A Hello, Dolly! című nagyszabású musicalt egy rossz technikájú, viszonylag kis színpadon játszani istenkísértés. Egy fényes, jobbára New Yorkban játszódó történetet, a Mándy Iván szerint áldott, de mégiscsak lepukkant Józsefvárosban, ahol már a színházat is inkább félhomályban, mint díszkivilágításban lehet megközelíteni a felújított Kálvária téren. Ez a teátrum hosszú ideig Józsefvárosi Színházként működött, a falujáró Déryné Színháznak volt pesti otthona, aztán megörökölte a Budapesti Kamaraszínház, de ott hagyta két kis stúdióért a belvárosban.
Egy ideig üresen állt, még inkább lepusztult, majd alternatívok kapták kölcsönbe, de nemigen futotta arra, hogy hosszútávon rendszeresen működtessék. Amikor utoljára ott jártam, a Nesze! Nesze! Nesze! című produkciót láttam, Simon Balázs rendezésében. Télvíz idején, fűtés hiányában, nagykabátban ült a gyér számú közönség, ilyet utoljára Ceausescu romániai diktatúrájában, a kolozsvári magyar teátrumban éltem meg. Ennek már csaknem tíz éve.
Aztán hosszú-hosszú időre megint bezárt és rothadásnak indult Tháliának ez a szerencsétlen sorsú temploma. Majd tavaly ősszel a vidéket járó Turay Ida Színháznak lett a székhelye. Szégyen ide, szégyen oda, én bizony a felújítás óta nem fordultam ott meg. Az az igazság, hogy voltak rossz, sőt nagyon rossz tapasztalataim a Turay Ida Színházzal. Láttam kiérleletlen, összepróbálatlan, érezhetően kevés befektetett munkával készült, gyenge színészi teljesítményekkel teli produkciót. De most próbát tettem újra, érdekelt, hogy Verebes István rendező mire jut Wilder-Stewart-Herman híres musicaljével.
Már az meglepett, hogy milyen szépen helyrepofozták a helyet, vörös kárpitjaival, tükreivel, udvariasan készséges nézőtéri személyzetével olyan lett, mint egy polgári színház, melyben a jegyszedő néni pontos felvilágosítást tud adni arról, hogy melyik szereposztás megy, és még mindenkiről mond pár jó szót is. Láthatóan nem a belvárosi úri nép itt a törzsközönség. Sokan járhatnak a környékről, többségük lehet, hogy szerényen, de amennyire tőle telik, kiöltözve érkezik, ünnep és fontos számukra a színház.
Jó, hogy van zenekar, nem is csak egy-két tagú, Berkes Gábor tartja igencsak össze. Gyakran szerintem túl lassú tempókat diktál, ez lehet, hogy a biztonság kedvéért van, hiszen azért itt nem feltétlen musicalre szakosodott színészek lépnek fel. Verebes koncepciója fölerősíti a prózai részeket, valódi szituációkat igyekszik kicsiholni a kedves, egyszerű történetből, melynek középpontjában egy vérbő, tettre kész, energikus középkorú özvegyasszony áll, aki nem elég, hogy házasságközvetítésből él, de a gyászév leteltével elérkezettnek érzi az időt, hogy ha törik, ha szakad, magának is párt találjon.
És erre kiszemeli az egyik gazdag kuncsaftját. Miközben révbe ér, fiatalokat is különböző jópofa kalamajkákon keresztül révbe juttat. Gene Kelly egykori Oscar-díjat nyert filmjében Barbara Streisand és Walter Matthau markáns, fanyar humorral teli párosa felejthetetlen.
Ezúttal Détár Enikő a címszereplő. Hihető a csábereje, a kitartó, rámenős vehemenciája, az erőteljes nőisége, és az, hogy szeret nyüzsögni, tetszeni, imádja jókora elánnal elboronálni a dolgokat. Humora is van, de ebből kicsit több elkelne, a hangja pedig időnként elmegy, néha elnyomja a zenekar, amiről igazán nem állítható, hogy harsog. De Détár mindenképpen tündöklően áll a középpontban, teljesen indokolt, hogy körülötte zajlik minden. Győri Péteré a mogorva, zsugori, a garast a fogához verő gazdag ember szerepe, aki még a fia boldogulásának is betesz. Ő a vígjátéki zordon atya. Persze a végére beadja a derekát. Azt elég nehéz elhinni, hogy egy vibráló szépségű nő belehabarodik, ha csak azért nem, mert meggyőző orgánummal énekel.
A többiek, Sövegjártó Áron, Rubóczki Márkó, Germán Lívia, Rákosi Anita, Pásztor Máté, Király Kitti, Topolcsányi Laura, egyaránt lendülettel, kedvvel, humorérzékkel, odaadással komédiáznak. Érdemes kiemelni Boros Zoltánt főpincérként, elegáns úr, főnök és ugyanakkor fejet hajtó kiszolgáló személyzet egyszerre, aki taktikázik, hódol a pénz és az egyéniség előtt. Borbély Krisztina táncai groteszkbe fordulóan lendületesek. Ahogy mondani szokták, az egész produkciónak van huzatja, svungja, egyéni arcuk és játékkedvük van a csoportos szereplőknek is. Nem állítható, hogy bravúros teljesítményekben dúskál az előadás. Az sem, hogy nem bicsaklik meg a tánc- és az énektudás. De munka, báj, akarás, tehetség, szeretet van a produkcióban, és némi közlendő, hogy merjünk önmagunk lenni, próbáljuk magunkat kihúzni a csávából, amennyire lehet, igyekezzünk szabadon élni.
A közönség szereti ezt nézni, hallani, a színészek szeretik játszani. Szerencsésen egymásra találnak.