lenne számon kérni az okos szabályozást, a józan kompromisszum megkeresését és betartatását. Erre azonban hiába várunk. Politikai divat a társadalom megosztására játszani. Minden - mégoly keskeny - törésvonal kihasználható!

Szerző
Haskó László

A szocialista szellem vasútja

Támadják a kisvasutat? Meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig! E bölcs, hajlíthatatlan jellemről tanúskodó szavakat ki más is mondhatta, mint a nemzet örökös miniszterelnöke, amint épp aláírta az eddigi legbutább saját „konzultációját”.

A legfelső határ a csillagos ég, mondta a Tanúban Virág elvtárs, hozzátéve: tudja, ki mondta ezt, Pelikán elvtárs...?

A szocializmus győzött a világ egyharmadán, de győznie kell az egynegyedén, egyhatodán, sőt egytizedén is – ezt meg az egyszeri politikai tiszt hirdette a seregben.

Felcsút-Hauptbanhof után bizony száz vasutat, ezeret kell építeni a virtuális székesfőváros körül. És épül is a mi pénzünkből. Keskeny nyomtávról széles nyomtávra, még akkor is, ha szegény Cseh Tamás – aki holtában Orbán legjobb katonája lett – régen arról énekelt, hogy el ne feledjük, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is...

Lesz még itt felcsúti átrakókörzet, sőt helyesebb lenne, ha eleve az orosz széles vágányra szabnák az egészet, mert azon jön majd az atom, ha a szárnyvonal elér Paksig. Pénz van rá, csak egészség legyen, a többit megvesszük...

A szocialista szellem vasútja persze mit sem ér népszórakoztató látványosságok nélkül. Kell tehát az amúgy sivár útvonalra néhány élőkép – közmunkások alakíthatnák – „Győzelmünk kovácsairól”, meg, hogy „Kísértet járja be Európát”. Mibe van aktualizálni a múltat? Meg legyen ott a munkásököl is, amint lesújt a Soros-félék asztalára. És a végén korunk Bástya elvtársa zöldülne az alagútban. A csontzene, meg a halálsikolyok maradhatnának, mert az effélék hadd szarjanak csak kicsit be a szocialista szellem vasútján...

És akkor végre közvetlen összeköttetés lehet Felcsút és Bécs között, hogy, ha majd eljő az idő futnia se kelljen Jellasicsnak, a pocakos gyávának, egészen Zürichig.

Szerző
Veress Jenő

Brüsszel nem fél

Szombat reggel a negyedfokú, azaz a legmagasabb terrorriasztást rendelték el Brüsszelben. A metrót egész hétvégére lezárták, ami csak részben volt újdonság, mert az egyik vonal vasárnap pályafelújítás miatt amúgy is zárva lett volna. Megszállott kerékpárosként engem ez nem zavart, a keményen pergő esőben elbicikliztem a belvárosba. A belga híradók szerint a főteret is lezárták, csak a csomagok árvizsgálása után lehet belépni oda. A helyszínen örömmel tapasztaltam, hogy a korlátok ugyan megvannak, de nem áll semmilyen hatósági közeg mellettük, és Brüsszel első számú turisztikai nevezetessége nyitva áll a látogatók előtt. A Kék Hattyú sarkán levő Marx-szobor előtt népes kínai turistacsoport fényképezkedett, az idegenvezető feltehetően lelkes kommentárját hallgatva. A munkások már az óriási karácsonyfát díszítették, és félig elkészült a nagy, az ünnepek alatt élő birkákkal benépesített Betlehem is. Odébb, a Tőzsdepalota környékén minden kávéház és gyorsétterem nyitva volt, néhány megszállott dohányos a nyirkos, fagypont körüli idő ellenére a teraszon kortyolgatta a sörét.

Beültem a száz éves, szecessziós Le Cirio kávéházba, ahol alig találtam szabad asztalt. A jóféle apátsági sör mellett a mobiltelefonomon kinyitottam az internetet, és hüledezve olvastam bele a magyar hírportálok brüsszeli jelentéseibe. Ezek szerint a brüsszeliek ki se mernek menni az utcára, minden boltot és nyilvános helyet bezártak, a főtéren csak állig felfegyverkezett katonák cirkálnak. Magamat leellenőrizendő később visszamentem a főtérre, amelyen a csalókán előbújó napsütés hatására még több ember sétálgatott. Igaz, feltűnően sok volt a profi kamerával felszerelt tévés is, akik valamilyen tragikus eseményre várva kószálgattak a potenciálisan veszélyes helyszínek körül. Sajnos a média hírversenye kiélezett helyzetekben óhatatlanul is hisztériakeltésbe csap át. A rendőrök és katonák jelenléte viszont láthatóan nem fenyegetést, hanem egyfajta biztonságérzetet jelentett a járókelők számára, aminek egy demokráciában amúgy természetesnek is kellene lennie.

A brüsszeliek nyugodtságába nyilván belejátszik az is, hogy Budapesthez képest itt szinte mindennapos, de legalábbis „mindenhetes” a metró lezárása és egyes főutak elbarikádozása. Hol egy sztrájk, hol egy tömegtüntetés, hol egy taxisblokád bénítja meg a közlekedést. Az emberek megszokták ezt, az élet természetes velejárójának tartják a rendetlenséget, amely amúgy sem áll távol a belga főváros hangulatától.

A terrorizmust persze nem lehet és nem szabad megszokni, és semmiképp sem lehet összehasonlítani a sztrájkokkal és tüntetésekkel. Nyilván több oka is van annak, hogy Brüsszelt mostanában a terror fővárosának nevezik. A város néhány negyede a Harmadik Világhoz hasonló képet mutat. Aki itt szegény, munkanélküli családba születve maga is munkanélküliségre jut, annak számára mindenfajta kitörés csábító lehet. Persze Brüsszel több százezer muszlim lakosából csak néhány száz választja ezt az utat, de a terrortámadások idején kevesen foglalkoznak a statisztikával. AZ EU- és NATO-intézmények jelenléte is vonzó a terroristák számára, noha ezeket az intézményeket szigorúan védik. Az ország déli, francia ajkú része ezer szállal kötődik Franciaországhoz, és ez a két ország szélsőségeseire, muszlim militánsaira is igaz. Bár amikor a párizsi külvárosi zavargások idején ottani agitátorok érkeztek lázítani Brüsszelbe, a helyi arabok hazaküldték őket, amit a belga politikusok akkor az integráció sikereként értékeltek. Az integráció amúgy nem sikertelen, szinte minden munkakörben és helyzetben találkozhatunk arabokkal, törökökkel, színes bőrűekkel. Az utcákon most hangsúlyosan jelen levő rendőrök és katonák jelentős része is közülük kerül ki, igaz, inkább az utóbbiak, mint az arabok közül.

Nehéz megmondani, mi a leghelyesebb magatartás terrorriadó esetén. Több brüsszeli ismerősöm az otthonmaradást választotta, amit a hétvége és a rossz idő meg is könnyített számukra. De egy város élete mégsem bénulhat meg a terroristák miatt, akiknek egyébként pontosan ez lenne a céljuk. Helyes, ha a biztonságunkért felelős hatóságok részint tilalmakkal, részint tanácsokkal mérséklik a kockázatot. A riasztás és a vele járó erődemonstráció megnyugtatóan hat ránk, és remélhetően elriasztja a támadni akarókat. De nem érdemes egyéni hisztériával „túltolni” a dolgot, mert a félelem, ahogy a nagyszerű Fassbinder-film címe mondja, megeszi a lelket. Európában autóbalesetben sokkal-sokkal több ember hal meg, mint terrortámadás következtében. Saját szememmel láttam, amint az egyik brüsszeli kávéházban a betérő arab törzsvendéget a pincér játékosan megtapogatta egy esernyővel, mintha bombakeresővel vizsgálná meg. Aztán barátian meglapogatták egymás vállát. A maguk módján így harcoltak a terrorizmus ellen: megmutatták, hogy a fenyegetés ellenére azok maradtak, akik voltak.

A terrorizmus elleni harc akkor lehet sikeres, ha nem feláldozni, hanem megvédeni akarjuk az életmódunkat, a jó humorunkat, a civilizációnkat. Jó lenne, ha a média is ebben, és nem a félelem felkorbácsolásában lenne érdekelt.