Krisztus egyházának egykori san-martinói tagjai anno dacumal fölmentek a falujok északi részén emelkedő hegy teraszára. A megboldogult atyafiak a teraszon körülnéztek és látták, hogy ez a messze ellátszó hely lesz a legalkalmasabb az isten san-martinói házának fölépítésére.
A buzgó atyafiak azután hatalmas köveket hordtak rakásra, amelyből bizonyos idők múltán kiemelkedett a kőszikla erősségű san-martinói templom. A szent spekuláció szempontjából soha jobb helyre nem kerülhetett volna az egy igaz istennek ez a háza. Az Adria halászának, ha a kövér préda bekerítése után izzadt homlokát megtörülte és észak felé nézett, a san-martinói templom ötlött a szemébe. Ha az Isonzó-menti szántóvető a fölkelő napban akart gyönyörködni, annak sugaraiban a san-martinói istenházát látta ragyogni. És így tovább, az úgynevezett szélrózsa többi irányából is.
A hajdani jámbor atyafiak persze arra nem számítottak, hogy az ő kedves és messze látszó templomuk valamikor még véres csaták mezsgyéje is lehet. Pedig az lett. Az történt ugyanis, hogy az impozáns templom beleesett abba a kapuba, amelynek betörése eseten az olaszok megingatni vélik a szinte várszerűvé erősödött doberdói frontot.
A nyáron még pár száz lépésnyire volt a mészárlás színhelye a templomtól. Október második fele óta azonban közvetlen a templom mellett folyik a minden képzeletet fölülmúló emberpusztítás. Ennél tovább azonban már nem képesek jönni az olaszok. Pedig úgyszólván naponta próbálkoznak. Persze, mindannyiszor tömeghalállal fizetnek rá. Ha például néppárti agitátor vagy kongregációs fővezér volnék, erről a csudálatosnak látszó dologról, a valódi okok sunyi elhallgatásával, föltétlen ilyesmit írnék az „Alkotmánynak”:
— Látjátok emberek, a becstelen ellenség mindent elkövet san-martinói frontunk áttörésére. De hasztalanul, mert őrt áll az isten minden kősziklánál erősebb háza.
Nemsokára azonban ugyancsak kínos helyzetbe jutottam volna a néppárti politikus szerepében. Történt ugyanis, hogy az anyaszentegyház Isonzón túli fiai, tehetetlen bosszújukban, megkezdték a san-martinói templom lövetését. A szegény templomra naponta özönével hullottak a legrémesebb gránátok, úgy hogy ami kevés fala még áll valahogy, az is annyira át van már lyuggatva, mint a gesztenyesütögető üstje. A szomorú romok láttára a dolgokat nem igen értő bakáink persze sűrűn mondogatják:
— Ugyan hogy engedhette meg az isten, hogy a saját házán ilyen mocskot tögyön az a talján? . . .
Persze erre, a naiv lelkek előtt homályos kérdésre a néppárti agitátor szerepében én sem adnám meg a választ. Sőt még így sem bajlódom vele. Azt azonban megjegyzem, hogy a san-martinói kapu a szép templom oktalanul való elpusztítása után sem lesz betörve. Ez pedig nemcsak az itt őrt álló kemény magyaroknak köszönhető, hanem annak is, hogy a minden találkozásnál rémesebben működő géppuskáinkkal — frontunk különös kiszögellései révén — itt két oldalról is kaszálhatjuk Cadorna sűrű rajokba kergetett katonáit.
Népszava 1915. december 14.
