Elszabaduló erőszakspirál

A szovjet partizánháború és az ukrajnai népirtás elválaszthatatlan a magyar megszálló csapatoktól – derül ki Ungváry Krisztián új könyvéből. 90 ezer magyar katona mintegy félmillió négyzetkilométert ellenőrzött Ukrajna területén, és kiszolgálta a német hadicélokat, hol idegenkedve, hol túlbuzgóan.

Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 címmel jelet meg az Osiris Kiadónál Ungváry Krisztián történész legújabb könyve. Egy korábban megjelent forrásgyűjteményt és a szerző korábbi művét nem számítva, eddig alig volt szó a magyar történetírásban és társadalomban arról, hogy a magyar hadsereg nem csupán a Don-kanyarnál szenvedett nagy veszteséget, hanem Ukrajnában mintegy félmillió négyzetkilométeren megszálló feladatokat is ellátott. E minőségében pedig súlyos bűnöket követtett el. Ungváry Krisztián szerint műve erősen 18 év feletti könyv, ami töredékes forrásokból, hadi-naplókból, visszaemlékezésekből, perek irataiból épül fel. Ezek közül több magát a szerzőt is mélyen megrázta.

Ungváry Krisztián a könyvben kimutatja, hogy a helyi társadalom mélyen megosztott volt: az oroszok, ukránok, lengyelek, zsidók között meglévő nacionalista, rasszista, antiszemita indulatokat végletekig feszítette a két totális diktatúra, ami találkozásukkor elképesztő gaztettekben öltött testet. A visszavonuló NKVD például legyilkolta a politikai foglyok egy részét, akiket nem, azokat pedig 1000 kilométeres gyalogmenetben hajtott keletre. A Belügyi Népbiztosság távoztával szinte minden nagyvárosban pogromokat rendeztek a helyiek, akik a zsidók és a kommunizmus közé egyenlőségjelet tettek. Volt, amikor a németek állították le a pogromokat azért, hogy biztosítsák a megszállt terület stabilitását, majd hozzá láttak a szisztematikus népirtáshoz. A megszállt területeken a holokausztnak milliós áldozatai voltak. A Szovjetunió 1939-es határait számolva mintegy 2 millió zsidónak minősülő embert, a zsidó populáció 85 százalékát lőtték tömegsírokba. Éhínség és járványok következtében a front mindkét oldalán 10 millió civil pusztult el, a szovjet hadifoglyok közül 2,5-3,3 millióan haltak meg (zömük éhhalál által), s emellett a partizánháborúk is százezres áldozatot követeltek.

A kötetből kiderül, hogy a magyar csapatok a fenti bűncselekmények mindegyikével kapcsolatba kerültek. A helyiek egy része felszabadítóként várta a német csapatokat, s együttműködtek a megszállókkal. Sőt a megszálló erők legnagyobb kontingensét maguk a szovjetek adták. A magyarok 90 ezer fővel voltak jelen, a szovjetek pedig több, mint 100 ezer főt jelentettek, és további 250 ezren szolgáltak faluőrként. Helyi lakosok voltak a közigazgatás németek által kinevezett vezetői is. Kiderül az is, hogy a partizánok nem csupán a megszállók ellne küzdöttek, hanem ugyan úgy kínozták-fosztogatták, mint az idegenek. Ebből is látszik, hogy a megszállás igaz történetének feldolgozása miért nem történhetett meg a szovjet időkben, és még a mai Oroszországban sem. A rémtettek nem magyarázhatóak a nagy honvédő háború fekete-fehér kliséivel. Egyébként, a megszállásban résztvevő más nemzetek közvéleménye máig nem számolt el az általuk elkövetett hasonló rémtettel. Ahogyan az is világos, hogy a magyar és más nemzetiségű megszállók olyan erőszakspirálba kerültek bele, amire nem lehet felkészülni.

Ungváry a német hadicéloknak alávetett magyar megszálló hadsereg vizsgálatával valójában arra kíváncsi, hogy az egyes ember, a tábornoktól a honvédig, hogyan viselkedett ebben a helyzetben. A kép ellentmondásos. Volt olyan parancsnok, akit a németeknek kellett visszafogottságra inteni, több esetben a magyarok túlkapásaikkal tették ingataggá az adott területet. Ugyanakkor a holokauszt rémtetteit az SS és hírhedt Einsatzgruppe követte el, de a felsősség nem csak az övék, hiszen a Wermacht és a magyar csapatok tudtak a gyilkosságokról, sok esetben asszisztáltak is hozzá. Több ízben logisztikai segítséget nyújtottak a népirtáshoz, ők vezették a helyszínre a gettóból az áldozatokat, levetkőztetették őket, vagy az volt a feladatuk, hogy megakadályozzák a szökésüket a vesztőhelyről. Minderről a legfelső magyar katonai és politikai vezetés is tudott. A holokausztban való részvétel elsősorban a Nyugati Megszálló Csoportra volt igaz. A fennmarad parancsokból kiderül, hogy sok katona látványosságnak tekintette a kivégzéseket. Egyes esetekben bámészkodók, fényképezők előtt történtek a gyilkosságok. De számos olyan visszaemlékezés, naplórészlet van, ahol embermentésekről olvashatunk. Volt arra is példa, hogy az Einsatzgruppe panaszolta be a magyar katonaságot, amiért leállították az ukránok vagy a németek által indított pogromokat. Ebben Szombathelyi Ferencnek, a megszállt területek parancsnokának kulcsszerepe volt.

A rendőri nyomozás, a közigazgatási feladatok ellátása a megszállt területeken a németekre hárultak, a magyarok a fegyveres erőt adták. Ungváry Krisztián művében idézi Daróczi Gyula 1942. április 11-én kelt sorait, amelyekben azt írja, katonái senkinek ne kegyelmezzenek, még a gyermekével menekülő anyát is lőjék agyon. Ugyanakkor Ungváry megjegyzi, a fenti sorok írója tanúja volt annak a kegyetlenségnek, amit egy hónappal azelőtt a partizánok tettek a honvédekkel. „Egy hadnagyot, aki a kezük közé került, levetkeztették, és combját felhasították, mintha zseb volna, és bedugták a kezét. Nemzőszervét levágták, és mint szivart a szájába tették. És mindezt élve hajtják végre.” A történész szerint ez is utal arra, hogy az erőszakspirál elszabadulásban a partizánok módszereinek is komoly szerepe volt. A háború borzalmát mutatja, hogy a brjanszki erdő környékén teljes falvak lakosságát, végezték ki.

A történet még ennél is lehet sötétebb. A felelősségre vonás elmaradt, legalábbis félresiklott. A háború végén a Szovjetunióban elkezdődött a számonkérés, ám a szovjet hatóságok eljárása tele volt koncepcióval. Valójában nem különösebben érdekelte őket, hogy a valódi bűnösök kapjanak büntetést. Sok elítéltek később rehabilitáltak. Az itthonii népbírósági perek pedig szintén nem igazán foglalkoztak a megszállók bűncselekményeivel, hiszen nem álltak rendelkezésre a helyi tanúk. 1948 után a magyar számonkéréseket az ÁVH vette át, nem lehet tudni, hogy az általuk kicsikart beismerő vallomásokat mennyire tényszerűek. És sok esetben nem is a büntetés volt a cél, hanem a zsarolás, és a titkosszolgálatokkal való együttműködésre kényszerítés.