Pintér Béla új darabjában, a Fácántáncban a XVII. században játszódó történetet tár elénk, a szereplők a szituációk mégis olyan érzetet keltenek, mintha mai sztorit kapnánk. Már az előadást indító, a színlapon is szerepeltett dal is eléggé áthallásos: „Nehéz a sorsa szegény árvának/Ritka a vígság, sűrű a bánat./Nincsen szülője nincs nagymamája./Csak igazgatója, állami gyámja./Az török hordák megveretének,//De nem mi vertük, hanem a Német./Mégiscsak bíztunk a szép jövőben,/Ezerhatszázban, s kilencvenötben.”
S hogy mennyire bízhatunk valóban a jövőben azt már szerintem nem is kell ragoznunk. A helyszín egy állami bentlakásos szakmunkásképző, olyan árvaházféle, ahol éppen igazgatóválasztás zajlik. Hát igen, helyben vagyunk. Nem is kell nagyobb fantázia ahhoz, hogy innen kezdve figyeljük az események mai áthallásait. A kiszolgáltatottak, az elesettek sorsa nagyon is izgatja Pintér Bélát, gondoljunk csak a Sütemények királynőjére és más darabjaira. Na és ehhez társul most a hatalomban lévők viselkedésének, torzulásainak rendkívül pontos leírása. Ebben a bizonyos iskolában, ami korábban török fennhatóság alatt volt és éppen most vettek át a németek az igazgatónő mindenek feletti hatalommal rendelkezik. Még akkor is, ha elvileg leváltható, hiszen a demokrácia játékszabályai szerint többséggel meg kell őt választani.
Csakhogy, ha a dolgok mechanizmusának a mélyére tekintünk, kirajzolódik egy velejéig korrupt, a csalásra, az ámításra, a külsőségekre, a pofátlan átverésre építő rendszer. Az iskolában a török származású a nyelvet is törő technika tanár árulja a drogot, a jutalékon az igazgatónővel osztozik. Az iskolában elvileg tilos a testi fenyítés, mégis válogatott, szadista módszerekkel tartják rettegésben a diákokat. És ezek a módszerek nem maradnak abba, akkor sem, ha jön az új fenntartó és ígéretet tesz erre. A Fácántánc kegyetlen látleletet mutat arról, miként is működik a belső terror, az épület bemikrofonozásától a lelki sakkban tartásig.
Miközben azt játsszuk, hogy milyen erkölcsösek vagyunk, gátlástalanul leigázzuk a másikat a hatalomért, a túléléséért, aszerint, kinek éppen mi az érdeke. Pintér Béla Enyedi Éva dramaturg segítségével mindig képes újabb fordulattal, csavarral előállni. Ha például az a követelmény, hogy csak férfi lehet igazgató, akkor a csapatvezető egy csodára hivatkozva nemet vált és át is veszi a hatalmat. Csakhogy a helyzet nem javul, ő is kezd kivetkőzni magából és hasonló eszközöket használ, mint elődje. Akár közhelyek sorozataként is felfoghatnánk, amit látunk, mégsem lesz az belőle és ezt a jól működő dramaturgiai megoldások mellett a színészeknek köszönhetjük.
Elsősorban Csákányi Eszternek. Már az is szép színházi pillanat, ahogy bevonul fácántollas hatalmas fejdíszében a színpadra, mint Varkolyné Dr. Rázga Erzsébet Nagyfényességű Igazgató Asszony. És aztán ahogy eljárja azt a bizonyos fácántáncot, amit az igazgató beiktatáskor szokás, az sem akármi. De olyan tulajdonságait mutatja meg ennek az igazgató asszonynak, hogy ezáltal nagyon sokat megtudhatunk arról, hogyan verheti szét egy ember személyiségét a hatalom. Hogyan válik egy magányos, jobb sorsra érdemes asszonyból rettegett zsarnok, csaló, számító perszóna.
A vetélytársat alakító Tokai Andrea, aki éveken át a temesvári teátrum meghatározó színésznője volt a színpadi jelenlétet illetően egyenrangú partnere Csákányinak. Kiss Gabi nevű csapatvezetőként hitelesen alakítja az örök megfelelni vágyó vesztest és magánéletben is a tűrő esendőt, majd miután „csodásan” nemet vált, immár Kiss Gáborként, hatalomra kerülését követően ő is beáll a sorba és kegyetlen zsarnokká lesz. Úgy látszik, ez elkerülhetetlen egy ilyen pozícióban. Stefanovics Angéla évek óta jó formát fut, ezt most is bizonyítja Huzál Gyöngyi harmincötödikes diák szerepében. Csákányi és Tokai mellett remekül helytáll, alakításából süt a szabadságvágy, a szenvedély. Abut, a technikatanárt Thuróczy Szabolcs játssza a megszokott virtuóz módon.
Látszólag egy szürke eminenciás, de igazából, ahogy az lenni szokott, ő mozgatja a szálakat. A végén aztán tragikus sorsra jut. Pintér Béla rendezőként önmagára több szerepet is osztott. A nagyfényességű tartományi elnököt, a pasát, mindkettő hálás, Pintér él is a szerepek adta lehetőségekkel, sőt ő formálja meg a menekültet is, akiből persze hamar bűnbak lesz, és a sóskútban végzi. Az állomány tagjai Krausz Gergő, Szabó Zoltán és Szakács Zsuzsa precízen, alázattal teszik a dolgukat, és nem mellesleg jól zenélnek és énekelnek.
Az egyébként iróniával, játékossággal és olykor kacagtató humorral teli előadás vége rendkívül kíméletlen. Lövések zaja tesz pontot a történetre. Mondhatni a világban zajló események ezt a gesztust még jobban felerősítik. Meg is áll a levegő a teremben. Amúgy meg a lövések azt bizonyítják, hát ennyit a demokráciáról, a demokratikus igazgatóválasztásról. 1695-ben…
